Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 22. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
Az adóhivatal előtt megjelent a nyugdíjasok tábora. Elseje volt. Ilyenkor mindnyájan szépen kiöltözködtek, otthon hagyták a pipát, szivart szívtak, s a hónuk alatt szorították a nyugdíjkönyvüket. Sütött rájuk a nap, ők meg a nyugalom boldogságában visszasütöttek a napra.
Elseje, az esztendő tizenkét hónapjának első napja lett életük legnagyobb szenzációja. Tizenkét olyan ünnepnapjuk volt, amelyik nem szerepel piros betűkkel a kalendáriumban.
Összegyűltek pontosan, rendesen az adóhivatal előtt, kezet fogtak egymással, megvitatták a múlt hónap bajait, kellemességeit, s elparentálták, aki közülök az örök nyugdíjba költözött.
A kövér Szőke bácsi, aki a vasúti sorompót eresztgette a múltban s az őrház ablakán vigyázta a vonatot; a rezgő hangú Kelemér, aki iskolát söpört a már unokákat ringató gyerekek után; Szabó tanító, aki olyan hajlott volt, mint egy nádpálca verés közben; Ferencsik, aki ilyenkor különös eréllyel himbálózott be a tanyáról kék nadrágjában; Zádory, aki valamikor szintén nyugdíjasokat fizetett az adóhivatalban: mind eljöttek a nyolcórai harangszóra.
Rőczey az iskola elől látta és nézte és sajnálta őket. Az öregségre gondolt, a maga öregségére, arra, amelyik nem termel már semmit, csak a múltakat kapálgatja, ojtogatja, kötözgeti.
Valamikor irigyelte ezeket az öregeket, szeretett volna hozzájuk, közéjük öregedni, s az élet céljának az alkony nyugalmát látta. De a vénség, a kiégettség gondolatára most összeszorult a szíve, a vágytalanság, a szerelmetlenség kora a sivatag borzalmaival vicsorgott felé. És verset írt.
IMÁDSÁG ELŐRE
Én istenem, ha egyszer felkelek,
S nyugodt szívű és békés bölcs leszek,
Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem,
S imára hullik lázadó hitem...
Ha célnak látok csendes négy falat,
S egésznek érzem, ami fél maradt,
Ha csak ülök a fehér ház előtt,
S lehull lelkemről, mi reája nőtt;
Ha messzeségek karja el nem ér,
És szívem múltak díványán henyél;
Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom,
Csak békességgel megrakott hajóm...
Én istenem, tekints le majd reám,
S most halld meg, mintha akkor mondanám:
Ha már elvetted ifjúságomat,
Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt,
Ha rámfújtál és lángom kialudt,
Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!
Délután kimentek a közeli erdőbe majálist tartani. A gyerekek kendőkben és papírdarabokban uzsonnát hoztak magukkal, a nagyok csomagjait egy kölcsönkapott egylovas kocsi vitte. A menet jókedvűen hullámzott; az elöl megkezdett nóta a sor végén megnyúlt, mintha gumiból lett volna.
A tanítókisasszonyok letelepedtek egy tisztáson, s tüzet raktak, kinn akarták megfőzni vacsorájukat.
Estefelé kijött a patikussegéd és Klárihoz szegődött.
A tűz mellé telepedtek, s néztek a parázsba.
A patikussegéd szerelmes volt, szép szavakat keresett, az erdő hangulata különös ízt csepegtetett lelke tégelyébe, boldog volt, szabad volt, s énekelni szeretett volna, mert a nótával akarta kihozni, ami felindultságában szerelmének tárgya felé kívánkozott.
- Énekeljünk Klárika. Jó?
- Jó. Kezdje.
A tisztáson felhangzott a dal. A gyerekek egy percre megálltak ugrándozásukban, s aztán lábujjhegyen szaladtak tovább.
