Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 24. szám
Az illetlen esztendők előtt sokat jártam a Japánba feketézni, ebéd után meg vacsora után egy nagy asztalhoz, a körül a nagy asztal körül (az Andrássy úti ablaknál) piktorok, szobrászok ültek, azok közt mint két meggyújtott templomi gyertyaszál, igen, mint két napsütött svájci csúcs olyan volt az a két rózsaszín fehér öreg: Szinyei-Merse Pál meg Lechner Ödön.
Ez a két remek öreg együtt járt mindig, mint egy valakinek a két lába s úgy együtt éreztek, mint két összenőtt iker, akiknek csak egy szívök van. Gondoltuk ott sokszor, mi lesz ezen a földön az egyikkel, ha a másik meghal? Szegény Papszi halt meg elsőnek és ez volt az első s egyetlen gyöngédtelenség amit Ő tett. Pali bácsi a Papszi halála után megszomorodott, azután meghalt. Együtt sejtem most is Őket, Papszi mint mosolyos angyalfelhő, Pali bácsi, mint dús oroszlánfejforma felleg vonulnak egymás mellett az alkonyat csodái közt.
Se Pali bácsi, se Papszi nem tartottak tekintélyt ott abban a pazar művészkompániában. Hanem én világéletemben sehol se láttam, hogy fiatalok ősz hajat, tanítványok mestert, férfiak érdemet, emberek embert úgy tiszteljenek, oly közelről, oly igazán és olyan ünneplő tekintettel, mint ez a szabad művésznép tisztelte Szinyei-Merse Pált és Lechner Ödönt. Ezek az antik világ intelligens pogányai voltak, ezek a kávéházba sereglett művészek, ők magok közé invitálták kedves isteneiket. De ezek előtt a kellemes égiek előtt a halandóknak a leghuncutabb órákon se kellett feszélyezni magokat.
Eszembe jut felhozni, hogy elnézegettem, hogy Papszi, akit teintje, beszédje, nézése, mosolya miatt mindig csak szűzlányhoz tudtam hasonlítani, hogy Ő cigarettás volt, de néha trabuccot fogott a balkezében, míg jobb kezével, plajbászával örök megmaradásra méltó templomait, magyar mauzóleumait rajzolta az asztal márványlapjára. Pali bácsi pedig, az a dupla nagy férfiú, ő cigarettás volt, az a saját kezűleg sodort cigarette a borostyánszopókában szinte elenyészett sárgálló fehér szakálla előtt s a szakáll meg a cigarette füstje, meg az a teljes hatalmas fejér hajzat, az mind egy sűrűséges cumulus volt, melyből e nyavalyás földre oly edzőleg és gyógyítólag hangzott a tréfa perceiben a Pali bácsi olympusi hahotája! Soha, soha többé nem jelentkezik ez a két kegyelmesnél is méltóságosabb úr ezen a földön.
Az ő nagylelkűségük, az ő magas emberi stílusuk, az ő zsenijük szabadsága, az ő elméjük kedvessége s szívök boldog tisztasága fog ebben a Szinyei-Merse Pál-Társaságban tovább élni Magyarországon. Ugyanaz a Japán kávéházi baráti kör jár most minden második kedden a Royal-szálló úgynevezett német szobájába társasvacsorázni. Ez nem afféle művészi szekta, ez a Szinyei-Társaság, nem dirigálja ezeket a komponistákat valamely abszolutisztikus művészi irány, nem; közös ifjúság, közös küzdelem, rajongás, munka Münchenben, Párizsban, Nagybányán, Szolnokon, Kecskeméten; emlék, összeszokás, harmónia, szeretet. Igen, a szeretet az egyetlen társulati dogma itt, úgy látom. A szeretet tehetség, az igaz művészek, az igaz emberek tehetsége.
