Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 22. szám

MARCONNAY TIBOR: A TERMÉSZET ÉRCDALAI

Egy oldalról vadrózsabokor szegélyezi
a lágyívű dombot, melyen a parasztok
hasítják a porhanyó, barna földet a fényes ekével
de másutt szabad a domb és dísztelen élesen ékelődik az égbe, a kékbe.
Márványszínű szegletes nagy szarvú ökrök
a domb tetejére feljutva megállnak
és onnan látni lehet a messze falvak tornyait
a nyárfákat és a folyót, amely már telve
hervadó levéllel.
A parasztok megállnak. Merevség. Sorsszerűség
kulcsolódik ráncos orcáikra
komoran pihennek s hófehér gyolcsingjükkel
törlik le arcukról a verejtéket.
Imádság lebeg a levegőben, kívánság fakad az ajkakon.
Most ássuk el az átkot végleg, aztán jöhet a tél
Mindenek ezt mondják
Jóságot erőt és örömöt hoz
az illat, amit az erdőből sodor a szellő
s adj nekünk új tavaszt, jó tavaszt, jobb tavaszt
a távozó fecskék is ezt csicsergik
a borzongó verebek a bokrok közt is ezt csicsergik
a vadrózsabokrok közt, melyeknek szirmai hullanak
ezt csicsergik az itt maradó madarak.
És az egész vidék vár - minden mozdulatlan
Ünnepélyes merevség tárul ki az arany avarban
s a barna ágak alatt a leggyengédebb árnyalatokkal
fénycsíkokkal ásít a föld és ásít a messze völgy
míg mindeneket áthat az őszi nap balzsama.

Zúg a szél, a meleg szél, az elmúló nyár szele
összebogozza a szelíd fűszálakat
megreszketteti a lila kökörcsin halovány szirmait
s a meredek szirteken a kövirózsák
pirosló és zöld és lándzsaalakú leveleit
megreszketteti megtöri és zamatuk elömlik
és nedvük kipárolog, mert minden hasadékon
áthasít a szél és megváltoztatja a világ képét
mint ahogy a szobrász gyúrja a gyenge viaszt.
Az én szobámba is betéved (az ablakot kinyitottam)
és régi koszorúkat zörget a falakon
de a te képedet, ó örök hajadon
meg nem rezzentheti az orkán.
Liliomszerű kezed gyengéden óvatosan
tartja a rózsát a szűzi rózsát öled fölött
mintha védeni akarná méltóságos lepledet a vihar ellen.
És arcod mozdulatlan, mintha kőből és aranyból
lenne faragva és a szemed változtathatatlan
mint a halál és az elröppent századok
és homlokod a hajad dús íve alatt a megtestesült csönd.

Zöld s ezüst fénycsíkokkal tarka ez az erdő
fiatal erdő, csupa zamat, csupa íz.
Mind az egymástól messze magasra szökellő
fák lombjai közt fönn áttör az égi tűz.
Vékony csíkkal tör át a napsugár ott
s lenn, a gazban már violák mutatják fejüket.
A földön violák. S avarral telt az árok
s hogy ásít a tavaszba sok téli zord üreg.
S hogy kanyarul fehéren az út a dombra el
a boldog faunok és a nimfák országába.

És szemem közepében kentaur-csoport tüzel
ahogy csak prófétának dús-tüzes az álma.

S mint a rómaiak diadalszekerének
szele meglegyentette a kíváncsi nézőt

úgy érint engem a szeled, ó eljövendő Ének!
S ó kentaur ki most is elrabolod a szép nőt!

Ó, fűszagú, fűszagú, fűszagú föld
füvek és fenyők közt barangolok
és magas és világító tisztásról nézem a hegyek karéját
s hogy árad a gyantaillat, s hogy ugrándoznak
a tücskök és a pici sáskák körülöttem
és messze lila színű bokrok világítanak a puszta sziklán
fölöttük pedig az ég kéklik, meseszerűen, mámorítón.
Hát minek nyomorítsam szabályokkal véremet, versemet
mikor teljesen elkap a természet és nincs
törvényem, mint az én természetem.
Így is meg fogom találni mindig a szerszámokat
melyekkel beleplántálhatom
az emberek szívébe a füveket.
Olyan vagyok, mint egy zengő fenyő
mely szirtek és ormok fölött nyúlik a magasságba,
Olyan vagyok mint a zuhatag, amely a szeszélyes sziklák között
egyenesen tör a mélység felé
föltartóztathatatlanul törtet a mélység felé.

Ugyanaz a tűz folyik ereimben, amely alkonyatkor
vörösre fösti az égboltozatot,
ugyanaz a boldogság lüktet bennem, amely az égbolt
roppant azúrján is elterül.
Ó sohasem roppanhatok össze, mert hajlékony vagyok mint a fenyő
és a természet, amely apostolának választott
erőt ad mellém és készséget és mindenhangot
hogy kihozzak magamból minden Igét,
és a viharban alázatosan is tudom rázni koronámat
és elhintem magjaimat és elvesztem díszemet
de sohasem veszthetem el egészen, mert mindig új díszek
új magok tömegei ékesítenek engem.
És az orkán amely megreszkettet és a szellő amely szelíden simogat
egyként megtalálják a talajt az én magjaim számára
melyekkel beleplántálhatom
az emberek szívébe a füveket.

A szavak babonákkal fertőzöttek
nemcsak szavakkal hát, nemcsak a béna
idegen szóval törtethetek én a
zárkózott emberbe s a vágy s az ötlet
amely mindenki mással összeköthet
érvényesülhet egy-egy mozdulásban
hogy élhessek a messze, messze másban
kiben a megrögzött helyzet örök lett!

Csak minden eszközökkel fölszerelten
hathat a hajlékony és hősi szellem
és minden útján tiszta rózsa pattan.

És minden útján győzni fog e szellem
mert minden vágyat Akolba tereltem
Ó testvér tetteim az Akaratban.