Rőczey a tisztás szélén heverészett. Messziről nézte a parazsat, messziről irigyelte a patikust, akinek fiatalsága szabadjegyet biztosított Klári közelébe.
Hanyatt feküdt a fűben, az eget nézte a fák ágai közül, a homályt harapta elkeseredése fogaival és könnyezett befelé.
Nem lehetett. Nem merészkedhetett. A társadalmi törvények lekötötték, lenyomták a fű közé, mint a szélnek ellentállni nem tudó bogarat. Pedig szeretett volna kiáltani:
Mit akarsz ott, te patikus? Azt hiszed, nem az enyém a szíve, minden gondolata? Azt hiszed, tudsz olyan szépeket mondani, mint a leglaposabb sor is az én leggyengébb versemben? Azt hiszed, nekünk nincs egy kimondatlan szerződésünk, mely örökre összeköt bennünket? Te nem tudod, hogy mi teremtettük egymást. Ő más lenne nélkülem, én más lennék nélküle. Mi közel vagyunk egymáshoz, és együtt vagyunk, ha mindent közénk hordtok is, ami emberi kézzel megragadható. Egy egész világot rendezhettek be közénk, mi mégis két egymásba nyíló szoba vagyunk...
És verssé lázasodott benne egy gondolat.
ÓRÁK, MIKOR EGYSZERRE ÜTNEK...
Órák, mikor egyszerre ütnek,
Elcserélői bús szívüknek.
Óh, drága alabástrom óra,
A messziből, céldobó módra
Virágot dobok mutatódra.
Egymásba olvad át az éjen
Finom hangod, bongó ütésem.
Közöttünk utak, kutak, házak,
Keservek, kínok, könnyek, lázak
És sorsok kergetői, százak.
Ha elrabol e rohanó had,
Mellembe döföm mutatómat.
De a jövőn áthatlan hályog,
Zugomban még álmodva állok,
S mert dal van bennem, muzsikálok.
Odajött hozzá a felesége, a homlokára tette kezét, borzolgatta a haját, s csókot nyomott a választékára.
- Édes!
Rőczey megfogta az asszony csuklóját, érezte az üterét, hideg ajkához emelte, s ott tartotta egy darabig.
- Mi bajod, édesem? - kérdezte szomorúan az asszony. - Téged valami bánt, téged valami nagyon bánt. Mondd meg, én megteszek mindent, hogy boldog légy.
Csaknem sírva mondta ezeket, de nem akart sírni, s harapta az ajkát.
Nem tudok élni Klárika nélkül - akarta mondani a tanító. De nem akarta megölni a felesége hitét, a felesége szívét, s csak ennyit mondott:
- Mi bajom lehetne? Te vagy a feleségem...
- Igen, igen, én vagyok a feleséged...
Most már nem tudta tovább tartóztatni, a könnyek körülrohamozták a szemét, s kicsordultak.
Eszébe jutottak a régi majálisok, a régi könnyedség, a bohóság, s a boldogság, mely mindig meg hagyta magát fogni a fogócskában, s mely mindig meg hagyta magát találni búvócska közben. Nagyon megváltozott az ura. Sötét lett a homloka, borongó a szava, s nehéz a szíve. Milyen gondolatok játszanak most fogócskát benne, s amiket érez, hova bujtatja, hogy nem lehet megtalálni?
Valamit érzett, homályosan, de még nem merte kitalálni. Átugrott egy borzasztó gondolaton, mint magasra emelt akadályon, de ugrás közben mindig szívével súrolta az akadályt.
Leült a fűbe, az ura fejéhez, hogy csak ő lásson rá s az urát ne zavarja tekintetével. Közben átnézegetett a tisztás füstölgő, pirosan ragyogó parazsa felé. Mint mikor az asszonyok stoppolnak, két távoli szövetet kötve össze vékony pamuttal.
