Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 24. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
Horváth másnap délután, mikor felesége kiment a szobából, gyorsan, mint valami menekülő tolvaj, köszönés nélkül elszökött otthonról.
Csak abban különbözöm másoktól - gondolta -, hogy én látom, mennyire aljas itt az élet. Látom és ezt a látványt nem bírom elviselni. Mások beleszoktak és egyhangú, szegény életükben nincs esemény, ami felrázza őket. Dehát mit tegyek? Valami húz el otthonról. Mégse nyugodtam meg egészen abban, hogy lemondjak erről a drága, hazug életről.
Leült a budai szobában és várt. Jolánt várta és vele együtt azt a levegőt, amelyben megtanult élni, amelyet megszokott és amely most fojtogatta büdös fülledtségével. Miért jött el? Nem tudta magának megmagyarázni. Valami nagy kényszer parancsolta ide. Fásultan, közönyösen várt. Nem kereste előre a szavakat, amiket mondani fog, mint máskor. Lustán, szórakozottan ült. Körmével piszkálgatta az asztalterítőre rászáradt piszkot. Száját félre rángatta és ezt motyogta magában:
- Hát jó... hát jó... hát jó...
Hogy mi van jól és miért van jól, nem tudta. Az apró, átszenvedett gondolatfoszlányok gyötrő eredőben csúcsosodtak ki. Ebben, hogy «hát jó». Lusta volt ahhoz, hogy újra átgondoljon mindent. A leszűrt eredményt ismételgette. Hát jó... Hogy mi fog itt történni, nem érdekelte.
Kinn sötétedett. A szobában homályos szürkeség nézte az idő múlását. Ő nem vett észre semmit. Hangosan felröhögött. Nem gondolt semmi mulatságosra. Valami kényszerítette, hogy röhögjön vadul, hülyén, mert különben végigvágódik a szőnyegen és rázuhan a nagy, öklöndöző, jajgató ordítás. Feljönnek a lakók, mentőket hívnak és beszállítják a korházba.
Hirtelen megijedt. Úgy érzete, hogy a nevető ráncok görcsösen megmerevednek arcán. Erőlködött és nem bírta a nevetést abbahagyni. Eszébe jutott, hogy káromkodjon szörnyű förtelmeset. Ez megmentette. És megint tovább piszkálta körmével az asztalterítőt.
Valaki erősen megverte az udvarra nyíló ablakot. A melle összeszorult és visszalökte azt a szárazságot, ami a torkán lefelé ömlött. Szédülés és erős zsibbadás fogta el. Az ajtót gépiesen kinyitotta.
Jolán hangja idegenül kaparta fülét.
- Miért van itt ilyen sötét?
Szája megint arra a bárgyú mosolyra húzódott.
- Elfelejtettem felgyújtani a villanyt - felelte és csavart egyet a kapcsolón.
- Nohát, kedves barátom - kezdte Jolán. - Ez már nem is ostobaság, amit teszel, hanem gyalázatos jellemtelenség. Várnay elmondta, hogy te mindent kibeszéltél neki. Végre megismertelek. De hogy ilyen aljas légy, ezt nem is mertem álmodni! Legalább mondd meg, hogy lehet egy ember ennyire alávaló?
Horváth közönyösen felelt:
- Buta vagy te ahhoz, hogy ezt megértsd.
- Meg vagy őrülve? - kérdezte Jolán élesen.
- Dehogy. Te közönséges tyúk vagy, mint a többi. Talán azért vagyok őrült, mert szeretlek. Megszoktalak és rosszul esik lemondani rólad. Buta nőstény vagy, még butább, mint a többi. Érzéki vagy és romlott. Nem tehetek róla, hogy épp a romlottságodat szeretem.
- Igazán őrült. Mi van veled?
- Semmi. Csak én is megmondom a véleményemet. De mi a fenének is mondtam? Ej, a szent verjen meg! Úgy szeretlek, te asszony! Szeretlek és utállak! Maradsz? Lefekszünk? Vagy mégy?
- Á, disznó gazember! Hogy beszélsz te velem? Kikaparom a szemedet!
- Azért jöttél, hogy gorombaságokat mondj?
- Igen! Azért jöttem, hogy megmondjam: jellemtelen gazember vagy, aki közprédára bocsátod egy asszony becsületét. Frázisokat hazudozol és elhiteted velem, hogy szeretsz. Emlékezz csak vissza! Tegnap ott rücsköltél a lábom előtt! Könyörögtél és jajgattál! Azt akartad, hogy miattad elváljak az uramtól! De szerencsére volt eszem. Megtudtam, hogy hazug csaló vagy...!
- Hagyd abba! - ordított türelmetlenül Horváth. - Vetkőzz le, vagy hagyj békén és menj haza az uradhoz! Nekem már igazán mindegy. Az a borzasztó, hogy szeretlek. Jaj, a szent szűz verjen meg!
- Te barom!
Hirtelen beteges, furcsa, görcsös vágy fogta el, hogy ölelhesse és bírhassa Jolánt.
- Szeretlek, értsd meg!... Te!... Szeretlek! Nem tehetek róla. Akarlak! Még egyszer! Engedd!... Jaj, Istenem! Őrület! Gyere! Szeretlek!...
Megragadta és tépni kezdte róla a ruhát. Állati lihegő vággyal szagolta a szagát, nyomkodta kemény keblét, átkarolta és ledöntötte a vetetlen ágyra.
Jolán mellének feszítette könyökét. Birkózott. Fogait összeszorította és bőszülten lihegett. A harag és ez a nem várt megalázás dühös erőt adtak neki. Kiszabadította magát. Talpra ugrott és ahogy bírta, öklével kétszer az arcába vágott.
Horváth elszédült. A vér elborította szemeit. Izmai elcsuklottak. Nagy elgyengülés bodrozott végig a testén.
- Hát jó... hát jó... hát jó... - borult a fátyol homlokára és összeesett.