Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 24. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (Vége)
KÉSZ A BOLDOGSÁG

Horváth örömmel újságolta Jolánnak, hogy sikerült valahol Budán egy kis szobát bérelnie. Vidám volt és elégedett. Örült, hogy a húgát durván leszidhatta azért, mert szeretője lett a főhadnagynak. Ezt véletlenül tudta meg. Kihallgatta a beszélgetésüket. Elégültség lobogott benne: Lám, megmutatta, hogy ember lett! Feketét, aki meglátogatta, hogy pénzt kérjen tőle - kidobta. Ez a nyers, határozott cselekedet jól esett neki. Néhány ökölcsapással végérvényesen eldobta magától a közbetolakodott undok öt évet.

Az asszony nyakát végigcsókolta.

- Ugyan, hagyj már kérlek. Ne kedveskedj most ilyesmivel - mondta Jolán és kiszabadította magát az ölelésből. - Ülj le és beszélgessünk komolyan!

- Hát jó. Beszélgessünk - felelt Horváth elkomorodva és nem is igyekezett, hogy ő irányítsa a beszélgetést. Hallgatott.

Jolán, mint valami kokott, rágyújtott egy cigarettára, lábait egymásra rakta, az asztalra könyökölt és nézte a felszálló füstöt:

- Figyelj ide, barátom. Nem gondolkoztál még azon, hogy nem tarthat örökké ez a mi viszonyunk? Nem számoltál azzal, hogy minden elszáll, mint ez a füst? Így!... Ni! Te nagy ostobaságokat követsz el és ha így folytatod tovább, én fogok kénytelen valami okosságot elkövetni. Tegnap is mindenki bennünket figyelt. Az uramat pedig, remélem nem tartod fajankónak? Azt hiszed talán, hogy nem vett észre semmit? Különben is női büszkeségemet sérti, hogy egyszerre két férfié legyek. Tegnap az uram - látod mennyire bízik bennem? - nyíltan megvallotta, hogy féltékeny és azt is megmondta, miért A nagybátyám, ez a vén fecsegő mondott valamit neki. Úgy emlékszem, azt, hogy te lánykoromban udvaroltál nekem és hogy a múltkor nagyon kétértelműen beszéltél neki rólam. Határozottan ostobább vagy, mint gondoltam és én az ostobaságot ki nem állhatom!

Térdeit himbálta és tovább bámulta hunyorgató szemmel a cigarettafüstöt.

Horváthnak belülről valaki azt dünnyögte, hogy ne maradjon közönyös és tüzelje bele magát nagy, lázas, kétségbeesett, őrjöngő kitörésbe.

- Hát mit akarsz? Engem nem tarthatsz ostobának, hacsak azért nem, hogy az életem a tied. És bánt, hogy egyszerre kettőé vagy? Ez nekem még borzasztóbban és százszorosabban fáj és csak rajtad áll, hogy változtass a helyzeten. Már első találkozásunkkor kértem, hogy válj el az uradtól!...

- Haha! Most megint ostoba vagy! Hát jó! Tegyük fel, hogy elválok és hozzád megyek. De kérdés, hogy az uram szép szerével lemond-e rólam és kérdés, hogy te miből fogsz engem eltartani? Hja kérlek, én hozzászoktam a kényelemhez! Nem szoknám meg soha a nélkülözést. Igazán szeretném tudni, hogy gondolod a dolgot?

Horváth nyögni kezdett. Tagolatlan szavak gyűltek szája szélére és egyetlen ép gondolat sem fogant benne. Nem tudott felelni.

- Aztán te az utóbbi időben nagyon furcsa lettél - folytatta Jolán. - Már szinte émelygővé vált a rajongásod. Sokkal jobban tetszettél, amikor nyers és vad voltál, eredeti ötleteid voltak! Igaz, hogy megijedtem, mikor Budafokon az ásóval rám törted az ajtót. De ez mégis jólesett! Nem voltál annyira szelíd és megjuhászkodó, mint most. Ez kezd untatni már. Találj ki valami újat és akkor továbbra is jóba leszünk.

Horváth, mintha pofonvágták volna, első pillanatban nem tudott szóhoz jutni. Mindent várt, csak ilyen beszédet nem. Hirtelen felugrott és olyat tett, amit egy nap múlva fogcsikorgatva, önmagától undorodva bánt meg: utálatos, erőltetett színházi mozdulatot. Valami ilyet gondolhatott:

Neked szenvedély és brutalitás kell?

Megragadta az asszony izmos, finom nyakát és erősen összeszorította. Jolán rémülten kimeresztette a szemét és hörögni kezdett. Kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát.

Mikor Horváth elengedte, dühösen felugrott és csattogó hangon, lihegve, toporzékolva rákiáltott:

- Most már mindennek vége! Durva! Közönséges! Menjen innen rögtön, de rögtön...!

Horváth odavetette magát lábai elé, sírni kezdett. Szoknyáját és kezeit csókolgatta.

