Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 23. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
Ez a kis visszaesés csak megedzette elhatározását. Négykor ott volt Jolánnál. Illedelmesen kezet csókolt neki és megkérdezte, hogy hát mennek-e? Jolán durcásan felelt:
- Megyünk.
- Úgy érzem, hogy nagyon kedves lesz ez a kirándulás. Sok körte van a fán? Én szeretem a körtét.
- Nincs egy se. És így nem is megyünk - robbant ki haragosan Jolán.
- Mi baja van?
- Mi bajom? Még azt kérdezi? Hát így kell bejönni ide és ilyen butaságokat kell mondani? Hisz maga nem szeret engem! Meg se csókol.
Horváth bután bámult:
Ennek az asszonynak kiszámíthatatlan modora van. Soha nem lehet tudni, mit akar, mit szabad és mit nem szabad, mi esik jól neki és mi nem.
Megcsókolta. Jolánnak ez nem volt elég. Többet akart. Horváth szája, mikor elindultak, hólyagos volt és fájt.
És egész úton, amíg mentek és villamosban ültek, Jolán folyton bolondozott és jókedvűen kacagott. Bizalmasan odasúgott neki. Nevette a kalauz náthás bajuszát, kigúnyolt egy hibbant szerelmespárt és alig tudott egy helyen megülni a villamos fapadján. Mikor a pezsgőgyárral szemben kiszálltak és felfelé mentek a házak közt a hegyoldalon, pezsgőt akart inni és előreszaladt.
- Jöjjön maga is! Ne másszon olyan lassan! - kiáltotta.
Horváth utána szaladt.
- Nézze, ezek az emberek a föld alatt laknak. Este a nyakukba lehetne pottyanni. De mulatságos volna! Juj, nem laknék ilyen helyen! Itt földszagú lehet az étel is. Siessünk, mert már éhes vagyok. Itt nem ismer senki. Megengedem, hogy belémkaroljon.
Karonfogva mentek tovább.
- Így menjünk. Fogja meg a kezemet is. Jobban! Látja ott, azzal a szürke házzal szemben azt a magas kerítést? Oda megyünk!
Mikor megérkeztek, kulcsot vett elő és odanyújtotta Horváthnak.
- Nyissa ki!
Beléptek a kertbe. A kert nagy volt és sűrű. A bejárat két oldalán elhervadt virágágyak sorakoztak tele száradó violabokrokkal, sápadó színű, keskeny szegfűlevelekkel és fejüket lecsüggesztő rózsafákkal.
- Nyáron volt itt sok virág! Már minden elhervadt. Csak ott! Nézze, milyen szép az őszirózsa! Adok egyet emlékbe.
Leszakított egy halványpiros őszirózsát és Horváth gomblyukába tűzte.
- Itt vannak a gyümölcsfák! Tessék egy körte! Egyen! Itt jól fogunk lakmározni. Ott alma is van még! A barackot már leszedték. Ejnye, de kár! De talán még találunk vagy egyet. Nézze csak! Épp ott van egy! Másszon csak fel érte! Na, gyorsan!
Horváth lustán és ügyetlenül mászott a fára. A zsakettje szárnya beleakadt egy kiálló gallyba és a bélés végigrepedt. Akármennyire vidám akart lenni, nem tudott. Nyögve és kelletlenül hozta le a fáról a barackot.
- Na, a felét magának adom a maggal együtt. Brr, de fanyar. Ezért ugyan nem volt érdemes felmászni. Adja csak a kalapját. Szedünk bele almát.
Jolán ugrált, szaladgált egyik fától a másikhoz, lábujjhegyre állt, leszakított egy-egy gyümölcsöt és jókedvűen kacagott.
- Most menjünk be a palotába. Megmutatom a birodalmamat.
A kert végén kis kőkunyhó állott. A házikóban csak egy szoba volt. Az ajtó előtt egy ásó hevert félig a földbe vágva. Jolán kulccsal kinyitotta a vékony deszkaajtót és beléptek a palotába. A szoba bútorzata mindössze egy kopott szövettel bevont dívány, egy szekrény, egy asztal és két szék volt. A sarokban kertészeszközök álltak.
