Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 23. szám · / · FIGYELŐ

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: CSOKONAI

Három dupla kötetben jelentek meg Csokonai Vitéz Mihály összes művei. «...a Génius Könyvkiadó R. T. megbízásából, Harsányi István és Dr. Gulyás József gondozásában, Weiss L. és F. nyomdája Sorbonne-típusú betűivel... 1922 márciusában.» Aki ezt a remekbekészült, bírálati kiadást átlapozza, melynek minden betűjén a két sárospataki tanár szeretete, a kiadó és nyomdász gondja lebeg, arra gondol, milyen ámulattal veszi majd kezébe száz, vagy kétszáz év múlva egy kései magyar s mennyire növekszik csodálkozása, mikor az első oldalon megpillantja a végzetes évszámot, mely egyes népeknek háborút, másoknak forradalmat, nekünk ínséget jelent. Hogy öltözködhettek gondolatok, érzések ilyen patyolat fehérneműbe, ilyen takaros felső-kabátba, mikor szegény olvasók megváltak utolsó darab ingüktől s condrában jártak? Olyan kérdés ez, melyre mi, kortársak sem tudunk szabatos választ adni. Csak boldogan állapíthatjuk meg a csodát, mely a magyar műveltség rugékony voltát jelzi, hogy utoljára mondtunk le a szellemi élet fényűzéséről s minden téren inkább akartunk nélkülözni, mint lelkiekben. 70 és 90%-nyit rokkant le a termelés az összeomlás óta, de a csonka ország csak 3%-kal kevesebb könyvet ad ki, mint annak előtte. Az írók örökös és jogos harcban állanak a könyvkiadókkal. Most azonban, hogy a föntieket megemlítjük, lehetetlen az elismerésből, mely elsősorban íróinknak és olvasóinknak dukál, egy kis hányadot nem juttatni könyvkiadóinknak is, kik a lehetetlen akadályokkal ötletesen, eredményesen küzdenek.

Csokonait nem lehet felfedezni. Egyszerűen azért, mert huszonöt évenként újra fel kell fedezze minden leendő nemzedék. Életében páratlanul népszerű volt. Azok az eddig kiadatlan, ismeretlen versek, melyek most kerülnek nyilvánosságra s e kiadás nem kis részét alkotják, országszerte közkézen forogtak, számos kézírásos másolatban. A «félreismert» tehetségek sohasem olyan félreismertek, mint hisszük. Ezt csak a költők pályáját szükségszerűen kísérő köznapi romantika költi hozzá. Dalait sokan énekelték, kívülről tudták, levelekben is továbbították. Hogy nem lehetett nagyobb a népénél, az természetes. De Kölcsey igaztalanul szigorú bírálata úgyszólván használt neki s hasonlóan nem rontotta hírnevét Kazinczy egészen lesújtó véleménye sem: «Az ő versei rettenetes mázolások.» Szerencsére mélyen gyökeredzik bennünk az ellenzéki szellem és sohasem hittünk egészen a hivatalos, ex cathedra véleményeknek. Ekképpen történt, hogy ezeket az igazságtalanságokat a lélektan törvényei szerint mindig hevesebb visszahatások, mindig nagyobb lökések követték s mikor Petőfi diadalmaskodott, őt is igazolni kellett érdeme szerint és akkor legalább meghódította a köztudatot, bevonult az iskolákba. Mindenki beszélt róla, noha ekkor nemigen olvasták. A «Nyugat» mozgalma ismét emlegette nevét. Ady Endre versben hódolt a szellemének. Jelképnek tekintették a sápatag, aszkóros debreceni poétát, ki harmincegyéves korában pusztult el, a halhatatlanság küszöbén, diákos dinumdánumok, regényes szerelmek, európai lobbanások, izgató ég-vívások után. Olvasói lapozgatni kezdték. Ekkor tetőződött nálunk a biedermeier-láz, a régi bútorok, politúros almáriumok, zenélőórák, rézkapcsos családi albumok divatja, melyekből halovány arcképek merednek ránk. Észrevették, hogy rajzai hasonlítanak ezekhez és költeményeinek messze hangja eszünkbe juttatja az üvegburás órák poros, vékony zenéjét. Nevéhez azonban hozzátapadt az újítás dicsősége, a forradalmár, az ártatlanul szenvedő igazság mártíromsága is. Különösen hangsúlyozták a kolegyombeli kalandját. Petőfivel mérték össze. Később mind gyakrabban találkoztam olyanokkal, különösen fiatalemberekkel, kik nyilván e regényes beállítás alapján azt állították, hogy Petőfit és Aranyt is túlszárnyalja s Csokonai Vitéz Mihály a legnagyobb magyar költő.

