Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 24. szám · / · Kosztolányi Dezső: CROMMELYNCK BOHÓZATA
A féltékenység tragikomédiáját látjuk, pontról-pontra, éles vonalakkal rajzolva.
Elmebeteg-e ez a férfi? Abban az értelemben, hogy bolondok házába kellene zárni, nem az, de abban az értelemben, hogy minden féltékenység többé-kevésbé elmebetegség, mely magyarázatát a vetélytárs iránt való vonzalomban bírja és a titkos vágyban, hogy megcsalják, csakugyan elmebeteg. Sohasem lennének ezrével, százezrével fölszarvazott férfiak, hogyha a bennük gyökerező okok nem tennék ezt lehetővé. Brunonak szüksége van a megcsalatásra. Petrus az a harmadik kit keresett, mindjárt a belépésekor. Nem igazi férfi, mint a paraszt, nem igazi férj, ki megtarthat egy nőt, aminthogy felesége igazi feleség. Ez ennek a véresen mulatságos, kacagtatóan gyászos színdarabnak a magva.
A két boldogtalan ember szemünk láttára megy tönkre, mert mind a kettő más malomban őröl, a férfi, tudta nélkül, hűtlenséget követel feleségétől, a nő pedig hű akar maradni hozzá, mindenáron. Bruno «látható ok nélkül» arcul ütötte Petrust. A «láthatatlan ok», mely lelke mélyében van az, hogy kihívja őt a versenyre, melyre vágyakozik, a viadalra, melytől fél. Óhajtva-rettegi a kudarcot. Akármit tesz, mindjobban belebonyolódik sorsába, mely finom, elszakíthatatlan szálakkal körülbogozza, úgy hogy nincs kibújó, nincs menekvés.
Brunon már a féltékenység jellegzetes tünetei mutatkoznak. Haja olyan, mint a betegé, szeme réveteg, arcszíne sárgás, hallgatózik, éjjel a kulcsokat párnája alá rejti s ha elalszik, tudja, hogy álomitallal itatta felesége. Estrugoval beszélget.
BRUNO (halk hangon, gyorsan): Az ajtó! Gyorsan, zárd be ajtót. Ott... Senkise követett bennünket az utcán? Jöjj ide... Told rá a reteszt. Igazán biztos vagy, hogy senki se jött utánunk? Jöjj már ide! Bezártad az ajtót? Ó, Estrugo nem vagyok boldog...
Tedd a kalapod a zárra, akaszd rá.
Ülj le... Fölösleges meglesnem Stellát, ott találnám, pont azon a helyen, ahol hagytam... Az, hogy semmit sem csinál, puszta fogás.
(De azért mégis kikukucskál a bal ajtó zárán.)
Helyes.
Estrugo, te tudod, milyen boldog voltam. Képzeld el: gyerekkorunk óta egymásnak ígérkeztünk.
Nincs meleged? Sohase láttam ilyen vad napot. A talaj a ház előtt úgy pattog, mint gesztenye a tűzben. Csak a temetőben lehet élni; ott árny van és madarak.
Gyötrelmének nincs se vége, se hossza. Ha belefárad, akkor gorombáskodik, vagy megalázkodik, kisugároztatja fájdalmát feleségére, kit mocskol, förtelmes vádakkal illet, melyeket ő vértanú-ártatlansággal visel. Magára hagyja egy fiatalemberrel, kirohan és meglesi őket. Stella és a fiatalember mozdulatlanul állnak, mint a szobrok. Bruno tombolva tér vissza, mert épp «ravaszságuk» gyanús. A nő ösztönös értelmével sejti, miről van szó. Belátja, hogy hűsége a bűne és arra kéri urát, ölje meg, hiszen a szerelme nélkül nincs célja életének. Bruno azonban «a titokkal együtt» nem akarja megölni. Más megoldást talál. A téboly csavaros okoskodásával bebizonyítja, hogy csak a hűség bizonytalan, a hűtlenség bizonyos s egy merész, lehetetlennek látszó jelenetben, mely a keserű öngúny tetőző remekműve, visszahivatja Petrust és kétségbeesetten rimánkodik, csalja meg.
STELLA: Könyörülj...