Benyitom egy percre annak a Royalbeli különteremnek az ajtaját: tessék bepillantani a Szinyei-vacsorára. Kik ezek a jellemes fejű, nem nagy csörgéssel vacsorázó, intim-mód beszélgető, jó kedélyű, de többet mosolygó, mint kacagó urak? Azt lehetne hinni, hogy államtitkárok és fiatalabb miniszteri tisztek bankettja ül itt együtt; igaz is, lám, ott ül Csók Pista úr és Lyka Károly úr között Petrovics Elek úr, a Szépművészeti Múzeum igazgatója, ő tényleg miniszteri tanácsos! De tessék egy kicsit megnézni, (ó ha sejtené, hogy lesik, elpirulna!) ennek a méltóságos úrnak a képe csupa fény és gyengédség. A homlokában az eszmélet, a műveltsége s érzése, élete: csupa művészet. Oly halkan beszél, mintha beteg volna a szobában és mosolyog, mint a fajbor. Ha méltó magyar író lehetnék, egy honi modern regény ideális hősét mintázhatnám Róla. Hogy valami lexikonszerű felvilágosítással szolgáljak itt a piktúra és Petrovics Elek úr viszonya felől; már régen, mikor még a Belügyben volt a méltóságos úr, sok-sok becses cikket írt a Művészetbe; finom képeket vásárolgatott, mind a Szépművészeti Múzeumnak hordta, ajándékba. Tisza István kegye volt, hogy átengedte Petrovics Elek urat a magyar művészetnek. A politikában kétszer kínálták miniszterséggel, egyszer se lett miniszter, hanem itt a Szinyeistáknál másodelnök Ő; ezt az egyszerű széket a vacsorai asztalnál úgy látszik többre becsüli két bársonyszéknél.
Csók Pista festőművész úr, a Petrovics Elek úr egyik szomszédja, Ő az elnök itten. De én ezt csak véletlenül tudom; itt nem szoktak elnökölni. Nézzék kérem ezt az egészséges teli művészfejet. Most mosolyog, most boldog gyermekfej. Hallanák szónokolni meleg, édes hangján, milyen komoly ember! Milyen táblabíró-stílű magyar orátor! Azt hinnék, legalább is bihari alispán ez az úr. S békésebb békében Csók Pista úr többet élt Párizsban, mint idehaza...
Másik felől Petrovics Elek úr mellett a Szinyei-Társaság szentje ül: Lyka Károly művészeti író úr. Azt érzem, hogy ha eloltanák a villanyt, akkor se lenne sötét a teremben: Lyka Károly úr arca világítana. Olyan ünneplő emberfénye van ennek az arcnak! Örökifjú áhítat sugárzik ezen az élő metszeten, Lyka Károly úr sápadt szakállas arcán. Ha nem is ismerném, talán akkor is lekapnám a kalapom, mikor Lyka Károly úrral találkozom. Gondolom fölösleges élete munkájáról emlékeznem itten, könyveiről, Számadó János-féle cikkeiről az Új Időkben, a Művészet című lapról, előadásairól, főiskolai fáradságáról; nem kell papolnom, hogy Lyka Károly úr volt a nagybányai gárda előharcosa s hogy általában Ő tette kezessé a közönséget a mai magyar piktúra iránt. Tolakodó vagyok, szeretnék adni valamit Lyka Károly úrnak, ideálisabbat, mint a kézcsók.
Hogy kicsoda ott Mellette az a lord, aki egy szót se szól, s hogy jön ide Londonból egyenesen? De hiszen itt tudnak egynéhányan angolul, beszélgethetne a lord Ő Halvány Szőkesége. Nem a. Ritka szerencse olyankor látni Őt, mikor a száját nyitogatja. Ne játsszunk, megbántom, ha egy közönséges emberhez hasonlítom, aki egyebet e földön nem tud, mint lordnak lenni. Ez a lord Iványi-Grünwald Béla festőművész úr.
Ez a dús alak, ez akinek a cigarette-et fogó kezén az az óriás kék kő virít, ez a felhős fő, ez a daloló szerelmes beszédhang, ez a borult férfinézés (olyan mint a Puccini maestroé) ez a souverain piktor habitus: Rippl-Rónai József úr. Imádom!
