Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 22. szám
A hatodik világrész fölfedezése és a sarkok meghódítása után közelget az idő, amikor a
És mégis! Ki győzné bejárni a Szaharát, vagy a Takla-Makán sivatagot olyan apróra, hogy ne maradjon kikutatatlan egy talpalatnyi hely?!
A lakatlan sivatagokat valójában még ma sem ismerjük. Elenyésző kicsiny az a terület, amelyen a sivatag vándora végigfuttatja tekintetét egy-egy bucka tetejéből, a homokbuckáknak ahhoz a tengeréhez, amelyet nem látott még emberi szem.
«A romokban heverő emberi lakóhelyek, kihalt fák, elhagyott csatornák és az ősi telepek másegyéb nyomait fürkészve a Takla-Makán, vagy a szélvájta Lop-nór sivatag homokba temetett telepeinek buckái között: ismét és ismét elfogott a vágy, vajha áttekinthetném a térszínt megfelelő magasságból. A gondolat, hogy sárkány-repülőt kellene magammal vinnem és azzal szállanom föl, erősen kísértésbe ejtett 1906-8. évi utazásomban... semmi kétség, hogy a repülőgép segítsége nagyon lecsökkentené az archeológiai munka elé tornyosuló akadályokat Kínai-Turkesztán elriasztó sivatagjaiban...»
A szállítás legyőzhetetlen nehézségei nem engedték, hogy ötletének megvalósítására gondolhasson harmadik expedícióján. Szerencsére Stein Aurél gyalogszerrel is mindig és mindenütt ráakadt a keresett romhelyekre. Az archeológus ösztön biztos iránytűjén kívül a tudományos ismeretek bonyolult szellemi gépezete és ítéletének tévedhetetlen logikája vezette lépteit, akár az évezredes kínai fal el-eltűnő omladékait, akár valamely szentély csaknem észrevehetetlen maradványait nyomozta az álnok sivatagban. Mintha csak valami jószellem irányítaná végtelen vándorlásai közben: találékonysága, türelme és bölcsessége mindig rábukkan a kellő pillanatban arra a «hiányzó láncszemre», amely nemcsak a térben, de az időben - a korok megítélésében - biztosan útbaigazítja. Amikor ráadásul a puszta véletlen is segítségére jön, a lyukas zsákokból Krisztus korában elpotyogatott ősi kínai pénzek alakjában, vagy más fantasztikus módokon: elbeszélését olvasva szinte Jules Verne-i regényben érezzük magunkat.
Egy angol ismertetője jegyezte meg Stein Aurél útleírásairól, hogy az olvasó nem vonhatja ki magát az átélés bűvölete alól. Útitársaivá szegődünk és követjük ők, «az orientalista kutatók Odüsszeusz-át» a Hindu-kus szélsöpörte havasi hágóin, a Tárrím-medence mosolygó, küszködő oázisvárosain keresztül a sivatag téli magányába.
Kísérői, hindu topográfusok, tevehajcsárok és «kincskeresők», művelt és tapintatos kínai titkár s a mandarinok egész sora a nagyhatalmú tao-táj-tól le a szerény kis ta-lao-jé-ig - mindez a sok érdekes, kedves és furcsa ember, akikkel hosszú vándorutunkban találkozunk: személyes jó ismerőseinkké válik és szinte barátokként veszünk tőlük búcsút.
Honnan ez a közvetlenség, az élménynek ez a gyönyörködtető illúziója? Az utazó egyéniségének varázsában kell keresnünk a feleletet. És még valamiben: az író és az ember szuggeráló
*
Aki Stein Aurél életrajzát akarná megírni, félszázezer kilométerre terjedő utazásról és egy könyvtárt megtöltő csodálatos könyvről kellene beszámolnia. Stein Aurél életét csak Stein Aurél munkái mondhatnák el méltóképpen. Ha ma, amikor ez a páratlanul tevékeny élet elérkezett a hatvanadik év [*] fordulójához, néhány életrajzi adat egybefűzésére vállalkozom, érzem, hogy ez a kísérlet alig lehet egyéb puszta felsorolásnál. Tudományos munkájának a megméréséhez, jelentőségének a méltatásához hiányoznak a súlyok az én mérlegemben.
Ezekben a sorokban éppen csak rámutatni szeretnék arra a nyílegyenes útra, amelyre Stein Aurél csodálatraméltó céltudatossággal már gyermekifjú korában reá lépett, s amely út Budapestről Németországon, Anglián és Indián át Ázsia szívébe - és a nemzetközi hírnév magasságaiba vezet.
