Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 23. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
Reggel gyorsan felöltözött, megfőzte a kávét, felforralta a tejet, s túlfűtött szeretettel simogatta meg az ura homlokát:
- Rosszul aludtál, drága.
És te? - kérdezte a tanító gyengéden.
- Én elég jól aludtam.
A hét órai harangszó után bekopogott Rőczeyné Klárihoz.
- Nagyon fontos ügyben jöttem, Klárikám, kezdte sápadtan.
Klárit is sápadttá tette egy kicsit a vendég sápadtsága:
- Üljünk le.
- Jó. Üljünk le. Mindjárt kezdem is. Jaj, istenem. Hát, Klárikám, te nem tehetsz róla. Isten látja lelkemet, én nem vádollak. Te nem vagy bűnös benne, hogy beléd szeretett az uram. A versei mind rólad szólnak. Tudod?
- Tudom, felelte Klári őszintén.
- Te most el akarsz innen menni, talán örökre. Többé vissza sem akarsz jönni. Ennek nem szabad megtörténni. Ha elmégy, belepusztul Kálmán. Ezt biztosan tudom. Bizonyítékom van rá. Nézd, hidd el, esküszöm, hogy igazat mondok, igazán beszélek. Az én egyetlen célom, hogy boldoggá tegyem az uramat. Eddig boldoggá tettem, most már nem tudom. Most már csak te tudod. És én azt akarom, hogy boldog legyen az uram. Esküszöm, hogy igazán beszélek. Légy az uramé, Klárika. Én szépen visszavonulok, elválunk, Sárika a pusztán tud nekem alkalmazást adni, nem halok éhen, ne félj. Kérve-kérlek tedd meg. Én majd messziről imádkozom értetek és boldog leszek, ha boldogok lesztek. Nézd Klárika, én tudom, hogy téged csak becsülni és szeretni lehet. Esküszöm, hogy becsüllek és szeretlek. Te nem tehetsz semmiről! Te nem vagy csábító, tudom, hogy a kellő távolság mindig megvolt köztetek. De te más vagy, különb vagy, mint én, s annyit én is érzek, hogy az íróknak, költőknek más életet kell élniök, mint a közönséges embereknek. S az én uram nem közönséges ember. Nézd, az éjszaka még szét tudtam volna tépni minden sorát, hogy megmentsem magam, s ma már magam tudnám széttépni, hogy egyetlen sorát is megmentsem. Az éjszaka önző voltam, ma már nem vagyok az, s többé sohasem leszek. Az ilyen ember nem lehet egyé csupán, az ilyen embert nem lehet két karral leláncolni. Kálmán mindenkié. A tied is, a tied leginkább. Tudom, hogy neked köszönhet mindent, te ráztad fel az itteni örökálomból, s a te lelked beszél belőle. Látod, elhiheted, hogy őszinte vagyok. Te most el akarsz menni. Ugye, milyen könnyű lenne most megvárni elmenetedet, örökre való távozásodat? Ugye milyen nyugodt lehetnék, hogy nem lát többé, s egyszer majd csak elfelejt az uram? Igen, ha önző lennék, ha magamért élnék, a magam boldogságáért küzdenék. Ezer asszony közül kilencszázkilencvenkilenc elősegítené a távozásodat. Én az ezredik vagyok. Én könyörgök neked, ne érts félre, maradj, ne menj.
Klári reszketett az izgalomtól, s megfogta a síró asszony kezét.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál hozzám, Mariska. Én is az leszek. Tudom, hogy szeret az urad. Ezer jelből tudom. De nem úgy szeret, mint ahogy itt szeretnek az emberek a szalma- és zsindely tetők alatt. És én is szeretem az uradat, de nem úgy, mint ahogy az itteni ablakvirágok szeretnek. A múzsája vagyok, s én a verseiben, a versein át szeretem őt. Az én célom nem az, hogy férjet találjak magamnak. Szerintem nem az az egyedüli célja a lánynak, hogy akárhogy főkötő alá jusson. Én talán száz évvel előbb érzek és előbb gondolkozom, mint a maiak, s minthogy független vagyok, nem tudok megalkudni. Mariska, nekem nem kell a férjed férjnek. Elsősorban, ő sokkal jobban szeret téged, sokkal inkább hozzád van forrva, semhogy el tudna hagyni. S ha úgy szeretne is, hogy el tudna hagyni miattam, akkor sem lennék a felesége. Boldogságot csak boldogságra lehet építeni. És nem hajszolom a boldogságot. A boldogok herék az emberiség kaptárában. A boldogoknak nincs más céljuk, mint boldogságukat megtartani. S ezt csak a más boldogtalansága árán tehetik. A boldogok tehát gyilkosok. Én az életben nem váltok jegyet a végállomásig. Én állomásról-állomásra utazom. Ma sárban járok, holnap parkban, holnapután országúton. Ma nevetek, holnap sírok, holnapután egykedvűen ballagok. Ha rám süt a nap, feltartom a fejem, ha eső csapkod, lehajtom. És nem búvom eresz alá, nem menekülök üvegházba. Az életet élem. Ne mondd, hogy közönyös vagyok. Nekem száz szívem van, s van úgy, hogy mind a száz egyszerre ujjong, s van úgy, hogy mind a száz egyszerre fáj. S ne mondd, hogy könnyelmű vagyok. Én tudom, hogy először-mindig, s csak egyszer sem a sohasem.
