Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 23. szám · / · FIGYELŐ
(A Burgtheater bemutatója)
Charolais grófot először 1905-ben mutatták be a berlini Deutsches Theaterben. Akkor, a naturalizmus virágkorában, az első lépésnek tetszhetett ez a nagy dráma felé. Egy ó-angol darabnak az átdolgozása és egyben mintha egy lépés volna Shakespeare felé. A szerzőtől az elmúlt tizenhét esztendő alatt mindössze csak egy darab látott még napvilágot, a «Jaakob álma», úgy hogy ez a munka, melyet különben mint fiatalkori művét kellene tekinteni, a szerző megítélését illetőleg nagyjelentőségű, mert (egyelőre) egész munkássága felét alkotja. A darabot Bécsben most először adták. A költő maga is bécsi, műve a közérdeklődés központjában állt mindvégig, a bemutató előtt is és után is, mint ahogy ez meg is illet egy olyan művet, melynek nagy irodalmi jelentőséget tulajdonítanak.
A Charolais gróf meséje rendkívül tragikus. Egy embert, aki jó, érzésteli, nagy- és egyeneslelkű, kétszer is súlyos szerencsétlenség ér az emberek becstelensége miatt. Milyen a világ? Milyenek az emberek? Nem azt kell-e mondania, amit Hamletnek: a világ kifordult sarkaiból? Ezt a benyomást kaphatja és kell is kapnia a nézőnek a darabból: A világ kifordult sarkaiból és senki sem tudja helyrehozni.
A darab meséje a következő: Charolais gróf, kiszolgált generális egy középkori kis országban, meghalt. Csapata ellátására egész vagyonát kiadta és adóságokba keveredett. Az ország törvénye megengedi a hitelezőknek, hogy a holttestet lefoglalják, míg az adósságot ki nem fizetik. A gróf fia, jóllehet táborban nevelkedett, érzékeny, sőt érzelgős lelkületű; atyja holttestének fenyegető meggyalázása nemcsak elszomorítja, mint más fiúkat, hanem roppant egzaltált búslakodásba ejti. Kész élete fogytáig az adósok börtönében ülni, csakhogy apja holttestét kiválthassa. De a hitelezők remélik: ha a kést elég szorosan a torkának szegezik, mégis csak fog valamit fölhajtani a számukra. A dolog bíróság elé kerül. A törvényszéki elnök, aki eladóvá serdült leánya számára éppen egy derék férfit keres, a gróf fiú szeretetétől, a becsület és hűség iránti érzékenységétől, a világ hamisságán való felháborodásától meghatva azt hiszi, hogy benne megtalálta számára az igazi férfit. Megmenti a grófot, azáltal, hogy kifizeti adósságát és lányát feleségül adja hozzá. A megfoghatatlan, meg nem érdemelt balsorsot (az égbekiáltó igazságtalanságot) tehát megfoghatatlan, meg nem érdemelt jószerencse (a nemes jutalma: égbekiáltó igazság) váltja fel, - ez Beer-Hoffmannál az első három felvonás tartalma. A pár boldogan él, van egy szép gyermekük, egy egészséges fiú. De a boldogság nem tartós. A grófnőt egy fiatalember rokona, aki már az esküvő előtt kimondatlan és meg nem értett szerelmi vonatkozásban állott hozzá - ostromolja és magáévá teszi. A férj tudomást szerez a dologról és érzelmi túltengésében, lelki egyenességében és naivságában ettől a vélt rosszaságtól megtántorodva - megfojtja a csábítót, gyalázkodásaival feleségét öngyilkosságba kergeti, lemond tisztségéről és birtokáról - és mint összeroppant férfi - mit is akar? Újból kísérletezni a világgal?
Az emberi jószerencse forgandósága, a jószerencse és balsors váltakozásai, a jószerencse pillanatnyi győzelme - a balsors, mint az egész lét vége és eredménye - ennek az eszmének az ábrázolására alkalmas ez a mese. Mit csinál Beer-Hoffmann ebből a meséből? Beer-Hoffmann jelentős költő: a részletek költője, kifestő, alá- és átfestő - de hogy drámai költő legyen, a lényeges hiányzik belőle: a világról és az emberekről való eredeti felfogás. Sok részlet jó, plasztikus, szemléletes vagy finom, de mint egész rossz, rossz nemcsak azért, mert a költőnek nincsen eredeti felfogása világról és emberekről, hanem mivel a költőnek egyáltalában nincsen eszméje, melynek nézőpontjából a mese eseményét egy egységbe lehetne fogni. A darab a fiatal költők hibájában szenved, abban a hibában, melyben a fiatalkori költészet, a naturalizmus oly gyakran szenved: az eszme homályosságában és hiányában. A darab inkább krónika, mint dráma. Mi a különbség krónika és dráma között? A krónikában az események abban a sorrendben következnek egymásután, amint végbementek. A drámában azonban az események egy egységes eszme szerint vannak rendezve, az eszme a centrum, amelyből az események kiáradnak. A krónika értelmetlen élet, a dráma értelmes, a legmagasabb értelemre fokozott élet. (A legmagasabb, ember számára megfogható értelemre, amely mögött még mindig sok megfoghatatlan lét lehet.)