Stein Aurél 1862. november 26-án született Budapesten. Korán árvaságra jutva, testvérbátyja vette atyai gondjaiba. Máig hálás szívvel emlékezik meg róla, hogy boldogult bátyja 1873-ban a drezdai Kreuz-Schulé-be, ebbe az ősrégi, kitűnő gimnáziumba küldötte. Az ott negyedfél éven át folytatott kemény munka edzette meg a filológiai tanulmányokra és ébresztette föl érdeklődését a földrajzi és történelmi kutatás iránt. A németen kívül angolul és franciául is ott tanult meg tökéletesen.
A középiskola két felső osztályát a budapesti ágostai evangélikus főgimnáziumban végezte. Kiváló tanárok tanítottak ott akkoriban - mint Bőhm, Elischer, Frőhlich, Lehr és Schultz - akik kevéssel utóbb majd mindnyájan egyetemi tanszékre jutottak. Bizonyára meglephette ezeket a derék tanárokat, amikor kiderült, hogy nagy jövőjű tanítványuk - a szanszkrit nyelv és az összehasonlító nyelvészet terén búvárkodik a Magyar Tudományos Akadémia komoly könyvtártermeiben.
Tizenhét éves sem volt még, amikor beiratkozott a bécsi egyetemre. Két félévet tölt ott (1879-80); a harmadikat már Lipcsében végzi. Az indiai és iráni (perzsa) nyelvek legrégibb irodalmi emlékei iránt rohamosan növekvő érdeklődése a tübingeni egyetemre csábítja, ahol az indológia egyik legkiválóbb művelője és a zoroaszteri vallás emlékeinek elmélyedő búvára: Rudolf von Roth professzor előadásait hallgatja, s mellette marad azután is, hogy 1883 tavaszán megszerzi a bölcsészettudományi doktori diplomát.
A rákövetkező években (1884-5) tíz hónapot szentel Oxfordban és Londonban főleg ó-perzsa irodalmi és régészeti kutatásoknak.
Egyetemi tanulmányainak német és angol földön való folytatása részben a magyar közoktatásügyi minisztérium évről-évre megújított állami ösztöndíjának köszönhető. Trefort Ágoston, a miniszter, meleg érdeklődéssel kíséri tudományos pályafutását és Szász Károly református püspök is jóakaró szószólója ezekben a sorsdöntő években. Nyaranta, a nagy szünidőkben sok buzdítást merít hazai földön Vámbéry Ármin és Goldziher Ignác útmutatásaiból.
Következik az önkéntesi esztendő, a Ludovika Akadémián, azon az egyéves tanfolyamon (1885-6), amelyet akkor szerveztek első ízben Budapesten. Jó szerencséje úgy akarta, hogy ott is jó tanárai legyenek. Horváth Jenő, a későbbi tábornok, és a korán elhunyt Kuess utász-százados, aki a «tereptan»-t tanította, bizonyára büszkeséggel hallottak később tanítványuk nagyszerű fölfedező útjairól - mint ahogy a tanítvány is maiglan hálásan emlékezik vissza a Ludovika Akadémián szerzett gyakorlati és elméleti kiképeztetésre - a terepfelvételben.
1886 végén tartja első előadását a bécsi nemzetközi orientalista kongresszuson. Onnan Londonba megy és kézirati kutatásokkal foglalkozik a British Museumban. Ekkor jelenik meg tanulmánya az ind-szkíta érmek vésetein található zoroaszteri istenségekről. Akkoriban villan meg agyában, hogy a helyszínen, India földjén folytassa búvárlatait. Osztrák-magyar Lloyd hajón 1887. decemberében száll partra Bombayban és alig tölt néhány hetet Indiában a
1890-ben a Punjab Salt Range-ben megállapítja Simhapura romhelyet és érdekes maradványokat fedez fel egy híres Dzsaina-szentély romjai között.
1893-ban kiadja a kabuli uralkodók történetéről írott tanulmányát (Zur Geschichte der Shahis von Kabul. Stuttgart.) A következő évben megjelenik a kashmiri maharadzsa szanszkrit kéziratgyűjteményének (kb. 5000 darab) 430 lapra terjedő kritikai katalógusa, amelyen már 1890 óta dolgozik bennszülött tudósokkal.
Búvárlatai és régészeti utazgatásai közben mélyreható ismereteket szerez a helyszínén Kashmir történeti földrajzában. Egymás után jelennek meg (1895-6) idevágó tanulmányai: Ancient Topography of the Pir Pantsal Route. - The Castle of Lahara. - Ou-king's Account of Kashmir.
1897-ben tartja meg székfoglaló előadását a Magyar Tudományos Akadémián, (amely kültagjává választotta): az India északnyugati határszélein az indo-szkíta uralom ideje óta uralkodó török eredetű dinasztiák történetéről és etnikai vonatkozásairól.