- Bocsáss meg, te drága, őrült voltam, bolond... eszeveszett! De az életem annyira hozzád van forrva... Nem tehetek róla... Én nélküled nem tudok élni... Könyörgöm neked, te istennő... Te szent... Lehetetlen, hogy eldobj magadtól! Imádott életkém!

- Nem. Maga durva és csak beszél. A nyakam egész vörös lett. Engedjen el!

Odament a tükörhöz és nézte magát. Bosszankodva, dühösen beszélt. Arca lángolt a haragtól:

- Az uram észre fogja venni és mit mondok majd neki? Hogy majd megfojtott a szeretőm!

Ideges, idegen hangon kacagni kezdett:

- Haha! Mondhatom, igazán szép kis kaland! A szeretőm! A férfi! Akiért rossz lettem, akiért eldobtam a becsületemet, aki miatt nincs egy nyugodt éjszakám, mert a lelkiismeret furdalás gyötör. A szeretőm, a hős... Meg akart ölni és most itt bőg a szőnyegen előttem! Haha! Nem szégyelled magad? Te regényhős! Haha!

- Gúnyolódsz? - kérdezte Horváth fojtott torokkal.

Lassan felállt.

Jolán kacagva rántott egyet a vállán.

Horváth:

- Azt akarod, hogy megöljelek?

Hangja olyan különösen kongott, hogy az asszony megijedt.

Gyors ötlettel, amilyen mindig van tartalékban az olyan nőknél, mint Jolán, kitárta szép karjait és odavetette magát a mellére...

- Ne haragudj, te édes! - mondta gyorsan ölelgetve és a száját csókolva. - Tudod, hogy néha, ha rosszkedvem van, bolondokat beszélek. Ne vedd ezt komolyan. Ilyenkor ne hallgass rám. Bolond vagyok, szeszélyes, csacsi asszony... Jól van. Holnap mindent megmondok az uramnak. Hogy már nem szeretem, talán nem is szerettem soha és mást szeretek! Az életemet azzal akarom leélni! Veled! Nem bánom, ha dolgozni is kell, ha nem lesz meg mindaz, amit megszoktam, ha kopott ruhában is kell járnom, csak legyen egy kis zúg, ahol összebújhatunk mi, ketten és fütyülhetünk az egész világra!

Horváth ezekben a pillanatokban érzett. Soha ennyire nem élt benne megelégedés. Érezte, hogy most felül van. Az életet lovagolja, hajtja, kormányozza, zabolázza, ura a paripájának, erő feszül combjaiban, biztosan ül és száguld, amerre akar. Érezte, hogy mellkasa tágul, lélegzi, kényszeríti, magához idomítja az életet, mint a tenger görög istene a hullámokat. Szédítő perspektívák nyíltak tekintete előtt: hosszú messzeség, végtelen, virágos, erdőben vezető út, melyen ők ketten haladnak tele életkedvvel, bokrétásan, meg-megújuló vágyakkal. Pillanat alatt az érzések egész zuhataga ömlött mellébe és gondolkozása, mint fürge valcer, keringőzött köröskörül.

Egyik gondolatfolt:

Mintha a sárga függönyt nézném a korhadt fapadon ülve, nászútról, olasz égről, tengerpartról, tarrasszról, galambokról, nászágyról ábrándozva. Most már valóban az vagyok, aki voltan. Biztos! Biztos! Hajhó! Biztos!

Ötlet benne is csapongott. Forró, szenvedő szorítással maga alá görbítette az asszonyt és a szenvedély könnyen jövő ömlengésével falta szája az asszony húsát.

- Így... úgy... tudtam, hogy ez másképp nem is lehet. Megyek most... azonnal... hogy magammal vihessem az utolsó percet. Holnap jöjj! Várlak! Felszenteljük a szobát! Budán! Majd meglátod! Most nálam maradsz örökre!

Úgy szavalt, mint valami népszerű drámai színész.

Jolán mindent megígért.

Fütyürészve szaladt haza. Undorodva, borzadva gondolt fogságára, magára, a hazatérőre, mindenre, ami mélység, őszinteség, szenvedés, önkínzás, gondolat, kétségbeesés, probléma, tompultság és mint nagy, forró nap lángolt előtte az Élet. Úgy, amilyennek látta: perc, jelen, gyönyör, önzés, küzdelem, hazugság, hit, póz, gúny, erkölcs, előítélet, könyörtelenség, másoknak és magáért, vakság, kedv, akarat, erőlködés, nő, géniusz, mozgás, tülekedés, nyugalom, vágy, érzés, Várnay, Vince, Fekete, Magda, férj, munka, lustaság, utca, emberek, villamos, fák, házak, Duna, lépcsőház, előszoba, csengő, ebéd, asztal, szék, húsleves...

Otthon volt és jó étvággyal ebédelt. Mohón falta az ételt, mintha az életet, ezt az egyetlen egyszerű, nagy valamit akarná örökre magába gyűrni...