- Üljön le ide - szólt Jolán és leültek egymás mellé a díványra. - Na, hogy tetszik itt magának?
- Annyira tetszik, hogy nem tudok mit mondani - beszélt Horváth ügyetlen hevülettel.
A nyomottság és a kedélyük közti ellentét kiapasztotta találékonyságát. Egyebet nem tudott mondani, csak a már betanult áradozásokat:
- Olyan, mint egy paradicsom. Itt, magával! Ó, ezért aztán érdemes volt hazajönni! És ha elgondolom, hogy egyszer már lemondtam örökre a boldogságról! De most, hogy itt ül mellettem, a világ legboldogabb embere vagyok. Jolán, szeressük egymást!
Meg akarta csókolni. Jolán nem engedte:
- Nem. Itt nem szabad. Itt veszélyes.
Egy hang csendült Horváth fülébe. Mintha agya most dolgozná fel a magába szívott szavakat, melyeket egy perccel előbb, ha akarja, se bírta volna előrántani: «Vagy szeresd fanatikusan, légy őrjöngő és regényhős, vagy szeresd cinikusan és ne várj többet annál, amit adhat». Megragadta az asszony két karját, jobb kezével átkarolta a derekát és hanyatt dűtötte. Akarnia kellett, hogy akarni tudjon:
- Jolán, akarom, hogy az enyém légy! Most mindjárt! Imádlak... Te kis drága...
- Szemtelen aljas! - kiabált Jolán torkaszakadtából. - Takarodjék innen azonnal! Nem állok szóba magával soha ebben az életben, ha el nem enged! Pfujj! Hát ezt akarja! Segítség! Jó, hát ha tudni akarja, én soha se szerettem magát! Érti? Soha! Akkor se! Mert unalmas fráter! Azért csaltam meg! Csak mulattam magán, bolond! Engedjen hát! Nem érti? Utálom! Jaj! Ne bántson! Ejnye, hát nem enged? Utálom, kacagom, megvetem! Soha! Kérem. Engedjen hát, édes, aranyos... Imre... Szeretem magát, mindig szerettem, csak most engedjen. Csak dacból mentem férjhez, azért, mert maga elhagyott. Fogom szeretni, csak most ne. Édes, drága, mindent megteszek, csak most eresszen. Jaj, ne csókoljon, mert vad leszek! Drágám engedj! Csak most ne. Öt perc múlva. Esküszöm, öt perc múlva, igen. Várj öt percig! Ott kinn a szabadban szebb lesz! Együtt kimegyünk! Na, engedj!
Horváth elengedte. Könnyen ment ez, mert vágya is erőltetett volt. Nem az élvezetért tette, amit tett, hanem belső parancs szavára. Felkeltek mind a ketten. Jolán magához ölelte és egy csókot nyomott a szájára.
- Menjünk ki édesem. Szeretlek. Ott a nagy fa alatt nem ilyen fullasztó a levegő. Köszönöm, hogy elengedtél.
Kinyitotta az ajtót, még egy csókkal kitolta maga előtt Horváthot és az ajtót gyorsan magára rántotta. A reteszt előretolta a zárban.
Horváth bambán bámészkodott maga elé: Mi volt ez? Nem tudott józanul gondolkozni. Körmeit piszkálgatta, elszakadt zsakettbélését nézegette és azon töprengett, hogyan fogja majd megvarrni otthon. A fogságban megszokta, hogy az ilyesmit maga csinálja. Jolán hangos kacagása térítette magához. Az ablak vasrácsozatán át nézett ki rá és olyan csintalanul, tiszta szívből, jóízűen kacagott, mint egy gyerek.
- Haha! Kedves barátom, meg tetszett járni. Haha! Csak ne olyan hevesen. Mondtam, hogy csak addig leszünk jó barátok, amíg ilyeneket nem csinál. Most menjen szépen haza és aludjon jól. Haha! Mit gondol kérem? Könnyűvérű kis asszonykával szerelmesdit játszani? Ha engedtem, hogy megcsókoljon, csak szánalomból tettem. De olyan bolond nem vagyok, hogy szánalomból a szeretője is legyek. Pá, kis barátom, keressen magának butább asszonyt! Haha! Aludj jól, lovag!