Két évvel később jelenik meg összefoglaló műve Kashmir történeti földrajzáról: Memoir of Maps Illustrating the Ancient Geography of Kashmir. Ehhez fogható részletes és pontos történeti térképek máig sincsenek India egyetlen más részéből.
A Szvat-völgy elfoglalásával járó hadműveletek lehetővé tették, hogy a harcoló csapatokhoz csatlakozva ellátogasson az Indusztól nyugatra elterülő rejtelmes földre, amelynek romba dőlt buddhista szentélyein oly meglepő a görög-római művészeti stílus behatása.
A tirhai hadjárat (1897-8) vége felé a hódító csapatokkal szeli át Buner területét, amely földön odáig nem fordult meg európai utazó. És itt bocsássa meg nekem a tudós kutató - aki ezeket a sorokat csak megjelenése után fogja olvasni - ha följegyzem ide, amit Vámbérytól hallottam a buneri hadjárattal kapcsolatban. Vámbéry kb. ezt mondotta: «Kevesen tudják, hogy Stein Aurél, aki tudományos célból csatlakozott a hadjárathoz, vitézségével is igen-igen kitüntette magát a buneri hadjáratban. A csapatok parancsnoka, Deane őrnagy, nagy elismeréssel és lelkes dicsérettel emlékezett meg róla». A hadjárat során végzett archeológiai kutatások eredményeit is kiadta jelentésében: Report on an Archaeological Tour with the Buner Field Force.
1899 tavaszán Stein Aurél a calcuttai mohamedán egyetem (Madrasah) igazgatói székét foglalja el. Ettől az időtől fogva angol állampolgár. Ebbe az időbe esik régészeti utazása a buddhizmus szentföldjére, South Bihar-ba - az egykori Magadhá-ba - ahol Hszüen-Cang-nak, a nagy kínai zarándoknak a nyomait követi a Buddhának szentelt ősrégi helyek romjai között.
Calcuttából Szikkimbe is ellátogatott, «ebbe a furcsa féltibeti hegyes-völgyes országba, ahol az igazi alpi tájképek között föl-fölbukkan a forró égövi növényzet pazar bujasága».
«Akármerre jártam azonban» - írja ekkoriban - «mindenütt csak űzött a gondolat, hogy a Himalája mögé is el kell látogatnom».
Stein Aurél figyelme 1897-ben terelődött rá első ízben Belső-Ázsia homoksivatagjaira, amelyek később az ő speciális «vadászterületeivé» váltak. Akkoriban történt, hogy Dutreuil de Rhins francia utazónak (akit a tibetiek 1894-ben megöltek a Hoang-ho forrásvidékén), hátrahagyott iratai között régi nyírfakéregre írt kézirat-töredékekre bukkantak. Ezek a csaknem 2000 éves buddhista szövegű, indiai nyelvű rejtélyes írásemlékek Khotan vidékéről úgynevezett «kincskeresők» útján jutottak el India és Európa műgyűjteményeibe.
Stein Aurél rögtön fölismerte a leletek rendkívüli jelentőségét és elhatározta, hogy a helyszínén, a Takla-Makán sivatagban rendszeres ásatásokat fog végezni.
1898. nyarán nyújtotta be kutató útjának tervezetét az indiai kormányhoz. Lord Curzon, az akkori alkirály, meleg érdeklődése egyengette az útját a terv jóváhagyásának: Stein Aurélt az indiai kormány «on special duty» egy esztendő tartamára kiküldötte Kínai-Turkesztánba. Kapott pediglen expedíciója fedezésére 9000 rúpiát, ami akkor pontosan 14 400 magyar koronának felelt meg. Csekélyebb összeggel jelentékenyebb utazást alig tettek valaha. Az út tizennégy hónapra nyúlt és a pénz elég lett mégis. Rendszeres térképező munkájára segítségül egy kitűnő hindu topográfust vitt magával.
A műszerek beszerzésére és kísérőjének útiköltségeire 2000 rúpiát (3200 koronát) szavazott meg az indiai topográfiai hivatal. (A tizenkét óriási ládára szaporodott műemlék és régiséggyűjtemény, amely az Álai hegyláncon és Orosz-Turkesztánon át szerencsésen megérkezett a British Museum pincéibe, pusztán anyagi értékben is sokszorosan meghálálta az expedíció szinte megfoghatatlanul szerény költségeit.)
1900. május 29-én este Stein Aurél «kis csónakflottillája elsiklott India Velencéjének (Srinagar-nak) hét ősrégi hídja alatt és megindult lefelé a Dzselam sötét folyamán». Harmadnapra pedig tizenhat lóból álló karavánja útra kelt a Hindu-kus keleti láncain és a Kara-koram-on átvivő havasi hágók felé. A Muz-tágh-ata («A jéghegyek atyja») lejtőjéről letekintve 6100 méter magasságból, a völgyek és hegyláncok végeszakadatlan sorai azzal a bűvölettel hatottak reá, mintha csakugyan «a világ tetejének» a végtelenségében lebegne.