A másik gigantikus piktor, (mondjuk ma Mellette ül, hisz itt nincs se rang, se ábécés-elhelyezkedés) akiknek a hangjától szinte nem látszik, a feje (mint dús füstjétől a Havanna) ez a mester pedig Fényes Adolf úr. Kiadom, hogy Fényes bácsinak tisztelem. Olyan piros, olyan parázs erő, olyan hatalmas egészség, mint egy wagneri bordal, éppen azért, mint gyengébb fél bácsizom Őt. Meg, mert iskolamester. A szolnoki festőtelep atyaúristene. Most jön az Operából mindjárt rábrúgat egy kedvenc részletre: traha-búh...
Réti Pista piktor úrhoz oda szoktam húzódni, tanulni Tőle; nagy homlok, virágzó kék szem, hegedűhang; élő szavát nyomtatás alá lehet adni. Oly szelíd, mint egy apáca. Ha ilyen tanáraim lettek volna! S persze, ha festészetre tanítottak volna!
Glatz Oszkár úr is tanár úr. Ritkán jön. Pap arc, oly szigorúnak látszik, mint amilyen szíves, könnyed modorú férfi.
Magyar-Mannheimer Gusztáv urat is, erélyes szemeivel és offenzív fekete kecskeszakállával át lehetne öltöztetni például a tizenegyedik századba s beültetni a velencei tizek tanácsába. Nem, Ő a szelíd Olaszország vándora volt békében. De még inkább menne tán a császárvárosba vissza, Makart társaságába. Azt hiszem, mikor mosolyos és beszédes, erről a korról diskurál a legolvadóbban.
Hanem Rudnay Gyula urat igazán szeretném látni keresztes vitéz meredek páncéljában, borongó, vallásos szakállas képét sisakrostély alatt. Lírikus, halk élet. Nemes alakja idegennek tűnik Pesten, talán az egész Földön.
Ez a másik szőke szakállas kellemetes úr (Alfred de Musset-hez hasonlít) ez meg Szmrecsányi Ödön piktor úr, Ő Pajtás álnéven a monarchiában huszár karikatúrákat csinált aktív katona korában, hisz tetszik emlékezni! Már aktiváltatta magát abban a hadban, melynek fegyverneme az ecset. Landschaftokat pingál most. Papszi veje különben és Pali bácsival is rokonságban volt.
Horthy Béla úr is ily csöndes természetű úr, arca után azt mondanám, hogy finom államtitkár, ha nem tudnám, hogy finom magyar piktor. (Személyi adat: a kormányzó unokafivére).
Hogy ki az a híres Szinyeista piktor, az aki nincs itt? Az Perlmutter Izsák úr. Bevallom, még nem is láttam életemben, csak a képeit. Nagyon ritkán mutatkozik. Hallom, szerelmes a képeibe. Azaz a festésbe. Nem is jár sehova se, csak a műtermébe.
Vaszary János úr is ritkán vacsorázik a Társasággal. Ezt a magas, szép urat, aki oly puritán sötétbe öltözik, távolról vasból való gépésznek nézheted, szemtől-szembe meg bájoló modorú főrend áll előtted.
Lázár Béla doktor úr csodálom, hogy ide is ráért jönni, preferált művészei közé. Úgy hallom, hogy mindig az úgynevezett ellenséges táborokat járja, ott hadakozik, ott igyekszik népszerűtlen lenni, gyűlöltetni magát a művészi igazságért. Csüggedhetetlen lelkes csatárja Lázár Béla úr élő vitában és nyomtatásban a piktorainak, akiknek a színeire felesküdött. Sokat, szépet harcolt életében a mások győzelméért.
Meller Simon úr, a passzívabb agitátor, végtelenül rokonszenves tudósi s férfiúi szelídséggel, szinte méltósággal diskurál s oly gesztustalan mindig, mintha ülne a maga kellemes portraitjához.