Miért? Erre alig tudtak felelni a rajongók. Többnyire a Lilla-dalokat idézték, melyeknek ódon szavait még megértették, vagy «A reményhez» egy-egy sorát, vagy semmit sem, de lázadó lelkére, kemény dacára, történelmi mozdulataira hivatkoztak. Ma éjjel, mikor a nekem nagyon kedves, ismert könyveket újra forgattam, a tiltakozóknak és lelkesülőknek akartam új érveket keresni, de be kell vallanom, nem találtam. Az előbbi összehasonlítást Csokonai Vitéz Mihály nem bírja ki. Igaztalan és igazságtalan, mint Kölcsey igaztalansága és Kazinczy igazságtalansága. Ez a csodálatos egyéniség, ez a bájos, nemes lélek nem élhette ki magát környezetében, ösztönössége elsorvadt, kezdeményező ereje megbénult és sokszor merő formalizmusban rekedt. Metastasio, Kleist, Bürger lebeg állandóan szeme előtt, ki nálánál kisebb költő. Igazi búvár, a betű szerelmese, poéta doctus, sokkal inkább, mint Arany. Ami forradalmár voltát illeti, alig akad nála alkalmazkodóbb lélek, a nagy dolgokban, ki félve a súrlódásoktól, mentve írószobája becses ábrándjait, azonnal elnémítja magában a közéleti bírálatot s kész egyezséget kötni, csakhogy a perzsa, szerecseny költészettel foglalkozzék és pengethesse törékeny rímeit. Az, hogy diákjaival pipát gyújtott akkor, mikor a szemhatáron a francia polgári forradalom világtüze lobogott, és elcsapták tanári állásából, közel sem igazolja lázadó természetét, csak kortársai butaságát. Az, hogy Rousseaut, a forradalom előkészítőjét szerette s költeményeiben szólogatja az ermenonvillei remetét, csak műveltségére mutat, de ezért revolucionistának megtenni épp annyi, mint bolseviknek nevezni azt, ki Lenint ócsárolja s tud annyit Marx gazdasági tanításáról, mint minden művelt ember. Bizonyára Verseghyvel tévesztik össze, vagy Batsányival, vagy Bessenyeivel. Politikailag Kazinczy is forradalmárabb, mint ő. Kora nagyon hasonlított a maihoz. Háború, forradalom, visszahatás. Ebbe pedig kénytelen-kelletlen belehelyezkedett. 1799-ben írt vígjátékát, a «Karnyónét», melynek ízes, vaskos tréfái semmiféle görögtüzet nem kívánnak, ünnepi beszéddel zárja, hol többek közt így kiált fel: «Éljen II. Ferenc császár, kegyes királyunk, éljen I. Pál muszka cár, éljen III. Szelim, a nagy szultán, éljen III. György, a világ öt részének birtokosa, éljen a vitéz Souwawrw és e nagy herosnak Virgiliusa légyen maga a Virgilius hazája!» Nem húzott ujjat a hatalmasokkal. Ódát intézett több osztrák császárhoz, alázatos leveleket írt Széchenyi Ferenc grófhoz, Festetics Györgyhöz, mágnásainkhoz, kik alig közeledtek hozzá s megkörnyékezte a diétai urakat is, kik a történelem tanúsága szerint majdnem keresztülnéztek rajta, nem is ösmerték. Szívszaggató olvasni Antal-, Krisztina-, Éva- és mindenféle névnapra írt köszöntőit, melyekből ki-kicsillan egy gyémánt sor, Fényes István uram halálára készült gyászos kántusát, «Csokonai Mihály poeseos praeceptor által» s a többit mind, a versezeteket, melyek kénytelenségből születtek. De lehet-e, szabad-e ezek után mordélyégetőnek, politikai előharcosnak beállítani, mint teszik, Petőfi politikai előfutárának tartani, ki teljes lélekkel élte annak idején a maga korát is? Nem hamisítás-e ez és nem kegyetlenség? Gyökereivel a régi, nemesi világba, a vidéki, pusztai életre kapaszkodott, a várost nem látta, nem szerette s ebben a kiadásban közzétett költeményében Pestről Gvadányi kedélyes dohogásával emlékszik meg néhány versszakában, mely a mai budapesti kávéház ősét rajzolja, kedvesen, szemléletesen: «Büdös kőfalak közt poloskákkal élni, «Audiat, veniat» sorra felugrálni, Koplalni és fázni, futni: nem okosság, Ruhádat koptatni több, mint a gyilkosság. - Hiszen itt minden dicsőség csak abban áll, hogy az ember locsog ül, pipál, ül vagy sétál, Hörböl pergett törökbabot szűk kortyokkal, Földígérő füstfelleg közt olyanokkal, - Kik begyűltek ezerféle köntös vázba, Egy különös szabadságú pipaházba, Hol egyhuzamba félnapig is elnézik Némely bolond csont tekékkel hogy tekézik...» Nem furcsa-e ez a városgyűlölet a francia forradalom idején s nem jellemző-e a lelki alkatára? Blumauer-t, a szabadkőművessé vedlett bécsi jezsuita-atyát kedvelte, de forradalmisága csak abból állott, hogy kortársainak pogány mulatságára lefordította, nagyon jól, az árnyékszékről szóló ódáját. Lássuk őt, amint van. Nincs szüksége arra, hogy alakját elrajzoljuk.

