Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 22. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (7)
PART FELÉ

Már tíz óra előtt néhány perccel becsöngetett. Jolánt hosszú, lila batiszt pongyolában, selyemhímzésű papucsban egyedül találta otthon. Kezet csókolt neki és fehér, kemény húsú karjára apró csókokat nyomott.

- Nana! Mi ez? - csattant fel sértődötten Jolán. - Kérem mit gondol, hol tartunk?

Horváth tanácstalanul leült.

- Maga barátom, nagyon bizalmas kezd lenni. Azt hiszi, hogy azért, mert szívesen beszélek magával, mindent megengedhet magának? Akkor nagyon téved. Mi jó barátok vagyunk és semmi egyéb. Tegnap este is olyan illetlen volt. Csak nem akartam szólni a vendégek előtt.

Horváth bambán nézett és meg volt szeppenve.

- Na mit néz? Csodálkozik? Ez így van és ezt szükségesnek tartottam előrebocsátani. Na és most beszélgessünk. Hogy tetszettek ezek a tegnapi emberek?

- Nem tudom. Talán tetszettek.

- Várnay nagyon kedves és szimpatikus ember és nagyon művelt. Vince pedig zseniális. Mindenben művész és egész más világban jár, mint a többiek.

- Miket beszél maga itt? - mordult fel idegesen Horváth. Nem vette észre az asszony számító játékát. - Tegnap ilyenkor még unalmasnak és kiállhatatlanoknak mondta ezeket az embereket. Hát ez micsoda?

- Jaj barátocskám, azt nem kell mindig komolyan venni, amit egy asszony mond. Ezt még nem tanulta meg?

- Igen? Ezt sejtettem. Ez is ehhez a piszkos világhoz tartozik?

- Ha piszkos világnak nevezi ezt a világot, akkor igen. Hozzá kell szokni ehhez is.

Horváth erejének egész súlyával ráfeküdt előtörekvő, lázadó gondolataira.

- Hát jó, hozzászokom - mondta csendesen. - Maga akkor is szép marad.

- Ez igaz lássa. Ha nem is maradok szép, olyan maradok, amilyen vagyok - szólt Jolán és felkacagott azzal a tegnap esti kacagásával, mintha gyönyörködtetné s egyszerre bosszantaná is, hogy Horváth csendesen beszél.

- Na és, hogy én is hivatkozzam a tegnapra, emlékezzen csak vissza, hogy kikelt a világ ellen, hazugnak és haldoklónak mondta. Most már belenyugodott, hogy az asszonyok hazudnak?

- Mondja már, hogy mi ez, mit akar? Egyszerűen bevallja, hogy tegnap hazudott? Ezt különben akkor is tudtam. Ez nem lep meg. Csak az, hogy bevallja. Ez az őszinteség azért szép magától. De ez is csak látszat. Most is hazudik!

- Hát hazudom. Na és...?

- Mondom, hogy ezt rég tudtam. Itt mindenki hazug és képmutató, itt másképp nem is lehet élni. Megfogadom Várnay tanácsát és nem leszek fanatikus, hanem úgy fogok tenni, mintha gúnyos jóakarattal elnéznék az emberek aljassága felett. Ez tőlem is hazugság lesz, mert ez a tömeges, pocsolyás őrület soha nem fog nyugton hagyni. De próbálkozom, vagy megdöglöm.

- Kérem, válogassa meg a kifejezéseit.

Horváth azon kapta magát rajta, hogy azt mondja, amit gondol is:

Mi az? Hát így is lehet ezzel az asszonnyal beszélni? Hát jó. Akkor megpróbál másképpen paprikajancsi-színházat játszani. De így is csak paprikajancsi marad. - Már-már le akarta rántani magáról az álcát, mikor hirtelen megfogamzott agyának valamelyik barázdájában ez a gondolat: Te marha, ne felejtsd el, mire vállalkoztál!