Azt veszem észre, hogy a fiatalokra kell rájok térnem. Azt se tudom eddig, hogy nem esett közbe egy jegyzetem valamelyik fiatalról. Azt ne higgyék, hogy akiket eddig piszkáltam, azok a művész urak öregek. Még a piktúrájuk korosztálya sem olyan régi! Alig tegnapiak azok a szenvedélyek, amelyek a kereső, fejlődő, újító s újuló Iványi-Grünwaldok, Vaszaryak, Ferenczyek közül süstörögtek. Tessék, ma például Fényes bácsi merő más, ma született Fényes Adolf-képeket akasztott ki a Szinyeisták Nemzeti Szalonjában. És egy olcsóbb minőségű cirkuszi birkózó nem igen merne Fényes bácsival a ponyvára odaállani.
Azt hiszem Mattyasovszky, Vidovszky, Zádor, Herman, meg a többi «fiatalok» kik végigkatonázták a kiheverhetetlen embertragédiát, Ők most öregebbnek érzik magukat ezeknél az úgynevezett öregeknél. Hát, ha már Bennetek vagyok, fiúk, hadd fájlaljam a frivol nyilvánosság előtt a szívemet Értetek: dérütött lett a Ti kedves szép fejetek, ráncot rajzolt a barbár dilettáns Kor a homlokotokra, nincs Párizstok, Münchentek, Rómátok, Velencétek, mint ahogy volt... nincs, ugyebár, édes nyújtózás hunyt szemmel, ábránd, végighempergés egy szép kontinensen, mint valami tágas atelierpamlagon. Hirtelen elhunyt a könnyelműség, az illendő pajkosság, a kerítetlen fantázia tervekben, ideálokban, utakban, tréfákban. Óh, a vacsorák is, ugye magasabb hangúak, s kissé bolondosak volnának, ha az a másik világ, amelyet oly rosszul találtak felhúzni, le nem járt volna hirtelen. Sejtem, hogy mind, régibb fiatal és újabb öreg, azon aggódtok sokszor a társaságban, hogy meg ne hallja senki a gond darazsát, aki ott zúg a homlotokban. Csudálom azt a vattát, aki a fületekbe van, mikor a műteremben a vászon előtt álltok, nem hallva a kinn cigánykodó emberiséget, azt a saját vérétől berúgottat. Csudálom az ecsetet az ujjatok között, amely eszméletlen tud ma lenni, a színt a színekből andalodott türelemmel összeszedni. Csudálom örök játékotokat, vigyázó szemeteket, begombolt szátokat, morfinizált szíveteket e temetetlen korban, e fénytelen, jaj, kénytelen, reménytelen világon.
Tisztelt Közönség, íme a Szinyeisták fiataljai, biztosra veszem, hogy a Kegyetek tudomásába s tiszteletébe már beérkeztek Ők, s nincs annyi szükségük reá, hogy szóljak Felőlök, mint amennyi örömem van magamnak, mikor Nevöket írhatom.
Pólya Tibor úr. Nápolyban láttam a parton ilyen szép olajos alma fejű lazzaronit. Pólya Tibor úr talán még jobb kedvű volt, azonban dolgozik. Szolnoki s kecskeméti piktor. Párizst, Münchent megjárta.
Herman Lipót. Nagyszakállú hadnagy volt. Hallgatott, mikor sebesült volt, s ezüstérmet alapítottak a mellén. Most megint veri az asztalt, mint Szerbia előtt, rajong, mérgeskedik, szervez, ha elfárad hazamegy Budára s pingál egy falra valót. A teremtést álmodja, mint Dante a büntetést. Fejét Van Ostade festette.
Kisfaludi-Strobl Zsiga úr szobrász-művész, mert oly izmos, ős művész alak, azért jut eszembe Herman mellett. A Szalonban van egy ideális szobra (Ad astra), sokáig néztem nem is egyszer: Vörösmarty stílusa járt eszméletemen és Victor Hugonak egy patetikus szonettjét próbáltam alélt memóriámba idézni.
