Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 22. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
Amíg lefelé ment a lépcsőkön, ezt dünnyögte:
- Jolán, most végigdűl a kicsi, rózsaszínű selyemmel bevont díványon és dallamos hangon kacag. Kacag és maga se tudja, min mulat. Hallom. Tudom. Olyan hisztériás, vidám kacagás ez, amilyet egyszerűen a jókedv lök ki a szájon. Ez a találkozás olyan váratlanul érte és annyira végtelenül szórakoztatta, olyan tragikusnak és olyan nevetségesnek látta egyszerre, hogy egyebet nem is tud tenni, csak kacag. Újnak, különösnek és érdekesnek talált engem és a helyzet, amelyben összekerültünk, izgatja. Hogy is ne? Fiatalkori szerelme jelent meg előtte ilyen új, groteszk formákban. Hehe, fiatalúr. Jolán négyéves asszony, gyermeket nem szült, az urát talán még nem csalta meg és udvarlók serege veszi körül.
Este, mikor ott ült Jolán «unalmas» társaságában gondolatfűzését így folytatta:
Ezek az udvarlók mind egyformák, öregek, vagy fiatalok: mindegy. Egyik sem mer tovább menni a bámulatnál, legfeljebb szép szavakkal megmondják neki, hogy bámulják. A férfiak mohó vágyában sütkérezik, mint tüdővészes a napfényben. Néha szeszélyesen vissza-visszatér ugyanarra a helyre, de később más helyet keres magának. Főgyönyörűsége, hogy gyönyörködhet a férfiak gyönyörködésében. Ez elég neki, na meg a férje. Okosan el tud beszélgetni, ügyesen kacérkodik, alkalmas pillanatokban hatásosan és csiklandozón kacag semmi egyébért, csak a maga gyönyörűségéért. Soha nem unja meg ezt a kis játékot és nem is kíván egyebet. Mulat, szórakozik és soha életében nem történik vele olyasmi, ami fáj, vagy kellemetlen. Az ura előzékeny, szorgalmas, komoly férfi és illedelmes, tiszta, kielégítő férj. Valamelyik gyárnak a mérnöke. Szemüveget hord, rendesen borotválkozik, feje kopaszodó, tudása nem terjed túl szakmáján, feleségét szereti és becsüli annyira, hogy soha nem rendez féltékenységi jelenetet. Mindamellett, hogy nem ért máshoz, csak a kerekek forgási sebességéhez, mechanikai számításokhoz, géptervezetekhez és a munkások kifizetéséhez, szeret olyasmiről társalogni, ami felől egyáltalában nincs tiszta nézete és próbálja azt a látszatot kelteni, hogy határozott véleményei vannak a politikáról, a művészetről, a zenéről és az irodalomról. Tetszeleg önmaga előtt és mások előtt egy-egy semmitmondó, jóhangzású kijelentésével. Ügyesen tud köpönyeget forgatni és szeret tevékenykedni mindenütt, ahol teheti. Főtulajdonságai a gyöngeség, az ingadozás és a folytonos alkalmazkodás. Ezeket a tulajdonságait kis kérdések vitatásánál színlelt határozottsággal és tudákossággal igyekszik palástolni.
Jolán szereti és sokra tartja az urát és megszokta csendes, egyforma természetét. Egészséges teste sokat kíván és az ura nem is tagad meg tőle semmit. Szeszélyeit kielégíti és jó barátságban élnek. Megvan a maguk kis társasága és jól el tudják tölteni az időt. Esténkint összeverődnek hol itt, hol ott és fecsegnek úgy, mint most. Fáradhatatlanul fecsegnek hiábavaló dolgokról, csak azért, hogy fecsegjenek. Az asszony kacérkodik udvarlóival. A férfi igyekszik minél több okosságot elhitetni magáról és lehetőleg nem ragaszkodik kimondott véleményeihez.