Pityergős arcot vágott, az álszenvedély elrejtett vulkánját pislákoltatta szemében és remegő hangon így kezdett beszélni:

- Nem, Jolán, nem hihetem, hogy hazudik. Ha más, mindenki, az egész világ hazudik is, de maga nem. Ne akarjon nekem szenvedést okozni. Hát elfelejtette, mennyire szerencsétlen vagyok, hogy maga az egyetlen hatalmasság, amiben hiszek és amiben bízom, akinek a hangja elaltat és édes zenéjével visszavisz a múltba. A múlt, a múlt. Ez kell nekem. És a múltam: maga. A boldogtalan jelent visszavinni a boldog múltba: a legszebb, a legregényesebb valami és hinni azt, hogy álmodunk. Jolán, magához úgy ragaszkodom, mint az életemhez. A jelent, ezt a piszkos bordélyházi szerelmet, nem bírom élni! Jolán, magában van szív és mi szerettük valamikor egymást és én most is épp úgy szeretem magát.

Jolánnak bizonyára ez kellett. Ez az elbódító gyönyörködés. Ezt akarta és ezt várta. De talán még nem volt elég neki.

- Na és miért mondja ezt nekem? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

- Miért? - felelte előrehajolva Horváth és fekete szemeit úgy meresztette, mintha bele akarna furakodni az asszony agyába. - Azért, mert szeretem magát. És mondja azt, hogy maga nem szeret, hogy a múltunk az semmi nem volt, hogy tegnap nem szorította meg a kezemet és nem engedte, hogy megcsókoljam a nyakát. Mondja ezt és hazudjon. Én ezt se bánom. Én akkor is követelni fogom magától, hogy jó legyen hozzám és visszaszálljon velem együtt a múltba. Én ezért cserébe megbocsátom magának, hogy akkor megcsalt, hogy amíg én a hóba, feledésbe és az elállatiasodásba beletemetve fetrengtem, maga nem gondolt rám és más férfinek adta oda szüzességét... Azt se bánom, hogy hazudik. De ezt nem is hiszem el, hiába akar alacsonynak feltűnni. Maga az én egyetlen angyalom, aki kell nekem!

Megfogta a kezét. Az asszony hagyta. Megcsókolta, végigcsókolgatta a karját. Melléült a díványra. Átölelte a nyakát. Fülét, a haját csókolta. Az asszony hagyta. A kebleit simogatta és ölébe könyökölt. Erre lihegni kezdett és amikor a száját akarta megcsókolni, elkapta fejét és hebegett:

- Nem, még nem, nem akarom!

Kicibálta magát karjai közül és mintha semmi sem történt volna úgy, mint az úr, aki kifizette munkásának a neki járó, megérdemelt bért - nyugodtan, gyönyörűséget emésztve mosolygott.

- Na, most szép nyugodtan beszélgessünk. Várjon. Nézegessünk együtt fényképeket.

Egy albumot vett elő és kinyitotta. Csomó fénykép volt benne és mindeniken ő. Gyerekkori, lánykori, asszonykori képek vegyesen.

- Nézze, megismer? Milyen rövid szoknyám van. A térdem is kilátszik. Itt lovagolok. Ezt ott vették fel abban a kertben. Megismeri, hogy melyik részen? Közel a kertkapuhoz. Akkor tanultam lovagolni, de a lovat nemsokára elvitték. Ez a másik is sikerült kis kép. Ezt a nagybácsim fényképezte, az a meseköltő. Néha nekem is szokott mesélni, de én már hozzászoktam és nem hiszem el egy szavát sem. De a medalion miatt nagyon haragszom rá. A szemem elé ne kerüljön.

Horváth a kezét fogta és az ujjai hegyét csókolgatta. Összebújva nézegették a képeket. Szorosan egymás mellett ültek, a hajuk néha összeért. Horváth újra akarta kezdeni a csókolózást. Nem is annyira a vágy vitte, mint valami színpadi kötelességérzés, öntudatos, hideg, számító célkitűzés. Mind a ketten önmagukra szabott kötelességből ölelték egymást. Jolánnál ez a kötelesség a jutalmazás érzéséből fakadhatott. Horváth kapva-kapott ezen. A szenvedély, az igazi testi mámor, az igazi élvezet távol állt tőlük. Ennek talán Horváth volt az oka. Mikor a végére értek az albumnak, Jolán így szólt:

- Na és most meséljen, már annyiszor kértem és soha nem akart engedelmeskedni. A fejemet ide hajtom a vállára és mesélni fog. Meséljen a fogságáról.