BRUNO (dühöng): Csönd. Madame Carvel! Itt, a test magával rántja a lelket és mindent fölemészt! Vagy a kétség győz le, vagy én győzöm le a kétséget. Minthogy pedig a bűn egyetlen bizonyítéka megmenthet engem, bármily szörnyűséges is, követelem! (Mindig lázasabb.) Petrus, add nekem a megmentő bizonyosságot.
PETRUS (elképed): Micsoda?
BRUNO (öklével döngeti az asztalt): Torold meg a sértést, melyet elkövettem ellened Petrus, sérts vissza. Vedd Stellát, lásd el a baját istenigazában! Vedd őt; odaadom úgy, ahogy van. Vezesd a szobájába, érted? Belemegyek, meghívlak, kérlek, könyörgök! (Kiabál.) Térden állva esedezem! (Liheg.) Követ téged, hajlandó rá...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
PETRUS (vadul elkacagja magát és csípőre tett kézzel leül): No hát ez vicces!... Megpukkadok a nevetéstől! Hiszen te kötni való bolond vagy.
BRUNO (halálsápadt): Gyáva! Gyáva!
PETRUS (fölegyenesedik, ő is halálsápadt): Bruno.
BRUNO: Pipogya!
STELLA (rémülten közbeveti magát): Jaj Petrus, könyörülj rajtunk. Látod, nincs magánál.
Az, amit kíván, megtörténik. Odacsődíti a népet, hogy megfürödjék nyilvános gyalázatában is, de aztán, amit tulajdon szemével látott, nem hiszi el, a nő áldozata hiábavaló, Bruno tudja, hogy Petrus nem lehetett az, a titkos csábítót hajszolja, akit nem lát, nem láthat. Felesége mártíromsága folytatódik. Már az egész falu férfinépe ölelgeti, nyíltan, a férj szemeláttára. A harmadik után ott az ezredik is. Ez sem elég. Szégyenét papagájok beszélik. Bruno mindezt gyerekségnek nevezi és mosolyog. Ő kézzelfoghatóbb bizonyítékokat akar.
Erre is kínálkozik az alkalom. Álarcos bál van a faluban, lampionos felvonulás s felöltözködik, parókát tesz kopaszodó fejére, úgy hogy olyan, mint egykor, mikor még fiatal, szép, szerelmes volt s noha nyitva az ajtó, kötélhágcsón mászik felesége ablakába és felszarvaztatja önmagát, önmagával. A falusi asszonyok, kik lesbe álltak, hogy végre elcsípjék az urukat, az álarcos lovagot össze-vissza verik s csak aztán derül ki, hogy maga a férj az. Bruno most már nyugodt, de utolsó pillanatban megtudja, hogy felesége az álarcban is felismerte. Kiújul a kétség, melynek sohasem lehet vége, mint a féltékenység őrületének. Stellát el akarják cepelni a dühös tenyeres-talpas némberek, hogy a folyóba fullasszák. Ekkor jelenik meg a paraszt, ki a mezítelen nőre ráteríti subáját.
PARASZT (makacsul): Gyere velem!
STELLA (dühösen)! Nem és nem és nem! Barom!
PARASZT (durván átöleli): Mert nekem is dukál ám valami.
STELLA (élesen sikolt): Nem akarom! Nem akarom! Soha!
(Ezekre a kiáltozásokra Bruno megjelenik az emeleten, néz, hallgatózik.)
PARASZT (dühös): Akár akarsz, akár nem, élve, vagy holtan!
STELLA (keményen védekezik): Nem! Nem! Vadállat.
(Kibontakozik karjaiból és teljes erejéből pofon vágja a parasztfiút.)
BRUNO (ordít): Megütötte! Megütötte! Ő az, ő az, tehát ő az!
(Puskájával a parasztra lő.)
(Stella őrülten a parasztra veti magát és szájon csókolja őt.)
STELLA (szenvedélyesen): Igen, igen, szeretlek! Vígy el, tarts meg magadnak!
PARASZT (egyszerűen): No gyere.
STELLA (a küszöbön): Várj. Ígérd meg, esküdj, hogy hű maradhatok hozzád.
(Kimegy vele.)
(Bruno leül a lépcsőre és fölkacag.)
BRUNO: Hiszi a pici!... Megint afféle női praktika! Engem ugyan már nem csapsz be ilyesmivel!
A függöny legördül.