Lám, Jolán ezen az estén különösen szép akar lenni. Egyszerű, lányos, egybeszabott, krémszínű selyemruha van rajta, rövidebb a szokottnál, ujjai bővek és minden csipke, vagy díszítés nélkül valók. Nagy, piros szegfű lángol a mellén. Ez ruhájának minden dísze. Ezzel az egyszerűséggel akar hatni és úgy tesz, mintha nem törekednék hódításra. Haját úgy rendezte, ahogy legelőnyösebben áll arcához és ez nem volt nehéz. Esti szépség. A villanyfény mellett a bőre, amint mondani szokás, vakít, a szemei csillognak, haja magába nyeli a fényt, teste átvesz valamit a drótokban keringő villamos áramból, agya fürgén munkálkodik és gondolatai kiülnek szép metszésű szájára. Vére gyorsabban szalad, szótlanul, nyugodtan egy helyben maradni nem tud és combján állandóan érzi a tettrekész izmok várását. Hóna alatt kibuggyannak az izzadáscseppek és egyesülnek ruhájának illatával.
Az urának ebédkor biztosan megmondta, hogy egy leánykori barátja járt itt, akit estére meghívott. A férfi semmi különöset nem talált ebben, sőt örült, hogy eggyel több ismerősük van, akihez alkalmazkodhat. Ez a Várnay, aki a külügyminisztériumban hivatalnok, szájmozgásából látom, hogy Magyarország valamelyik jövendőbeli külügyi képviseletére aspirál. Ha nem tévedek, első számú imádója Jolánnak, de imádásában is van diplomácia. Első sorban ugyan jó és kívánatos szeretőt akar magának fogni, ha ugyan eddig nem sikerült neki. A sikertelensége egyáltalán nem hangolhatja le, mert elméjét annyira fölényben érzi az asszonyé felett és elég neki, ha tudását és eszességét fitogtathatja. Nem csupán az asszonyért jár ide, hanem a társaság tetszéséért és elismeréséért, ami talán még nagyobb súllyal esik mérlegébe, mint az asszony. Undorító, magas, nyurga alak, mozdulatai szögletesek, de modora annál simább. Mindenen, amit más mond és amiről titokban elismeri, hogy értelmes, gúnyosan mosolyog és kimutatja fehér fogainak rendetlen sorát. Szeret filozofálni, de a filozófiát csak az elme játékának tekinti és nem veszi komolyan. Csak jó alkalom tudásának feltálalására: a másoktól pompásan átlopott elméleteknek és kitűnő pontossággal bemagolt történelmi-, vallási, társadalomtudományi- és jogi tényeknek felsorolására. Talán kitűnő esztétikus is, de esztétikájában sem vall eredeti nézeteket. Elvekkel vagdalkozik, de csak olyanokkal, amelyek előtte másoknál már több ízben beváltak. Most bevallja, hogy zenei hallással nem dicsekedhet, szóval botfülű. De azért azt mondja, hogy csak hangja nincs. Nem is kell neki fül! Elolvasta Romain Rolland «Jean Christophe»-ját és most bámulatos precízen recitálja Cristophe zeneimádatát és kifejti, hogy mi a zeneélvezés titka, úgy, mintha az, amit mond, az ő egyéni és eredeti meggyőződése volna. Rengeteg önbizalommal rendelkezik és erre van is oka, ha nem hazudik. Azt állítja, hogy franciául, angolul, németül és olaszul tökéletesen beszél. Mint, aki okosnak tartja magát és okos is, nem lehet vad ellensége a liberalizmusnak, néha maga is szabadon beszél. Most hallgat. Monokliján át mosolyogva néz Jolánra. Szemeivel analizálja csinosságát és most biztos lemondana egy jól megfogalmazott értekezésről, ha ebben a pillanatban félre vonulhatna az asszonnyal. Ehelyett be kell érnie azzal, hogy értelmes, kevéssé affektáló mondatokban kifejti véleményét a politikáról. Kritikáival nagyon óvatos és vigyáz. Részletkérdésekre tér át és történelmi példákkal illusztrálja előadását. A mérnök közbe-közbeszól és mindenik szavával helyesli, amit Várnay mond. Jolán azzal szórakoztatja magát, hogy rám mosolyog és apró ellenvetéseket tesz és azt hiszi, hogy ez nekem tetszik. De nekem is kellene már valamit mondanom.
