Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 24. szám · / · Kosztolányi Dezső: CROMMELYNCK BOHÓZATA

Kosztolányi Dezső: CROMMELYNCK BOHÓZATA
II.

Stella, a gyönyörű fiatal nő, a flamand falu csodája s Bruno a fiatal férfi, a költő, feleség és férj. Gyermekkoruk óta ismerik, szeretik egymást. Nem közönségesen, hanem oly tisztán, mint a kicsinyek, gügyögő önkívületben, oly őrjöngően, mint a szerelmesek, állandó, soha nem unható lázban. Hogy milyen ez a szerelem, abból ízelítőt kapunk az első jelenettel. A férj távol van. Stella a virágainak s a csízének mesél róla, mindig róla. Ekkor egy paraszt - «piszkos és egészséges, nyugodt és vidám» - lép be rongyos subában, ki a maga módján - a «tejszínes mosolyával» - udvarolni kezd neki, megragadja őt, el akarja vinni. Stella az öreg dadáját hívja, ki furkósbottal elagyabugyálja a parasztot. Alig tántorgott ki, jön a másik, a fehérfogú gróf, ugyanazzal a kéréssel. A nő őt is kidobatja, utána köp. Egyik sem érdekli őt. Ő a hűség.

Közöttük már fülledt, érzéki légkör van. Érkezik a férj. Ezt a kis részt közzé kell tennem:

(Ebben a pillanatban egy fiatalember, borzas hajjal, csupasz nyakkal megáll az ablaknál. Óvatosan körülnéz a házban, megpillantja Stellát, elmosolyodik, halk hangon hívja.)

FÉRFI: Stellu-c-i.

(Nő egyszerre megfordul.)

STELLA (nagy örömsikollyal): Ó... az é-é-dd-e-e-ss.

(Már karjában van.)

FÉRFI (gyengéden, hosszan): Jaj, mennyi bánatot okoztál, Stradiváriusom!

STELLA (elnyújtja hangját): Még, még, puszit, hosszút, hosszút és szeretleket és imádlakot! (Csókolóznak).

FÉRFI (gyorsan): Ó Columbia! Én, én Amerikám! Megint fölfedeztelek! Csorranj a szívembe. Édes, Csodálatos! Nő, ő az északi fényben! Lassan kortyolni, szalmaszálon a hűset, a végtelenségig és megköszönni, annyiszor, ahány fűszál van!

STELLA (aléltan): Ú-ú-ú!

FÉRFI (körülnéz a házban): Az urad nincs itt?

STELLA (mulat ezen): Nem, nincs itt. Elment a városba, tegnap óta ott van. (Brunohoz simul.) Angyalom, erre balra a hálószobába.

FÉRFI (Stellát nézi): Öntsd rám az Égboltodat, minden, minden Csillagodat.

STELLA (simogatja): ...és jeget a fejedre, igen, igen bibis! (Csókolóznak. Majd panaszosan.) Az uram csak délben jön. Napsugár egyedül van. Alukált, álmodott is, de már elfelejtett mindent.

FÉRFI (ringatja): Ha visszajön a Csúnya a Kisszomorú szíve elröpül. Ringj, ringj ladik, az ringat, aki imád. Utazz hosszan, hosszan az ő lelkébe.

STELLA (részegen): Találj ki még ilyeneket! Találj ki!...

(Megint csókolóznak.)

Vajon mit jelent ez a párbeszéd, a szavak, melyek nincsenek semmiféle szótárban, a szerelemnek ez a pongyola gyermeknyelve, a boldogság e ferde lihegése, mely néha nevetséges, néha szemérmetlen? Azt érezzük, hogy e két ember boldog, majdnem természetellenesen boldog. És mit jelent az a tréfa, hogy a fiatalember, mihelyt betorpan, a férjet tudakolja, ki ő maga, a nő pedig azonnal elérti a célzást s megadja neki a kívánt választ? Játék ez, melyet régóta játszhatnak már együtt, hogy fűszerezzék együttlétüket, olyan mérges izgatószer, melyre a férjnek van szüksége, ki a szerelmi kettősben nem találja nyugalmát, nem éri be mostani szerepével és valakit keres, egy harmadikat, vagy ezrediket, ki hiányzik neki. Furcsa boldogság, komoly tréfa, gonosz játék. Egy pillanatra a helyzet érthetetlen, mint a nagy lelki kérdések, melyek sohasem oly egyszerűek, mint látszanak. Később majd megtudjuk, milyen csodás előkészítése a drámának ez a bevezető, mely az összes szálakat, egyelőre kibontatlanul, magában foglalja.

Bruno polgári kenyérkeresete az, hogy adás-vételi szerződéseket, városi hirdetményeket ír lendületes prózában, melyben kiéli költészetét, s a parasztoknak szerelmesleveleket, húsz souért. A paraszt, kit az imént kivertek, visszatér s megkéri, írjon neki is szerelmeslevelet, egy szopós malacért.

BRUNO: Hogy hívják a nőt?

PARASZT: Stellának.

BRUNO: (célzás nélkül): Akár az én feleségemet. Hasonlít hozzá?

PARASZT (egyszerűen): A te feleséged az, őt szeretem.

BRUNO (nevet): Marha!

PARASZT: Ha mondom, ő az. Hát nem akarod megírni a levelet?

BRUNO (nagyon vidáman): Dehogynem. Miért ne? Holnap majd jöjj el érte.