Zádor Pista festőművész, rajzoló s fametsző s rézkarcoló úr, te nagy ősz diák! Tudom, csak tréfából meszelted fehérre üstököd és francia szakállad, tán azt akarod, hogy nagykövetnek nézzenek. Ugyan nevess már!
Hatvany Ferenc báró úrral Párizsban volt szerencsém kicsit járkálni, egy nap Longchampba vitt mint báró úr az autóján, másik nap mint piktor csalt ki a zöldbe, napsütés közé, nézni hogy keresi a fényt és a homályt óraszám a vásznon. Most látom, nagy-nagy fényt talált, a művészet fénye az.
Vidovszky Béla úr is hős volt, tüzértiszt. Ez a halk nádszál. A vásznai, képészek szerint, érett művész képei. Ő maga húsz évesnek látszik, és még annyit se érdemel.
Basch Andor úr, egy hanyag elegáns, fölvilágosult kék szemei, mint nagy híg kék ékkő művészgyűrűben. Aki néha a járdán látja, azt hinné, valami tétlen gavallér, meg kell köszönni, ha tangózni hajlandó. Óh nem: éjjel-nappal pingál.
Kandó László úr a másik hamis gavallér. Fiatal államtitkár-stílus. Ha hallanák fűtött, odaadó művelt beszélését. Csak a piktúráról.
Mattyasovszky-Zsolnay Laci úr, mint ilyen, Párizsban tanyázott a gyanútlan békében. Ott pingált a maga mulattatására. Falus Elek festő s tervező úr csalta el Ernst Lajos úrhoz egyszer, aztán rábeszélték a professzionista ecsetre. A Nagy Disznóság ideje alatt különben huszártiszt volt az árokban. Most is debreceni honvédhuszártiszt-feje van.
Falus Elek úr, Donatello egy firenzei bronz-portraitjára s nem tudom minő föl nem fedezett misztikus vad fajra gondoltat. Olyan valaki, embernek, művésznek, métiernek, akiből csak egy van Pesten. Érdekes.
Sidló Feri úr, szobrász, Habsburg-korabeli főhadnagy-alak. A legszigorúbb férfiúnak látszik. Igen: monumentálisra készülő talentum, germán komolyság, művelt élet, teli lágy érzelmekkel.
Szentgyörgyi Pista úr, szobrász, Ő talán még komolyabb úrnak lép elénk. Dehogy, csupa jó pajtásság, kedvesség a szeme. Szeret hallgatni. Van is hallgatni valója elég: dús és szigorú törvényű kompozíciók. Szőke magyar legény a Hajduságból, olyan. Mint szobrász, a belga iskolából jött.
A Szinyei-Társaság baráti körébe, vacsoráihoz, a műértés, a rokonelvek és rokonszenv egynéhány műértőt, műkritikust odaédesgetett. Majovszky Pál miniszteri tanácsos úr, aki hivatalából eszményien gyámolította mindig a művészetet, egy szinte testetlen finom emberpéldány. A kényes poéta, az Est műkritikusa, Kemény Simon úr, az exquise lélek Elek Artúr úr is, Lándor Tivadar szerkesztő úr is, Lengyel Géza író úr és Farkas Zoltán művészet-író úr is, lovag Ybl Ervin min. o. t. művészet-író úr is, Bálint Lajos kritikus úr és Kuncz Ödön professzor úr is szépet vívtak a Szinyeistákért és nagyot használtak a művészetnek. A Szinyei-Társaság ideális titkárja, áldozatos híve s értője, egy Cherubim-alak, a szőke ifjú Jeszenszky Sándor dr. min. o. t. úr. Még szeretettel se bírják honorálni, ő kétszer annyit ád abból is.
Vannak még nevelt elméjű s szépség iránt elfogódott szívű kedvező beosztásban élő civil urak, akik mint műgyűjtők, műbarátok, s mint régi személyes barátjai több mint egy Szinyeista-művész úrnak, tagságot élveznek ebben a Társaságban és eljárnak a Royalba vacsorázni a nem közönséges koszorúba s ott jól érzik magukat.