Két idősebb úr lépett a szobába, egy magas és egy alacsony. A magas izmos, barna arcú, szangvinikus magyar, a mérnök jó barátja, amint később megtudta, menekült főszolgabíró, akit a csehek zsupánsággal kínáltak meg. Az alacsony, jólétet és alkoholt kedvelő orvoska, nagy hódolója volt Jolánnak. Keveset értett mesterségéhez, de meg tudott élni belőle agglegény létére. Várnai rögtön vitába bocsátkozott a főszolgabíróval, aki türelmetlenül kikelt a politikai helyzet ellen. Egymaga neki akart menni a románoknak, hogy kiverje őket Pestről. A doktor Jolán mellé telepedett és együgyű, iszákosságtól megmérgezett agyának hebegésével szórakoztatta. Panaszkodott, hogy vénül, nem tud éjszaka aludni és ami a legszomorúbb, képtelen önmagát gyógyítani. Jolán kacagott és bosszantotta, hogy miért nem házasodott meg, egy jó feleség kellene neki, az meggyógyítaná.
- Jaj kérem - sóhajtott nagyot a doktor és lopva, mohón rápillantott. - Az ember nem tehet mindent úgy, ahogy szeretné.
Jolán ápolt, fehér kezeivel megrángatta a doktor kabátujját és selypítő hangon így szólt:
- Igaza van, tutyi-mutyi öregem!
Horváth nem tudott fesztelenül viselkedni. Zavart és félszeg volt. Abban a sötétszürke zsakettben volt, amelyet a múltkor maga vasalt ki. Cipője most is sárnyomokat hagyott a szőnyegen. Azzal az eltökélt szándékkal jött ide, hogy végig fogja játszani a komédiát. Fog udvarolni úgy, ahogy mások udvarolnak és minden kínálkozó előnyt ügyesen ki fog használni:
Még ma este megcsókolom, ha botrány is lesz belőle. Úgy fogok hazudni neki, mint a gép. Hisz egyéb nem kell. Bezárom előtte pocsolyás lelkemet, mutatok neki egy halmaz, fényes hazugságot, beadok neki émelyítő nyalánkságokat, nyálkás meséket, nyúlós kéjgombócokat. Csak kibírjam.
Szomorú, fáradt arcot vágott. Közvetlen mellettük ült a doktor és így nem beszélhetett akarata szerint. Jolán próbált neki segíteni.
- Most folytathatjuk beszélgetésünket. Ne zavartassa magát doktor, hisz úgy sem érdekli a mi beszélgetésünk. Régi dolgok, régi események. Ott jobban fog szórakozni. Várnay nagyon okos dolgokat mesél, biztosítom, hogy okosabbat, mint mi.
Megint felkacagott. A doktor fanyar képpel felállt, motyogott valamit. Könnyen kezelhető volt és átült egy távolabbi székre. Úgy tett, mintha a többiek beszélgetését hallgatná és lopva átsandított Jolánra és Horváthra.
- Ugye merész voltam? De borzasztó mód unom ezeket az alakokat - beszélt Jolán. - Egyebet sem tudnak, mint bókolni és hajlongani előttem. Még Várnay a legtűrhetőbb, de az meg mindent gúnyosan kinevet és lenéz. Különben nagyon művelt ember. Azt hiszem, eljön még Vince, a kis félbemaradt egzisztencia. Szimpatikus fiú lenne, de nagyon gyerekes gondolkozású. Rajongója mindennek, ami szép. A múltkor a cipőm szalagja leszakadt, ő felvette és rögtön egy költeményt írt róla. Elég helyes volt.
- Igazán - kérdezte Horváth és küszködött, hogy olyan legyen mint más volna az ő helyében. De legtöbbször vagy nem tudott elég képmutató lenni, vagy pedig levetette a sulykot és úgy beszélt, mint valami rossz színész, aki őrjöngve túlozza szerepét:
- Kár, hogy én nem tudok verset írni. Most megírnám a mi első találkozásunkat. De azt hiszem, kevesen értenék meg. Talán maga sem. Nem tartja különösnek, hogy mi itt félrevonulunk? - Egyebet már nem bírt kinyögni, ezt a kérdést segítségnek tartogatta.