Horváth, akármennyire is kellemetlenül esett ez neki, próbált érthető és egyszerű szavakat mondani. Nem a visszagondolás volt kellemetlen, hanem az, hogy életének egyetlen nagy eseményét elcsépelve, üres szólamokra kell forgácsolnia. Beszélni kezdett és a beszédje olyan volt, mint kabarészínpadon előadott, nyávogó szólóhegedűvel kísért, falsokkal, gikszerekkel és értelmetlen gesztusokkal teletömött operarongy.

- Engem, mint önkéntest, nagy nehezen bevettek a tiszti lágerbe. Ez nagy, fehérre meszelt, új faház volt. Lehettünk benne vagy háromszázan. Ha jól emlékszem, két csoportra oszlottunk. Az egyik csoport volt az erősebb idegzetűek csoportja, akik nem engedték elkalandozni gondolataikat és csendes, babráló foglalkozással elég könnyen tudták tölteni az időt. Ezek faragcsáltak, kertészkedtek, nyelveket tanultak, zenekarokat állítottak össze és színházat játszottak. Megvolt az a jó tulajdonságuk, hogy nem egyhamar untak bele az ilyesmibe. A másik csoport napokig tétlenül ült egyhelyben. Anélkül, hogy megmozdultunk volna, csak meredtünk magunk elé. De én szerencsére szabadulni tudtam az utolsó éven ebből a csoportból.

Itt elhallgatott, mintha visszafojtott volna magába valamit. Egyet nyelt és tovább folytatta:

- Volt egy barátom, egy zászlós. Ez éjjel-nappal nem csinált egyebet csak sakkozott és csak önmagával sakkozott. Éjszakákat virrasztott át, gyertya mellett, cseleken és lépéseken törte a fejét és másról nem is lehetett vele beszélni csak a sakkozásról. Egy másik - beteges képzelődő volt. Állandóan ragályos betegségtől rettegett és rengeteg pénzt költött fertőtlenítőszerekre. Ha valakivel kezet fogott, azonnal ment a kúthoz mosdani. Legrettenetesebb volt az összes közt egy családos főhadnagy. Ezt később kórházba is vitték. Észrevettük, hogy napokig nem szólt egy szót se, csak lehorgasztott fejjel, szomorúan, magába mélyedve sétált fel s alá. Még éjszaka is. Nagyokat, fájdalmasakat sóhajtozott. Vagy egy hétig tartott ez így, amikor végre megszólalt. Felém fordult, megragadta a ruhámat és zavaros, bamba tekintettel kérdezte, hogy ugyan mondjam már meg neki, mi a neve a feleségének? Már napok óta ezen töri a fejét és nem jut eszébe. Én persze nem tudtam neki felelni és erre mindenkit sorra kérdezett. A végén a csalódás és a kimerültség földhöz vágta. Igazán mondom, olyan volt ez, mintha bolondok házában lett volna az ember. Aztán voltak olyanok, akik alkohollal butították magukat.

- Ha most visszagondolok fogságom egész idejére, két kiemelkedő eseményt látok. Ezek fájtak legélesebben. Ordító durvasággal nyomtak le minket az állatokhoz és ekkor éreztük legjobban a megaláztatást, emberi mivoltunk teljes megsemmisülését és az igásmarhákhoz való lealacsonyításunkat. Az első akkor történt, amikor elfogtak minket. Először kíméletlenül összevertek mindnyájunkat puskatussal, aztán csordába terelve hajtottak a sáros országúton, mint az állatokat. Ez borzasztó volt. És jött szemben egy kocsi. Egy férfi hajtott és egy nő ült mellette. Letértek az útról, félreálltak, a férfi felállt és levette a kalapját, a nő pedig zsebkendőjébe temette arcát és hangosan zokogott. Mi érzéstelenül, kiszikkadt szemmel, borzasztó nehézséggel, telve lefojtott, ordító fájdalommal botorkáltunk tovább. A másik tavaly történt, amikor hírül hozták, hogy a vörösek fenyegetik a tábort. Gyalog kellett megtenni háromszázötven kilométert, hogy eljussunk egy állomásra és onnan továbbvihessenek bennünket Szibéria belsejébe. Ekkor már teljesen megtört, minden emberi méltóságtól megfosztott, elállatiasodottak voltunk. Már megtettük az út háromnegyed részét, mikor megtudtuk, hogy a vörösek elvágták a vasútvonalat és vissza kell fordulnunk. Ekkor már az ágyúszó is hallatszott. És megtörtént az, ami maguknak, puha, szép testűeknek hihetetlennek tűnik fel. Egy lépésre a szabadságtól, a megszabadulástól visszafordultunk, hogy újra kezdjük a fárasztó út kálváriáját és nem akadt senki, aki megkísérelte volna a szökést. Gyáva volt mindenki, erőtlen, akarat nélküli és senki nem merte kockáztatni a halált, ami a szökés mögött kísértett, holott biztosra vehettük, hogy Vörösoroszországba jutva már félig szabadok vagyunk. Borzasztó pillanat volt, amikor elindultunk visszafelé és sápadtan, elcsigázottan egymás gyáva, félénk, fásult tekintetét kerestük. Ezen az úton nem ettünk egyebet, csak lopott krumplit és almát összemorzsolva és péppé dagasztva. Félig nyersen.