PARASZT (kihívóan): Fölösleges. Add át Stellának, a nevemben. Nem akarod?

BRUNO: Átadom megígérem.

PARASZT: Esküdj meg.

BRUNO: Esküszöm.

PARASZT (elámul): Nem félsz?

BRUNO (nevet): Nem.

(Paraszt ámulva nézi Brunot).

A mi csodálkozásunk is nőttön-nő. Brunonak mindene ez a nő, egész valóját betölti, nem tud másra gondolni, másról beszélni s a szenvedély túlságában meg sem válogatja azokat, kiknek kiönti szívét. Mindegy, hogy Estrugo-e az, az írnoka, ki mint valami néma árny kísérti őt, csak taglejtésekkel jelezve, mit akarna mondani, mert a bőbeszédű szerelmes sohasem engedi szóhoz, vagy a polgármester, a hájfejű tökfilkó, ki nem érti rajongását és egy-egy vallomása után bambán mered rá. Példája azoknak a férfiaknak - ismert típus -, kik barátjaiknak éjszakákon át áradoznak a kedvesükről. Nyilván tűrhetetlen a «boldogsága» s közölnie kell. Vannak örömök és gyászok, melyeket természeteseknek nevezzünk azért, mert tiszták és emberiek, nem kapcsolódik hozzájuk semmi zavaró mellékképzet, mely az örömöket és gyászokat «rejtélyessé» teszi. Ezeket elviseljük magunkban, mert elviselhetjük. Hiszen arra születtünk, hogy örüljünk és gyászoljunk. Vannak azonban elviselhetetlen örömök és gyászok. Ezeket el kell mondanunk, s azok a szerelmesek, kik másoknak dicsekszenek, tulajdonképp panaszkodnak.

Bruno izgalma akkor hág tetőpontra, mikor megérkezik feleségének unokabátyja, Petrus, Stella gyermekkori játszópajtása, egy délceg tengerészkapitány, ki a rézbőrűek közül jön s a délszaki tájak varázsát hozza zsinóros ruháján. Ő vele sem tud másról beszélni. Azonnal odahivatja feleségét, megmutatja, táncol vele, elsétáltatja előtte.

BRUNO: Járása mint a nyugodt lélegzés. Tündöklő barázda marad utána. Úgy libeg, mint a bója a hullámon. Ó Petrus. (Otthagyja Stellát, Petrushoz fut, kezét a vállára teszi s szembenéz vele:) Untatlak, Petrus?

PETRUS (mosolyogva): Nagyon szereted, fiam.

BRUNO (alig tudja fékezni szenvedélyét): Igen! Ha tudnád... Figyelj ide Petrus, te a barátom vagy... nem, nem is tudom magam kifejezni... (Stellához fordul. Valamit elhatározott.) Stella csokrom, kis tündérkém... mutasd meg neki a lábad!

STELLA (felsikolt): Ó.

BRUNO: Könyörgök, emeld fel kissé a szoknyád!

STELLA (elpirul, de álszenteskedés nélkül): Nem merem.

BRUNO: Petrus a te unokabátyád és az én barátom... Azt akarom, hogy megtudja, milyen szép vagy!... Emeld fel kissé a szoknyád, bogaram, emeld fel.

(Stella lehajtja fejét, csöppet felemeli szoknyáját).

Ámulj, Petrus. Nem olyan-e, mint a bőségszarú, mint a zsenge liliom, mint a tiszta amphora?

(Érzed, milyen boldog vagyok?)

Magasabbra, magasabbra Stella, még emeld a szoknyád, kedveském. Petrus, nézd Petrus!

PETRUS (nem nevet): Szereted őt, Bruno.

BRUNO: Hallgass rám Stella, csöpp nymphám, a térded fölé. Hogy lásson, úgy amint álmodni kell rólad. Ó, ó Petrus, mit szólsz hozzá?

(Stella leengedi szoknyáját, melyet Bruno lopva megcsókol. Bruno most magához tér, megöleli Stellát.)

Tiszta, mint a harmat! Friss, mint a hold lombok közt! És finom és hajlékony és ringó!

(Lázasan kinyitja a fiatalasszony derekát.)

STELLA: Nem!

PETRUS (gyorsan): Bruno, te nagyon szereted őt!

BRUNO (támadóan): Én titeket szeretlek, mindkettőtöket!

Ez a különös küzdelem, mely még tovább feszül, azzal végződik, hogy Bruno a döbbent csöndben farkasszemet néz Petrus-szal és egyszerre, «látható ok nélkül», hatalmas pofont ad a tengerészkapitánynak. Összecsapást várunk, de nem ez történik. A férj töredelmesen, bocsánatot kér régi barátjától, kiengeszteli őt, megmagyarázza, hogy nem érti miért tette s unszolja, maradjon náluk, foglalja el szobáját, melyet az övék mellett rendeztek be számára. Ekkor megkezdődik vívódása, mely az egész drámán át folyik. Mint hideg és meleg borzongatja a kétség, hogy hű-e hozzá a felesége, kihez a gyanú árnyéka sem fér, megijed a be nem vallott, talán nem is egészen tudott gondolattól, melyet maga idézett föl. Ezzel a férfivel megcsalhatja a felesége. Lehet, hogy bosszút áll majd az arculütésért. Nincs is nyugta addig, míg vendégét barátságosan, idegességére hivatkozva, el nem küldeti.