Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 22. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
A konyhában sistergett a sülő hús a lábasban. A tűzhely bálban mulató asszonynak képzelte magát, csak épp hogy táncra nem perdült. Ajtajának szelelő ablakain vidám lángok aranylottak ki. A leves habzott, úgy kellett a habszedő kanállal szedegetni sűrű termő tajtékját. A nyújtódeszkán fehér tészta feküdt ájultan, várva a metélőkést. A tűz kellemes ütemben utánozta az induló mozdonyt. Azt akarta talán jelezni, hogy az étvágy déli állomására menetrendszerű pontossággal készül berobogni.
A tanítónén fehér kötény volt, s az arca rózsás volt a tűztől. Ügyesen ugrosott a konyha különböző tárai között, a konyhaszekrénytől a fakanál-tartóig, a falon lógó sótartótól az ajtó mellett kéklő fazékfödőkig.
A konyhaóra háromnegyed tizenkettőt mutatott.
- Ebéd? - kérdezte a tanító, mikor bejött.
- Ebéd - felelte jelentő módban a felesége.
- Nincs késedelem?
- Ebéd pontosan megérkezik - jelentette a tanítóné a piros arcát tartotta az ura elé.
A tanító megcsókolta az égő arcot, s nem azt érezte, hogy a felesége arca forró, hanem, hogy az ő szája hideg.
S eszébe jutott, hogy az előbb, mikor Klári kezét megcsókolta, azt érezte, hogy a szája forró.
A gyerekek körültáncolták, mindegyiknek volt valami mondanivalója.
- Papuska, igaz, hogy májusban majális lesz?
- Papuska, igaz, hogy jön a tanfelügyelő úr?
- Papuska, segít majd megcsinálni a számtant?
Az asztal körül a régi vígság, a régi gondtalanság foglalt helyet, s a leves felhője csak a leves felhője volt.
Senki nem tudott, nem gyanított semmit. Egy lélek kimozdult sarkaiból, s nem sejtette meg senki. Zajtalanul forduló lélek volt. Csak befelé adott hangot.
Dicsérni kellett a levest.
- Remek a tésztája - mondta a tanító. - A négyszögletes tésztára nézett, mely a leves alján úszott, s a négyszögletes asztalra gondolt, mely mellett Klári állt. A felesége kedveskedve beszélt, s ő Klári komoly hangját hallotta mögötte.
- Kirántott borjúhús. Kétfélét csináltam. Morzsával és morzsa nélkül.
A tanító mind a kettőből felszúrt egy-egy darabot, s elfelejtette, hogy melyiket is szerette ezelőtt.
Hátha mégis elmegy? gondolta és nem jön többé vissza? Mi lesz akkor? Mi lesz velem és ezzel az asszonnyal, ezekkel a gyerekekkel itt? Hátha az anyja nem engedi vissza, vagy ha otthon lesz, más légkörbe jut, s ki fogja nevetni itteni magát. Hátha jön egy fiatalember, szép, erős, aki csak annyit tud mondani: «Szabad kérnem a kezét?» Mi lesz akkor? Mi lesz a felfordult lélekkel, a kisiklott élettel, a megfékezhetetlen érzelmekkel? Hogy fog akkor dönteni? Az inga, mely most két szív között leng, hol fog megállni? A régi szívnél? Ez a másikra gondolva: halál. Az új szívnél? Visszanézve és visszaérezve: ez a halál testvére. Középre lehullani? Ez lehetetlenség. Hogy maradhasson meg jó embernek a jó ember, aki a legyet is szelíden kergeti el fejéről? Hogyan kelljen a szerencsétlenséget megállítani, mely akárhányszor változtatja is nevét, akármily mosolygós képet ölt is, szerencsétlenség marad? Hogyan lehet egy lélekkel két szív sárkányát felereszteni, a kettőt egymáshoz közel tartani, mind a kettőt félteni, mind a kettőt szeretni, az egyiket így, a másikat úgy és hűnek lenni mind a kettőhöz, az egyikhez így, a másikhoz úgy?
- Egy kis savanyút Kálmánkám.
- Köszönöm.
- Papuska, kérek még egy kis húst.
- Nesze fiacskám...
A gyerekek csendben csámcsogtak.