- Szegénykém - mondta sajnálkozva Jolán és megcsókolta homlokát. Horváth meglepődve érezte, hogy meleg vérhullám csap fel homlokára. - Igazán borzasztó az, amiket elmond. És maga csakugyan nem felejtett el engem szenvedései közben?

- Nem, esküszöm magának, hogy nem - felelte Horváth és azt gondolta, hogy itt úgyis hamisan esküszik mindenki. - A maga képe volt a védőangyalom és mindig az lebegett szemeim előtt és ez a gondolat: majd, ha otthon leszek! Remélem és hittem a jövőben és az otthagyott magyarföldben. Álmodoztam boldog családi életről, nyugodt kis fészekről, ahol nem lesz más, csak szeretet és megértés. De amikor hazajöttem - mindenről lemondtam, álmaim rossz szagú füstté váltak. Hitetlenség és reménytelenség fészkelték meg magukat bennem, csalódtam és lemondtam az életről. De maga visszaadta nekem a hitet és a bizakodást. A maga régi mosolya mindent visszaadott nekem! Megint hiszek abban, hogy tudok boldog lenni és hogy maga megszerzi nekem a boldogságot. Jolán, én lázadó voltam, forradalmár, fellázadtam az élet ellen és mikor ez nem sikerült, megnyugodtam a halálban. De jött egy szabadító gondolat, amit talán maga küldött nekem. Élni! Megadással küzdeni - magáért, az én múltamért! És megint az leszek, aki voltam, magával együtt, az én imádott angyalommal, az egyetlennel, akit szeretek. Jolán, mindenem...

Magához ölelte és száját csókolta. Jolán engedte.

- Nem, nem, butaságot csinálunk - mondta csókok közben. - Későbbre kellett volna tartogatnunk. Én nem így akartam...

- Miért nem? Ezek a csókok közelebb viszik egymáshoz gondolatainkat is. És a csók nem minden.

- Mire gondol? - kérdezte megütődéssel Jolán. - Azt sohase fogja megkapni. Ne gondoljon olyasmire, mert akkor vége közöttünk mindennek.

- Én nem gondolok semmire, csak a pillanatra, amely elaltat és édes. Úgy érzem, mintha ott lennénk a kis erdőben, a kiránduláson. Minden akkori érzésem felébred bennem és olyanná tesz, amilyen akkor voltam!

Aj, de tudom a számat jártatni - gondolta magában. Mégis, amíg beszélt, megvolt benne az igyekezet ahhoz is, hogy elhiggye és érezze azt, amit mond. De ez nagyon nehezen ment. Küszködése lehetetlenné tette, hogy élvezni tudja a csókokat és a hosszas dialóg kezdte kifárasztani. Most látta csak, hogy milyen nehéz munkára vállalkozott. Azzal az ürüggyel köszönt el, hogy nem akar Jolán férjével találkozni, mert őszintén beismeri, hogy gyűlöli ezt az embert: boldogsága elrablóját. Pedig épp annyira semmibe vette, mint másokat.

- Hát jó, menjen - mondta Jolán. - Hanem tudja mit? Jöjjön fel délután négy órakor. Kimegyünk együtt Budafokra. Kis gyümölcsösünk van ott. Eszünk barackot meg körtét. Jó?

Horváth megcsókolta Jolán izgalomtól nedves kezét és megígérte, hogy eljön.