Szerelmes az uram, mondta valami benne. Szerelem bántja az uramat. Más nem lehet. A versei nem hozzám szólnak. Vége a nagy, nagy boldogságnak. Az enyémnek. Talán az övének is. Vége a világnak. Nem tehetünk róla. Sem ő, sem én. Sem........ Klári. Az isten rendelte így.
És felnézett az égre, melyen már fennragyogott az esthajnali csillag.
Az ég olyan volt, mint más májusi estén. Az esthajnali csillag sem volt sápadtabb, a hold sarlója sem volt rokkantabb, a levegő sem volt ájultabb. Valami végtelen törvényszerűség érzett mindenből, a közelgő homályból, a messze fényből, a fák leveleiből, a gyerekek sikítozásából s a szívek árnyékából.
- Már készülnek, megyünk haza - szólalt meg Rőczeyné.
A tanító felült, a feleségére nézett, kémlelte, hogy mit érez. Fájt neki a saját szótlansága, a felesége némasága. Fájt neki, hogy fájdalmat okoz annak, aki nemrég mindene volt, minden érzése volt, minden gondolata volt. De nem tudott változtatni magán, az a nagy szárnyas szenvedély ragadta magával.
A gyerekek sorba álltak s lassan indultak hazafelé. A nótájuk most már fáradtabban hangzott s a homokban szinte vonszolódott a sok kicsi láb.
Az asszonyok és kisasszonyok a csapat élére álltak, a tanítók hívták maguk közé Rőczeyt, de ő a sor végére maradt, egyedül akart lenni.
Szavakat, becézgető jelzőket morzsolgatott a fogai közt.
Én egyetlenem. Én Klárikám. Drága virágom. Aranyvirágom. Boldogságom. Gyöngyöm. Talált kincsem. Ékszerem. Napom, holdam, csillagom. Felhőm. Sugárzó egem. Jóságom. Szentem. Mindenem. Üdvösségem. Életem. Halálom. Feltámadásom. Reményem. Egyedüli célom. Sorsom. Szemem világa. Lelkem illata. Minden álmom. Gondolataim eleje, közepe és vége. Felijedésem. Megnyugvásom. Erőm és elbágyadásom. Kétségbeesésem. Megvigasztalásom. Örömem. Fájdalmam. Könnyem és kacajom. Szavam és némaságom. Haladásom és megállásom. Zaklatottságom és pihenésem. Decemberem és majálisom. Én Klárikám...
A gyerekek topogtak a porban. A poggyászt vivő kocsi hátul nyikorgott. Az országútra baromfiszállító szekerek fordultak be. Kofák ültek rajtuk, tornyokba rakott fonott kosarak tetején, melyekben csirkék csipegtek, tyúkok és kakasok lázongtak, kacsák zúgolódtak és libák elégedetlenkedtek. Vitték őket Pestre. Holnap hajnalban kellett megérkezniök a Duna-parti piacra.
A patikussegéd hátramaradt s csatlakozott Rőczeyhez.
- Ne engedjétek el Klárit - mondta. - Veszít vele az iskola is, a társadalom is.
- Hát elmegy? - kérdezte Rőczey riadtan s azután valahogy összeszedve magát folytatta: - Csak egy esztendőre jött. Most az anyja hívja.
- Ma megint kapott az anyjától levelet. Azt írja neki, hogy menjen be a minisztériumba s helyeztesse át magát közelbe vagy menjen haza a bányatársulat iskolájához.
- És?
- Most gondolkozik.
Rőczeynek expresszvonattá változott minden csepp vére, s az őrület gyorsaságával száguldott az erein át. A halántéka megpattanásig feszült, a szíve helyén vaspatkós csizmasarkot érzett, s a torkát mintha belülről hurkolta volna át egy jeges kötél. Veszve látta magát, az egész életét, minden tervét, álmokkal kiszínezett jövőjét. S gyorsan határozott. Az expresszvércseppek szállították elhatározását teste minden részébe. S testének minden része helyeselt, úgy, hogy meghajolt bele.