...És meddig bírja a lélek ezt a feszültséget? Fog-e még fokozódni a titkos láng, s fog-e még lohadni az itthoni parázs? Lehetséges lesz-e egy életen át folytatni ezt a szíven, véren, álmon, idegeken játszó színdarabot, melynek mind a két hősét ő játssza? És mi ez az új, ez a végzetes, ez a legyőzhetetlen szerelem? Érzékiség? A vér muzsikája, mely elnémul az ölelés után? Nem, ez nem lehet. Mert ölelni nem kíván. Csak a szerelemért van, a magasabb életért, az élet szent lángjáért; a szent láng örökkévalóságáért. A hétköznapok utáni ünnepért, a költészetért, az Isten csókjáért.
- Odakinn mákozom meg a nudlit, jó?
- Jó, nagyon jó.
A legkisebb lány náthásan énekelte:
- Bostan jön a bákos nudli ám!
...Szenvedett-e már ilyen érzést ember? És szenvedés-e, ami szenvedésnek érzik? A szenvedéstől szabadulni iparkodik a szenvedő, ő meg ragaszkodik hozzá, s meghalna nélküle. És szabad-e magát átadnia ennek az érzésnek, mikor örök hűséget, a gondolatok hűségét is esküdte egy asszonynak, akinek ő mindene? Szabad-e kockáztatni egy olyan boldogságot, amilyen még nem volt a világon egy olyan boldogtalanságért, amely felületre és területre párja az előbbinek? És a világ. A világnak ezer szeme és ezer füle van. Szabad-e neki, a nős, családos embernek olyan érzést ápolnia, mely árnyékot vethet az ideálra? Nem jobb, szebb, nemesebb cselekedet volna-e azt mondani: Szeretem magát, ahogy még senki nem szerette, s ahogy senki szeretni nem fogja soha. Szeretem magát, s épp azért, mert szeretem, nem fogom szeretni. Nem kellene-e feltalálnia ezt az önmagának ellenmondó, ezt az abszurd érzést. Igen, de Klári nem az a lány, mint a többi. Ő hozzá nem ér fel a gáncs, s ha szeretné is őt, másként szeretné, mint mások. És a világtól nem kell félni. Ami ő közöttük van, az olyan légies, olyan magasan lebegő, olyan finom, hogy a durva emberek durva érzékszervei ki nem mutathatják. És mit a világ! A világnak él-e az ember, vagy önmagának? Mit tud adni a világ azért, ha valaki lemond javára a boldogságról? Hírlapilag nyugtázza talán? Igen, hírlapilag kikacagja. Minden magasabb rendű ember maga szabja meg erkölcsi törvényeit, s minden magasabb rendű embernek joga van ehhez. Az átlagerkölcs az átlagemberek kényszerzubbonya. Aki kalodába van szorítva, az csak a kalodát érzi. De a kalodán kívül is van élet, ezt az életet is élni kell valakinek, s ezek a valakik a költők, a művészek, a filozófusok. Mert ezek nemcsak a maguk életét élik, hanem mindenkiét, s amit ők élnek, attól megvilágosodik, megnemesedik, megzenésedik a kalodák élete is.
- Jó volt a tészta Kálmánkám?
- Nagyon jól esett.
- De hisz alig ettél!
- Nem volt étvágyam.
- S azt mondod, hogy jól esett...
- Igen, a kis étvágyamnak is jól esett.
A tanító felkelt az asztaltól, s leült az ablak melletti karszékbe, amelybe ebédutánonként telepedni szokott.
Rágyújtott szivarjára, s belebámult a füstbe.
A felesége ott állt egy darabig az asztal mellett, várt egy darabig, hogy hátha eszébe jut valami, amit még sohasem feledett el. Az ebédutáni homlokcsók, mely kijárt minden ebéd végén, lett légyen az ebéd kitűnő, jeles, jó, vagy akár elégséges is.
A tanítóné várt egy darabig, szépen összeszedte az edényt, összehajtotta az abroszt, kinyitotta az ajtót, hátranézett, megállt a küszöbön.
A tanító nem tudott emlékezni. Csak a szivarfüstöt nézte.
Az asszony szeméből lecsurgott az első keserű, égető könny. Fájt neki nagyon ez a mulasztás. Maga sem tudta, miért. Hisz odaállhatott volna az ura elé, s mondhatta volna: Hát illik elfelejteni, ami kijár? De nem tudta megtenni. A versek, a dicsőség az ura talpa alá rakódott, s úgy érezte, hogy az urának talán le kellene hajolni hozzá.