Micsoda értelme (micsoda eszméje) van a mesének, abban a felfogásban, ahogy Beer-Hoffmann elbeszéli? A darab értelme nem egységes, hanem állandóan változó, úgy ahogy a darab előrehalad, a végén pedig az értelmetlenség uralkodik. A szerencse forgandóságának eszméjén kívül evvel a mesével még más valamit is ki lehetett volna fejezni, ami kevésbé általános, de mindenesetre jelentős volna: «az elnyomott természet bosszúját». Az apa férjhez adja lányát, férjet ad neki, az ő ítélete szerint egy derék férfit, de anélkül, hogy lányát ízlése, fantáziája hajlandósága felől megkérdezné. Egy férfi feleségül vesz egy lányt, majdnem anélkül, hogy ismerné. Egy lány feleségül megy egy férfihez, mivel apja úgy kívánja és mivel ennek a férfinak egy cselekedete nagy hatást tett rá. (Mert még nagyon fiatal és nem ismeri önmagát.) Az elnyomott fantázia, az elnyomott hajlam előtör egy megfoghatatlan, nem akart érthetetlen cselekedetben, amelyet az összes résztvevők megfoghatatlannak és rossznak tartanak.
De Beer-Hoffmann nem ezt akarja. Ő nem állítja szemünk elé sem a szerencse forgandóságát, sem az elnyomott hajlam bosszúját - jóllehet mindkét motívum előfordul a darabban. De ő elfinomítja, elpszichologizálja, elértelmetleníti az egészet - mivel alapjában nem tudja, mit akar mondani. Ami az első három felvonásban végbemegy, az a megjutalmazott nemesség meséje, mint ilyen, érdekes és lebilincselő. Ami az utolsó két felvonásban végbemegy, az a megcsalt férj drámája. A negyedik felvonásban az érthetetlenségig túlpszichologizál: Beer-Hoffmann a házasságtörés számára tíz motívumot is ad, de egyetlen meggyőzőt se. A túlságos motiválás által a házasságtörés érthetetlenné válik. Pedig könnyen érthető lehetne. A grófnő szerelem nélkül ment férjhez, a csábító gyerekkori barátja, teli tűzzel és érzésekkel. A fantázia és érzés elragadják az asszonyt. De nem ez az! A költő az ötödik felvonásban világosan megmondja: nincs szó elnyomott hajlamról. Az ötödik felvonásban a grófnő azt állítja, hogy a férjét szereti. Miért történt akkor, ami történt? Érzékiség? Nem - mondja Beer-Hoffmann. - A másik iránt való szerelem? - Nem! - Elnyomott fantázia? - Nem! - Tehát véletlenség? - Akkor ez semmit sem bizonyít és nem is tartozik ebbe a drámába. Házasságtörés, mint véletlenség, vagy tíz össze nem függő motívumból előállítva: nem fontos, drámaiatlan - értelmetlenség.
Az első három felvonás tehát a megjutalmazott nemesség meséjét tartalmazza, a negyedig felvonás a sok motívumból álló házasságtörést. (Ennek ellenére a csábítási jelenet a maga erős, mégis naiv érzéstartalmával a darab legszebb és leghatásosabb jelenete.) Ha már e két téma között is alig van valami összefüggés, az ötödik felvonás, amely megint új témába kap, csak megpecsételi az egészet, mint össze nem függőt, eszméjében változót, mint krónikát és nem drámát. Az ötödik felvonásban a néző érzése Charolais gróf ellen fordul. A gróf egészen megfeledkezik róla, hogy a lány apja parancsára ment hozzá. A vele való rendelkezési jognak ez a bitorlása, ahogy a csábító és az asszony élete fölött ítélkezik, majdnem komikusan hat. Hogy ő abban a szituációban, amelynek a legmagasabb természetes érzést kellene tartalmaznia, feleségének apját akarja kényszeríteni, hogy mondja ki lánya felett a halálos ítéletet - tisztára színpadias. Megfojtja a csábítót és nem tér eszméletre, mielőtt felesége a kést önmaga szívébe nem döfi. Az eszmei egység hiánya (amely nem más, mint naturalizmus a technika lényegét illetőleg) túlpszichologizálás és színpadiasság a gyöngéi ennek a műnek, amelyek ma láthatóbban mutatkoznak, mint akkor, midőn első ízben hozták színpadra.