- Nem csalódtam benned, Klárika, sóhajtotta Rőczeyné. De még akarok valamit mondani. Tudod, sokat gondolkoztam az éjszaka. Nézd, azt is gondoltam, hogy én tíz évig voltam boldog az urammal. Tíz évig voltam olyan boldog, amilyen boldog még senki sem volt s amilyen boldog többé senki sem lesz. Hát, gondoltam, nem elég tíz évig boldognak lenni? Szabad ennél többet kívánni? Jut minden emberre ennyi? Nem az kellene-e, hogy a fölösen sok boldogságot elszedjék a túl boldogoktól s szétosszák a szenvedők között? Hát szabad nekem zúgolódnom, amikor az uram most is jó hozzám s most is gyengéden szeret? Nézd, ha a tíz évi boldogságomat betenném a takarékpénztárba, a kamatjának elégnek kellene lenni hátralévő életemre. Hát szabad nekem sírnom? Hát bánt engem az uram? Hát kínoz engem? Nem csak magát bántja, nem csak magát kínozza? S tehet ő arról, hogy így esett? Nézd, sokat gondolkoztam az éjszaka. Egész más asszony lett belőlem, mint aki voltam. Sohasem hittem volna, hogy egy éjszaka alatt ennyit lehet öregedni. Valami magas hegyre sírtam fel magam, ahonnan mindent másként látok, mint alulról láttam. Nézd, azt is gondoltam, hogy az uram életében az ég és föld eddig egybe volt nőve. Te most szétválasztottad az eget a földtől. Az ég a tiéd, s a föld az enyém. Mikor az uram az égen jár, akkor a tiéd s mikor a földön van, akkor az enyém. És nézd, még gondoltam valamit. Annyi sok a sárban, a porban bukdácsoló lélek. Ha születik olyan, amelyik repülni tud, repülni kíván, annak nem szabad semmilyen magánérdekből a szárnyait levágni. Kell, hogy a lélek kirepülje magát! A repülni tudó lélek elől el kell távolítani az akadályokat. Lásd, bölcselkedő lettem, aki többnyire csak a seprőnyelet forgattam. Úgy látszik, ha a boldogság haldoklik, bölcselkedésbe hal át. De nem sajnálom a boldogságomat. A fele magmaradt. Ezt a fél boldogságot úgy fogom szeretni, úgy fogom őrizni, mint a félszemű ember a fél szemét. Mondd, Klárika, ugye nem mégy el?
- Nem, mondta Klári és megölelte a tanítónét. Nem megyek el addig, amíg te marasztalsz, amíg jónak látod, hogy maradjak. De meg kell ígérned, hogy ha ellenkező belátásra jutsz, szólsz.
- Ígérem. És még valamit. Az uramnak sohasem szabad megsejteni, hogy mi történt közöttünk.
- Soha.
A gyerekek már sorakoztak odakinn az iskola előtt, hogy a templomba menjenek. Vígak voltak, kialudtak és boldogok. Közeledett az iskolaév vége, az aranyos nagy vakáció, a játékok végtelensége.
Messziről jött kocsik pihentek az országúton s fáradt lovak ittak az iskola előtti kút vályújából erőt a további útra.
A doktor háza előtt is kocsi állt. Most emeltek ki a dunnák közül egy félhalott asszonyt.
Nyugodt, kényelmes lépésű öregek ballagtak a harangszó zenéjében a templom felé. Meg-megálltak, összenéztek. Megvárták egymást. Köztük már nem volt verseny. Tudták, hogy úgy is megérkeznek.
- Egy vers, mondta Rőczey, mikor a templomajtóban találkoztak.
Klári betette a zsoltáros könyvébe a verset s az orgonaszó alatt olvasta.
MAGASBAN
Felhoztalak a messze hegyoromra
A szerelemnek acélkötelén.
Alattunk mélyen zúg az idők sodra,
Fölöttünk a vakító tiszta fény.
Mi a fényt nézzük, és vele ragyogva,
Megcsillanunk az idők tükörén.
Ide nem kiált érdes földi lárma,
Mely szívünket megölné odalenn,
Szemünk, fülünk a mélység előtt zárva,
A tengerünk az égnek kékje fenn.
Nézzük, hogy úszik rajt két szó, mint bárka,
Az egyik: «Örök», a másik: «Végtelen».
Tízórai csengetés után Rőczeyné kiment az udvarra, s elfogta Klárit és az urát.
- Gyertek, finom lángost készítettem!
Az asztalon tiszta abrosz fehérlett, s az abrosz közepén zsírban fuldoklott a pirosra sült lángos.
Rőczeyné boldogan, régi könnyedségével szaladgált ki és be. Látszott rajta, hogy nagy kő esett le a szívéről, hogy új élet pallójára jutott, s nagy válság után megtalálta az egyensúlyt.
Megcsókolta Klári homlokát, végig boronálta az ura haját, s mintha önmagát is meg szerette volna ölelni.
- Egyetek, amíg forró. Eztán minden kenyérsütéskor kaptok. Jó lesz a konyha, Kálmánkám. Szép verseket írsz majd cserébe.
Klári elpirult. Rőczey maga elé nézett. Rőczeyné pedig a szívére nyomta kezét, hogy visszaszorítsa bele a lázadozó félboldogságot.