- Ne törődjünk vele. Az uramnak beszéltem magáról. De persze nem mondtam el mindent. Jól tettem? - kacagva kérdezte.
Azt akarta felelni, hogy az ilyen léha kérdések nem érdeklik és ezt felelte:
- Egy okos asszony mindig tudja, hogy mit mondhat el az urának. És maga kedves, hogy nem beszélt. De hiszen szentségtörés is lenne, ha valaki megtudná azt a regényt, amely öt évvel ezelőtt történt velünk. Előttem az emléke is szent és itt őrzöm a lelkemben. Higgye el, hogy sose felejtettem el magát, a leggyalázatosabb szenvedéseim közt sem. Amikor fázva kuporogtam a fapadon és kinn a havat fújta a szél és rázta a nagy, fehérre meszelt faházat, engem a maga képe melegített, az öntött belém bizalmat és az emelt fel a csüggedés végső pillanataiban, amikor a deszkát haraptam kínomban és a keserűség könnyei folytak arcomon. Haza. Csak haza. Hogy láthassam az anyámat és magát. Ó, mennyire átkoztam akkor magamat azért, mert akkor a kis kapunál azt tettem. Írni nem mertem, mert nem volt jogom hozzá.
Idegességében, amint ezeket mondta, szeretett volna végigköpni a tarka, vörösmintás szőnyegen.
- Képzelje el, öt évig élve eltemetve, zokogva kapni az érkező levél után és a fejet falhoz verni. Rágódni a múlt apró, édes jelenetein, amelyek rohannak az ember háta mögött a messzibe, a ködbe és lemondani a reményről, hogy valaha ezek az emlékek feltámadnak. Lemondtam, milliószor lemondtam már. Az életről is. Mert tudja, rájöttem arra, hogy az ember... hogy az élet... hogy...
Hirtelen észhez kapott:
- Szóval igen... hát lemondtam... Igen. De most végtelen, ragyogó perspektívák nyílnak előttem. Maga visszahoz nekem mindent. A tekintete felolvasztja szívemről a jeget és ha hangját hallom, úgy érzem, mintha álomban lassan szállnék vissza a múltba, amiről azt hittem, hogy örökre elvesztettem. Szóljon, beszéljen, hallani akarom a hangját.
Olyan megnyugvással fejezte be, mint a szakmány-munkás, aki a kimért kubikgödröt végre kiásta.
- Pszt! Csendesebben beszéljen! - figyelmeztette Jolán. - De maga megrémít. Majdnem olyan követelőző, mint délelőtt volt. De ezt a kérését szívesen teljesítem. Na. Beszélek. Meg van elégedve?
Horváthot egy pillanatra megzsibbasztotta az egészséges, eleven asszonyi test nézése. Hasonlított ez a zsibbadtság ahhoz, amit egyszer egy rózsaszirommal dörzsölt magába. Lappangó gondolat bukkant benne felszínre:
Talán még se hiába való ez a küszködés! De ha elérem, amiért küzdök, mi lesz azután? Ez az «azután» a kétségbeejtő. Megint jön a kóválygás, mert az agyamat még se tudom leesztergályozni a régire és a képmutatásra sem fogok annyira rászokni, hogy természetessé váljék bennem. De csak hinni és hinni minden abszurdumot. Az életet is!
- Emlékszik, amikor kirándultunk a hegyek közé? - kérdezte Jolántól. - Akkor haragban voltunk és maga jött oda hozzám. És emlékszik? Bementünk az erdőbe ketten... Az a pillanat életem legboldogabb pillanata volt. De hisz lehetek én még boldog! Mondja, maga hisz ebben? Ha igen, akkor belém is hitet önt és lelkünkben megint lesz valami közös. Nincs ennél szebb.
Megállapította, hogy kezd könnyen menni a beszéd és olyan szavaknak a használása, amelyek régen belefúltak lelkének fertőjébe és amelyekben nem hisz. De hirtelen felvillant benne a gyanakodás:
Hátha ez az asszony magában nevet engem? Enged előre, gyengéd szavaival csalogat, aztán odébb áll és hangosan kacag. Valamit kell csinálni. Ezt az émelygést nem lehet sokáig húzni!