Most pedig feltesszük a kérdést: miért szeretjük és miért szereti eztán minden magyar nemzedék? A válasz egyszerű: a nyelvezete miatt. Dóczy Lajos báró annak idején Csokonai nyelvezetéről tanulmányt írt, melynek minden megállapítását ma is aláírhatjuk. Azt emeli ki itten, hogy nyelvezete nem népies, mint ahogy tanították és ma is tanítják, tévesen, hanem naiv. Nem: csak naiv, hanem: naiv! Mert ez több a népiesnél, mely átvehető, megtanulható, elleshető. Ezt sem a Hajdúság, sem a Dunántúl nem magyarázza meg. Különös, érdes, éles világszemlélet volt az övé, melyet - úgy látszik - bölcsőjéből hozott magával. Egyénien tudott felcsillogtatni minden szót. Ez a kiadás közzé teszi azokat az ifjúkori zsengéket, melyeket Toldy kihagyandónak tartott, de örvendünk, hogy most napvilágot láttak. Észrevesszük, hogy ez a magyar lángelme milyen vad biztonsággal ragadta meg, már gyermekkorában, az élet mozzanatait. Talán kisebb a költő, mint ahogy gondoltuk, de a művész nagyobb, mint ahogy gondoltuk. Csupa szemléletesség minden, amit leír, hazugság nélkül. Egyetlen írónk sincsen, Petőfit és Aranyt is beleszámítva, ki ennyire nyelvében, nyelve által élne. Petőfi könnyűszerrel tolmácsolható idegen nyelven is. Amit az ő fordíthatatlanságáról mondtak, az fontoskodás. Arany szintén megközelíthető. Detlev von Liliencron le tudta volna fordítani és Theophile Gautier is. Csokonai azonban teljesen a miénk s örökké rejtély marad az idegennek, mert mindenét a nyelvezet alkotja s valami nyers, természetes, humoros, a kicsiségekhez szeretettel közeledő, testi szemlélet teszi költővé. Ebben van magyarossága, nem gondolataiban, érzéseiben, nem dactalan állásfoglalásában, nem felemás politikai verseiben. Szokványos helyzetdalai, iskolás leírásai hirtelenül és nem is elemezhetően az övéivé válnak, mihelyt hozzájuk ér. A mezőket «megnyúzza» a tél. A tulipánt, melyet «száraz hektika bánt». A nap egy ifjúkori költeményében is «megmosdott nap». «Pedig már felhámlott, tisztes orcájának A bőrén lúdgégét könnyen csinálnának. Akár nézz elaszott bőr és csont karjára. Akár két, irhával bevont rakoncára.» Egyik versében le meri írni ezt a szót: «hasfájás» anélkül, hogy közönséges, vagy hetvenkedő lenne. Őszintesége, kíméletlensége, meg-nem-alkuvása és forradalmisága, melyet nem egy értetlen bírálója s nem egy lelkes híve politikai térre is át akart játszani, dolgozószobájában nyilatkozik meg, abban a pillanatban, mikor ír. Itt pedig alkotó, független és szabad, kihez minden író iskolába járhat. Így kell szemlélnünk őt, a lebecsülés és túlbecsülés után, a maga mivoltában, soha meg nem fogyatkozó fényében.