Egy pillanatig nem örült a versnek, attól félt, hogy ezek most közéjük állnak, s vége lesz annak, amiről azt hitte, hogy sohase lesz vége. De amint szívéről lepergett a könny, elmosolyodott belül, s korholni kezdte magát kishitűségéért, önzéséért. Az a drága jó ember nehéz gondolatokkal küszködik, ő meg a maga kis csókján kesereg.
Visszament a szobába, az ura fölé állt, s ő csókolta meg a homlokát.
A tanítónak eszébe jutott a mulasztás, megfogta a felesége kezét, s olyan hosszút csókolt rajta, hogy hosszában kiterítve a homlokáig elért volna.
Elszívta szivarját, s bement az iskolába.
A gyerekek már szállingóztak. Táncolva, csoszogva, ugrándozva jöttek, közben kiabáltak, fütyürésztek, gúnydalokat énekeltek egymásra, s csak akkor csendesedtek el, ijedten, mikor a katedrán meglátták a tanító urat.
A tanító úr ma szokatlanul friss volt. Máskor sohasem szokott félkettőkor az osztályba jönni.
De nem is tanítani jött. Észre sem vette a gyerekeket. Nem hallotta a lármájukat, nem látta rakoncátlankodásukat.
A tanító úr továbbgondolkozni jött a gyerekek közé. Bántotta, hogy a családi hangulatot rontotta magábaszálltságával, s egy kissé szentségtörésnek tartotta, hogy a felesége szeretetének falán ablakot tört, s ezen az ablakon át nézett ki Klárira.
A szerelmen elmélkedett. Mikor megnősült, akkor is szerelmes volt. Azóta is szerelmesnek tartotta magát mindig. Hiszen lépten-nyomon hallotta, hogy «ez a Rőczey még mindig szerelmes a feleségébe». Csak hogy amit most érzett, az egészen más volt. Úgy látszik, minden szerelemnek más íze, más illata, más kínja, más boldogsága van. Minden szerelem más fokú, minden szerelem hőmérője más lázat mutat. Mint a hotelszolga, más vendéget költ fel minden szobában. Egyszerre, az igaz, többet nem lehet szeretni, de ugyanaz a szív másképpen szeret a szerelem egymásutánjában. A szív termi a különböző szerelmeket, vagy a szerelmek változtatják át a szívet?
És micsoda csodaszer a szerelem. Mint a falusi asszonyok tavasszal átfestik a házukat, úgy átfesti a szerelem a lélek házát. Mit csinált őbelőle is! Hogy el tudta vele fogadtatni a gyötrelmeket, a virrasztást, a gondok fekete láncát a nyugalom, a derű, a megelégedettség helyett. Felhozta élete mélyéből a nem is tudott kincseket, most fényezi, ötvözi őket, hogy csalja velök maga után. Kirúgatta vele lába alól a talajt, kevésnek találtatta, ami elég volt, keserűnek, ami mézként csorgott. Mint vásári bűvész, a gondolatok aranyát csörgette elő a kalapja alól, az érzések lángját fúvatta keresztül minden ízén: verses pántlikákat húzott ki az ujjai közül. Miért nem használják ki a szerelmet az emberiség tökéletesítésére? Miért nem találják ki a nemes szerelem oltóanyagját? Mit lehetne vele ebben a kis városban is elérni. A patikus egész nap a lombikok közt ülne, hogy meglepje kedvesét az örökifjúság bűvszerével. A doktor olyan egészség-fátyolon törné a fejét, amelyen át nem juthat eleven bacilus, s amelyet, ideáljára adva, száz évig vallhatná neki szerelmét. A mérnök házat tervezne, melybe egy egész tavaszt építene be, kertfalakkal, madárdalos, erdős plafonnal. A bíró megvalósítaná az igazságot, hogy a szerelem ne legyen sem alperes, sem felperes, hanem maga a mérleg, mely nem billen sem jobbra, sem balra. A suszter cipőt készítene kedvese lábára, mely annak legkedvesebb nótáját muzsikálná, mikor benne jár. Az asztalos olyan ágyat csinálna, amelyikben csak az ő álmait lehetne álmodni. A kovács olyan patkót kovácsolna, hogy a ló elhagyhassa velük a földet. A szabó készítménye egy gombnyomásra átalakulna a legújabb divat követelményei szerint. Az órás olyan órát találna föl, amelyiknek mutatója megállítja az időt az örök szerelem utolsó lobbanásáig. A mézeskalácsos olyan szívet gondolna ki mézeskalácsból, amelyik dobog. Hogy megszépülne a világ, ha az emberek úgy tudnának szeretni, ahogy ő szeret! Nem ülnének nyugodtan, ásítozva tűzhelyeik mellett, hanem befognák magukat az emberiség közös érdekeinek szekere elé, s röpítenék az elérhetetlennek hitt boldogság felé. A tehénpásztor polgármester kívánna lenni, hogy a szerelemre méltóbb legyen. A polgármester miniszterelnökségre törekedne, a miniszterelnök királyságra, a király pedig arra, hogy hatalma alá hajtsa a földkerekséget, s királlyá tegye minden alattvalóját, annyira királlyá, hogy ő rá már ne is legyen szükség.