Nem hitt az asszonyban sem. Nézte a fotel karján nyugvó szép, fehér kezét. Körülfigyelt, hogy nem látják-e:
A kezét megszorítom.
De nem volt bátorsága. A régi félénkség és lustaság, amely azzal vigasztalja magát, hogy minden hiábavaló, felülkerekedett benne:
De a keserves szentségét! Vagy akarok élni, vagy megdöglöm!
Megfogta és megszorította Jolán kezét. Az asszony visszaszorította és hirtelen elrántotta a magáét. Tekintetük találkozott. Ettől a pillanattól fogva mind a ketten tudták, hogy hova rohannak. Egy szót se szóltak erről a kézszorításról, mert egyikük sem akarta a test érintkezésének őszinteségét és igaz természetességét a szó hazugságával lerontani.
Horváth ezt gondolta:
Az asszony hallgatása öntudatlan és ösztönös. A földön egyetlen, ami igaz: az anyag. A többi mind emberi képzelgés, amely a nagy ismeretlenséget igyekszik áthidalni.
Ettől kezdve beszélgetésük bizalmassá vált. Horváth előtt úgy tűnt fel, hogy már nem esik annyira nehezére ez a bohóckodás.
De Jolán megijedt - gondolta. - Ő nem akar egyebet, csak gyönyörűséget, a más vágyát élvező gyönyört. Felül akar kerekedni és mulatni. Mosolyog, élettől duzzadó szép testét mozgatja, szegfűjét szagolgatja, előrehajol, benéz kebleibe, haját igazgatja és karjait úgy tartja, hogy tekintetem becsúszhat lenge blúzujja alatt egész sötétlő hónaljáig. Azt akarja érzékeltetni testével, hogy nézd, milyen szép ő, mennyi gyönyört hordoz magában, hogy tudna ölelni, hogy tudna megrészegíteni téged, mennyire megvan benne minden, ami egy férfinek drága és mindez nem a tied, nem a tied! Haha!
- Mondja, milyenek az orosz nők? Szeretett egyet legalább?
Horváth mellére valami nehézség zuhant. Eszébe jutott valami. Nem is olyan régi dolog. Egy szelíd, barna szem villant felé.
- Nem, nem, egyet sem ismertem. Nem lehetett. Be voltunk zárva.
Arra eszmélt, hogy lám, milyen könnyen meg neki a hazudás.
- Nana! Nem nagyon hiszem, - fenyegette meg tréfásan Jolán - voltak maguk szabadon is. Akkor biztosan nem gondolt rám. Minek is? Na, de nem baj. Én is férjhez mentem közben. Nini, itt jön Vince! Isten hozta!
Barna, elegáns, jó megjelenésű fiatalember lépett a szobába. Már az ajtóban mondott valamit, nagyon fesztelenül és otthonosan viselkedett. Aktív tiszt volt, aki a forradalomkor leszerelt. Azóta apja pénzéből élt, társaságokba járt, mindenütt kedvelték sima modoráért és művészi hajlamaiért. Ügyesen festett és rajzolt, szeszélyes ötletekkel rakétázott, verseket és novellákat írt a lapokba, jól énekelt és zongorázott, néha dalokat is komponált. Néha bolondos és jókedvű volt, máskor komoly és Jolánról mindig elragadtatással beszélt. Könnyűvérű, gondtalan életet élt és komédiának tartotta az életet. Megjelenése felbomlasztotta a társaságot. Jolán mellé ült és mesélni kezdett neki valamit. Elmondta, hogy a padláson régi olajfestményt talált, amelyet értékes, régi műnek tart. És kezdte észleléseit és érveit felsorolni: a festék felrakási módját, a színek keverését, a háttér tompa szürkeségét, amely egyedül Gólya sajátsága és így tovább. A többiek is Jolán köré sereglettek. A doktor szepegő bátorsággal Jolánnal szemben telepedett le. A mérnök előzékeny és kedves akart lenni Horváthtal szemben és megszólította:
- Mik a benyomásai kérem az ország siralmas helyzetéről? Ön messziről pottyant ide közénk és nem élte bele magát a mi életünkbe.