Horváth görnyedten állott. Az első pillanatban felelni akart az asszonynak, megmondani, hogy szerelmében egy csepp őszinteség sem volt és szemébe vágni romlottságát, undok kacérságát. De nem tette. Valami nehézség zuhant le a melléről. Egy percig megint a megnyugodott, az élettel leszámolt, a semmit nem akaró elfáradt volt. A pusztulás megdermesztette jeges fuvallatával, ezer
Gyorsan visszafordult. Még ott zsibongott fülében Jolán fütyülő kacagása. A házikóhoz futott. Az ajtó előtt meglátta a földbe ütött ásót. Kirántotta és teljes erejéből rávágott az ajtóra. A deszka végigrepedt. De a zár tartotta magát. Belülről az asszony ijedt hangja hallatszott:
- Mit csinál az Istenért? Bolond!
Még kettőt ráütött az ajtóra. Az ajtó beesett. Jolán ijedtében nem bírt egy szót sem szólni. Legyőzve, félénken, reszketve, sápadtan, szuszogva, zavartan, szótlanul, ernyedten, ellenállás nélkül odaengedte magát.
Úgy ültek egymás mellett a félhomályban, mint két kibékült ellenség. Hallgattak. Jolán furcsán mosolygott és többször ismételte magában:
- Én nem tehetek róla, hogy betörte az ajtót.
Horváthnak jólesett, hogy Jolán hozzásimul és hogy ő simogatja.
Kezdte megtanulni a módját, hogy kell gépiesen érezni: nem gondolni semmire, csak tátott szájjal lélegezni be az asszony szagát és hallgatni. A végén már komolyan hinni próbálta, hogy ez a viszony meg fogja változtatni.
Ilyet ugyan nem szabad gondolni - rebbent meg agyában - mert ez félig kétkedés. Egész biztos, hogy a régi leszek!
Ijedten útnak iramodtak. Féltek, hogy az utolsó villamosról lekésnek, mert már sötétség borult a földre. A csillagok feltünedeztek az égen és az októberi ég nagy, kékes-fekete végtelenséggel csillogott fejük felett. Ott mentek el megint a földalatti lakások mellett és a föld alól villanylámpák fénye világított fel az arcukba. Lesiettek a hegyoldalon, ugyanazon az úton, amelyen jöttek. Horváth hinni akarta ezekben a percekben, hogy a tettetés és a hazugság fala leomlott kettőjük közt. Halványan derengett lelkében az igazi, tiszta fénnyel lobogó érzés, amely igazi vágyaknak válhatott volna forrásává. Talán testük hangtalan beszélgetését és összeolvadását érezte igaznak. Az anyagot, amely szerinte minden létezőnek alapja és az egyetlen igaz. Csend selypített köröskörül. Messziről morajlott Pest. Felszálltak a villamosra. Emberek vették körül őket. Ugyanolyanok, mint ők: élők, akarók, törekvők, élvezők és szenvedők. Horváth mellében összeszorult valami. Mikor ezekre az arcokra nézett, úgy vélte, mintha belsejében ma délutántól fogva látható nagy, bűzös, vizenyős lápot hordozna, amelyet mindenki fürkészve figyel. Szeretett volna beszédbe vegyülni egy szemben ülő szemüveges úrral, aki őt nézte, hogy megtudja mire gondol. Mert úgy gondolkozott, hogy ez a társadalom, amely titokban esküszegő, erkölcstelen és házasságtörő és amelynek most lelkes tagjává akart szegődni képmutatásból pálcát törne felettük, ha megsejtené titkukat. Idegrángatózó, beteges természete mindenre és mindenkire gyanakodott és azt képzelte, hogy mindenki keresztül lát rajtuk és tudja azt, ami ma délután történt a kunyhóban. Most megint új küzdelmek hívták csatára...