A csengő élesen szólt.
Két óra lett.
A gyerekek zajongva helyezkedtek el a padokban. Most már kötelező lett a csend. Főtantárggyá lett a karbakéz.
Szépírás óra következett. Diktálni kellett:
- Magasra fel, benne vissza le, kereken fel, a nyakát áthúzni. Ez volt a «t» betű. Egyenest fel, kereken le, benne vissza fel, kereken le, benne vissza fel, kereken le, kereken föl. Ez lett az «m» betű.
Háromtól négyig énekeltek. Kis nótákat, egyházi énekeket.
Elmúlt a délutáni tanítás ideje is.
A tanító bement a lakásba, sajnálkozó szeretettel megcsókolta a felesége haját s jelentette, hogy sétálni megy.
- Verset írsz ugye? - kérdezte ragyogó tekintettel az asszony.
- Valószínűleg.
- De szép az is, ami a mai újságban jelent meg!
A káptalani földeken javában folyt a tavaszi munka. Békés, lomha ökrök fehérlettek a zöld és barna földkockák között. A sárga meszelésű tiszttartói lak az örök nyugalom derűjével állt a sok ezer hold közepén s egykedvűen tűrte a napfényt ma, az esőt holnap. Messze legeltető gyerekek kiabáltak. Valahol ostor pattogott s ércesen hangzott: Cselő hó! A rozs térdig ért s jó esztendőt ígért a tavaszi árpa is. Fenn pacsirták fürödtek saját énekükben s az útszéli akácsor már önmagát sürgette a virágokért.
A tanító leheveredett egy búzatábla sarkán s verset írt.
Siess ki sétára,
Gyerekek métára
Már sereglenek.
Vízen fény hempereg,
Földön fénytengerek,
Égnek a hegyek.
Az utca csupa láng,
Mint mikor gyufaláng
Éri a tetőt.
Madarak kerengnek,
Boldogan felednek
Téli etetőt.
Siess ki sétára,
A világ négy tája
Boldog, s ünnepel.
Ki sétál odakint,
A szívét fogja mind,
Hogy ne ejtse el.
Vedd fel a szép ruhád,
A legszebb kék ruhát,
A nyár nő veled.
Ha jő is az alkony,
A napot majd tartom
Az ernyőd felett.
Karjait fektében széttárta, lábait belefúrta a lucernásba, s úgy érezte, hogy a földből nő ki, részese a föld életének, egy buckája ennek a bolygónak, akibe lángmagot vetettek, s aki most a magot csiráztatja.
...Egy szót keresek - izzotta ajka, a göröngyök felé, a búza közé - egy szót, melyet még száj nem ejtett, amely mindent kimond, amit szív érez és elgondol agyvelő. Amit megért a csecsemő, amelyre felsír a vén. Új szót, mely fájva zeng, új szót, mely zengve fáj, mely altat és ébreszt, melyben szent béke cseng. Melyet elsírni jó és elkacagni üdv!
...Egy színt keresek; Szivárvány álmait. Mit nem lát még a szem. Mit festő nem kevert. Amely tavaszra fest bús őszt, ölő telet. Mely él, lélegzik és minden kis csöppje: kép!
...Új hangot keresek, mely némán is zenél, s fortissimója: csend. Mely nem rezdül húrról, mit meg nem öl pedál. Mit lárma nem nyom el. Mit meghall a süket. Amelytől táncra kél fű és fa és virág!
A tanító szívéből messze a föld fölé nőttek a kalászok. A bánat és a vágy barázdabillegetője szállt le rájuk, s lengették a kalászokat a boldogság aranytáblái felé köszöngetve.