Az érdeklődés Horváth felé fordult. Várnay előre biggyesztette száját. Valami buta együgyűséget várt.
- Nincsenek benyomásaim - mondta Horváth. - Annyira magammal vagyok elfoglalva, hogy még nem volt időm körülnézni.
- Gondolom, megviselte a fogság. Na és mit csinálnak a bolsevikiek? Remélem nem sokára feleszik magukat. Egy elzárt tömegnek nem is lehet más sorsa. Mert uraim, ugye egyszerű a dolog? Ha a levegőtől megfosztunk valakit, nem lélegezhet és meghal.
- Csak az a bökkenő - jegyezte meg gúnyosan Várnay -, hogy Oroszországban sok a levegő, amit bajosan lehet elzárni az emberektől. Ha feltalálsz egy gépezetet, amely egész Oroszország területéről elszippantja a levegőt, te leszel a jelenkor legnagyobb embere.
A mérnök rögtön alkalmazkodott Várnay véleményéhez:
- Nem is úgy gondoltam én, hogy maguktól semmisülnek meg, de az eszköz megsemmisítésükre csak a fegyveres intervenció.
- Igen! - kiáltott a főszolgabíró - Fegyveresen kell nekik menni! Nincs kizárva, hogy a románnal együtt fogjuk védelmezni nyugat kultúráját. De ez undorító szövetség lenne. Inkább szövetkeznék az ördöggel ezek ellen a büdös, gaz románok ellen!
Várnay közelebb húzta székét a Horváthéhoz. Jolán ezalatt Vincével beszélgetett és közben Horváthra sandított.
- Hát önnek se benyomásai, se véleményei nincsenek? - kérdezte Várnay. - Hová tette őket?
- Otthagytam Szibériában - felelte Horváth és igyekezett neki is nem azt mondani, amit gondol.
- Engedje meg, hogy eláruljam - szólt udvariasan Várnay - hogy ön mint típus vagy szimbólum érdekel engem elsősorban. Meglehetős pontosan igyekszem kifejezni magamat: Nem vesztette el ön lelkének stabil állapotát?
Horváthnak keserű programja szerint nemmel kellett volna felelnie. De ez a kérdés meglepte. Egy pillanatig azt gondolta, hogy őszinte és rendkívüli emberrel van dolga. Elfelejtette, hogy Várnaynak ez a kérdés csak befektetés volt, amiből hasznot akart húzni: alkalmat jó modorának és okosságának fitogtatására. Ezt felelte neki:
- Nem tudom, hogy ez-e a pontos kifejezés?
- A kifejezés mellékes. A szavakkal oly gyatrán tud az ember bánni. Flaubert is mondja, hogy az emberi szó repedt üst, amin legfeljebb medvetáncoltatásra alkalmas dallamot verhetünk ki akkor, mikor szeretnénk elérzékenyíteni a csillagokat. Ön azt hiszem megértette, hogy mit gondoltam az előbb.
- Igen. Lehet, hogy értettem. Annyit megvallhatok, hogy egyáltalán nem érzem magamat itthon.
- Úgy van. Még kell egyébnek is lenni. Én tanulmányoztam a hazatérő fogoly lélektanát. Fáradtság, kedvetlenség, munkavággyal párosult lustaság, könnyű beugrás házasságba, félénkség, filozofálás, ingadozás és határozatlanság. Ezeket ön előtt, mint illetékes és jogerős fórum előtt mondom el. Helyesnek találja észleléseimet?
Horváth beugrik és tüstént jó barátjának fogadja Várnayt, ha nem élt volna benne az idegenkedés, amely képmutatónak, hazugnak, baromnak és rothadást elősegítő kultúrpondrónak látott minden embert. De idegeinek ezt a látását meg akarta vakítani:
Miért ne fogadnék magamnak egy álbarátot? Talán itt ez a legértelmesebb és épp olyan romlott, mint a többi...
- Lehet, hogy így van - mondta. - De én semmit sem merek állítani, mert az ember semmit sem tudhat, legfeljebb azt, hogy nem tud semmit. Még talán ezt se.