Nélküle, távol tőle nem tudok élni, gondolta. Ha itt nem marad, megyek utána a közelébe. Ha a családom nem jön velem, meghalok. Igen, meghalok. Akkor ez lesz a legjobb megoldás.
Este, még vacsora előtt ezt a verset írta noteszébe:
KÉSZÜLŐDÉS
Lelkemben nagy sürgés-forgás van,
Már készülődöm a halálra,
Jó messzire eléje megyek,
Hogy keressem, ha nem találna.
Emlékek ezer fiókjából
Előkerül sok régi holmi,
Sok égés, fájás, éjszakázás,
Be kell mind őket csomagolni.
Az úti láda teli is már,
A zárja zárul, csattja csattan,
...S az ismeretlen messze útra
Megindulok az alkonyatban.
A szeme vörös volt, mikor az asztalhoz ült. A majálisról haza hozott hideg csirke volt a vacsora. Nem evett. Nem volt éhes.
- Fáj a fejem - indokolta étvágytalanságát, s a kezével eltakarta szemét, hogy a könnyek marását észrevétlenné tegye.
A felesége nem kérdezősködött, nem akarta, hogy ketten együtt fakadjanak sírva a gyerekek előtt.
Lefeküdtek. Elfelejtettek imádkozni, s elfelejtettek aludni is.
Hajnal felé Rőczey elszundított, a felesége ekkor kiszökött az ágyból.
Meg akarta tudni, hogy micsoda vers fölött könnyezett az ura.
Kihúzta lassan zsebéből a noteszt, s átment a gyerekek szobájába.
A notesz hideg volt, viaszosvászon táblájának érintése kellemetlenül köszöntötte láztól elbágyadt kezét.
Óh, hogy tudta most gyűlölni ezeket a verseket! Ezeket a rímes sorokat, melyek kilopták életéből a békét, az éjszakai álmot, a hajnali nyugalmat, a nappali boldogságot. Hogy tudta gyűlölni a dicsőséget, mely mint fekete emelődaru kiemelte férjét a szürkeségből, kiragadta a jajszót soha nem hallott házból, s az ő élete fölé, a saját élete fölé, mindenki élete fölé emelte! Hogy tudta gyűlölni a világot, mely áttörte palánkjukat, s kiszélesítette portájukat a messzeséggel olvasztva egybe azt! Szerette volna széttépni a kis könyvet, minden betűjébe külön kést szúrni, hogy azok is kést hordjanak a szívükben, mint ő.
Lapozott a noteszban, s olvasta:
SZAVAM...
Szavam selyemmé lágyul,
Hogy válladat befedje.
Szavam csónakká mélyül,
Hogy ringatózhass benne.
Szavam virággá nyílik,
Hogy szíved fölé tűzzed
És legyezővé hajlik,
Hogy unalmad elűzzed.
Szavam balzsammá olvad,
Hogy ami fáj, ne fájjon,
S mint hintó áll elébed,
Hogy lelked beleszálljon.
Szavam keleten jő fel,
Hogy álmod elorozza,
Szavam nyugaton száll le,
Hogy álmod visszahozza.
Szavam csókká parázsul,
Hogy végigfusson rajtad,
S a szavam szó lesz újra,
Ha akarod, hogy halljad.
Ez szerelem. Ezen csak nem sírt? Ezen csak ő sírhat, ő, aki most a hajnali órában titokban olvassa. Azután tovább lapozott, s megtalálta a «Készülődés» című verset.
Meg akar halni az uram! sírta az ablaknak, a falaknak, a bútoroknak. Meg akar halni az apátok! sírta halkan a gyerekek felé, hogy fel ne ébressze őket a borzasztó felfedezésre.
Sötét villámok cikáztak át a lelkén, s szemeit öklével nyomkodva támolygott vissza az ágyba, hogy reggelig sírjon a dunna alatt.
(Vége köv.)