- De kérem - mosolygott gúnyosan Várnay. - Akkor az ember ne szóljon egy szót se, mert minden szavával az igazságot csalja meg. Elméletnek szép az ilyesmi, de komolyan venni és az életre alkalmazni, kész megölése az életnek. Ez épp olyan, mintha komolyan elhinnénk Flaubert nagyképű kiszólását és lakatot veretnénk a szánkra. Az életben túlságos komolyan venni nem szabad semmit.
Horváthot gyötörte ez a gúnyos, unalmas, ismerős, szószátyár és fölényes beszéd. Szerette volna elbőgni magát idegességében. De nem feledkezett meg vállalt szerepéről.
- Na és ha csakugyan olyan egy hazatérő fogoly, amilyennek ön festette le és ráadásnak még komolyan is veszi az életet, mert szenvedett, hogy nyerheti vissza azt a bizonyos stabil állapotot?
- Ez nagyon egyszerű. Ne vegye komolyan az életet, vagyis az élet minden apró eseményét. Azonkívül legyen fanatikus, ráncolja össze a homlokát és szorítsa ökölbe a kezét, ha nem tudja gúnyos mosolygással megbocsátani az emberek gyöngeségeit. Legyen hazafi, mártír, keresztény, a munka apostola, lánckereskedő, vagy menjen vissza Oroszországba. De amit tesz, azt fanatikusan tegye.
Jolán teát hozott a vendégeinek és bosszankodott, hogy Horváth nem bánja, ha ő mással kacag és szórakozik.
- Na és ugye, iszonyodik a fogság emlékeitől?
- Borzasztóan iszonyodom - felelte kurtán Horváth.
Jolán odanyújtott neki egy csésze teát. Furcsa, fényszóró pillantással szemébe nézett és így szólt:
- Vigyázzon, forró. Amíg hűl egy kicsit, jöjjön, mutatok valamit!
Mind a ketten felálltak. Jolán a szomszéd szobába vezette. A villanyt felcsavarta és egy falon függő, berámázott fényképre mutatott.
- Emlékszik erre a ruhámra?
Leánykori képe volt. Nyírfák között állott abban a fehér csipkeruhában, amit azon a nyáron hordott.
Horváth nem felelt. ügyetlen mozdulattal megragadta az asszony derekát, magához ölelte és a nyakán megcsókolta. Úgy illet, hogy Jolán elrántsa magát, elpiruljon és haragudjon. Horváth zavartabb volt, mint ő, amikor visszamentek a szalonba. Jolán előtt talán rémlett, hogy illetlenséget követett el, amikor otthagyta a vendégeit, de látszólag nem törődött ezzel.
Mintha ez a csók beljebb lökte volna Horváthot a megkezdett úton. Szívesebben nézett az emberekre, Vincével könnyedén elcsevegett az orosz irodalomról, Várnayt nem találta olyan tűrhetetlennek és félig-meddig elhitte róla, hogy önzetlen, érző lélek, aki mellékgondolatok nélkül fejti ki véleményeit, a mérnököt kedves házigazdának tartotta, a főszolgabírót és a doktort könnyen elviselte. Mindezeket ilyen apró gondolatrögökben állapította meg:
Már kezdem megtanulni az üres fecsegést és megfeledkezem arról, hogy nem értek egyet azzal, amit kimondok. Csak rajta. Ezzel a fiatalemberrel egész könnyedén csevegek. Már nem bosszant ez a monoklis.
Jolán feltűnően élénk volt. Kacagott, izgett-mozgott, megkérte Vincét, hogy zongorázzon és vele együtt énekelt. A doktornak majd kiesett a szeme a gyönyörűségtől. Bort hoztak be. Jolán eltörte a poharát a koccintásnál és a bor szoknyájára ömlött. Horváthot Imrének szólította a többiek előtt. Két pohár bortól egészen berúgott és bosszúsan az asztalra ütött, mikor a vendégek a román zárórára hivatkozva felállottak. Majdnem sírva fakadt és szidta a románokat. Búcsúzásnál megszorította Horváth kezét:
- Holnap délelőtt tízkor jöjjön el, Imre, még sok beszélnivalónk van.