A Pamír kínai oldalán leereszkedve, a Gez szorosain és a «kilenc hágón» át július 29-én megérkezik Kásgarba, Kínai-Turkesztán fővárosába. A két hónapos küzdelmes vándorút után az angol főkonzul - Macartney - vendégszerető hajlékában azt a boldog káprázatot élvezte, mint ha angol otthonban volna, messze-messze Ázsia szívétől.
Kásgarban szereli fel jókora tevekaravánját (tevéiből soha egy sem hullott el) és szeptember 4-én elindult a Takla-Makán sivatag déli szegélyén egymást követő oázis-városokon át Khotanba. A tél beálltáig, amely az egyedül lehetséges idő a sivatagi kutatásokra, a K'un-lun havasi régióiban kikutatja a Jurung-kás folyó forrásait és háromszögelési felvételeit kapcsolatba hozza az Indiai topográfiai hivatal fölvételeivel.
November közepén újra Khotanban találjuk.
Sivatagi ásatásait Dandán-oilik-kal kezdi meg. Kifaggatja a kincskeresőket, beszél azokkal a tevevadászokkal, akik Sven Hedint kísérték el a sivatagba, és megállapítja, hogy Hedin «Takla-Makán városa» azonos Dandán-oilik-kal. Ásatásai ezen a helyen sok régi szanszkrit és kínai íráselemeket vetnek felszínre, de akad közöttük egy, amelyiknek a nyelve ismeretlen. A buddhista szobrászat és festészet érdekes maradványai tanúskodnak az indiai műveltség messze behatolásáról kelet felé.
Níján túl, messze benn a sivatagban, ásója nyomán százával kerülnek napfényre ősi indiai kéziratok. A fára és bőrre írt írásemlékek eredete visszanyúlik a Kr. u-i harmadik századba. Megfejtésük új távlatokat nyit a belső-ázsiai civilizáció homályos korszakaiba. A művészi emlékek, házi eszközök nagy sokasága beszédesen illusztrálja a messze keleti és nyugati kultúrák keveredését a rég letűnt századokban. Klasszikus pecsétlenyomatok és egyéb leletek tanúskodnak a klasszikus művészet térfoglalásáról ezeken a területeken, a görög birodalmat Pekingtől elválasztó roppant távolság fele útján.
Más romhelyeken nevezetes ősi kínai és tibeti kéziratok jutalmazták kitartó fáradozásait. A nagy Ravak sztúpa romjaiból kikerült ősi szobrászati emlékek stílusa tisztára rávallott az India északnyugati határán egykor virágzott gandhárai görög-buddhista művészet közel rokonságára.
Ásatásainak befejeztével tavasszal újabb nyolc napot tölt Khotanban. Ezt az utolsó ott-tartózkodását felhasználja egy érdekes «félig régészeti, félig bűnügyi nyomozásra».
A sivatagi kutatások tömérdek tapasztalata bizonyossággá érlelte régi gyanúját, hogy a Khotanból Calcutta, London, Párizs és Pétervár gyűjteményeibe elkerült «ismeretlen betűs kéziratok» nem lehetnek valódiak. Nyomról-nyomra haladva sikerül lelepleznie egy hírhedt khotani kincskeresőt. Kívánságára a ravasz fickót előkerítik valahonnan; megkezdődik a kihallgatás. A turpisság kiderül. Iszlám Ákhún a sivatagi «kincskeresés» fáradságos és bizonytalan módja helyett jobbnak látta a másolás mesterségéhez folyamodni. Eleinte nagy gonddal másolgatta a kéziratokat betűről-betűre. Hamarosan ráeszmélt azonban, hogy hiszen ez fölösleges túlbuzgóság. Ettől fogva özönével találta ki a saját külön «ismeretlen betű»-jét, meglepő változatosságban. Amikor ezt is nehézkesnek találta, áttért a hamisítványok sokszorosítására, fametszetek útján. Még arról se feledkezett meg, hogy a kész régi könyv lapjait tele szórja finom homokkal. Egész okiratgyárat alapított.
Stein Aurél fölfedezése egyszer s mindenkorra véget vetett ennek a különös iparnak. «Nagy hatással volt reá» - írja Stein Aurél - «mikor a kezeírását olyan tökéletes képmásban látta megörökítve Hoernle tudományos jelentésének fénynyomatain. Hát, még ha látta volna azokat a pompás szattyánbőr-köteteket, tele az ő nyomtatványaival, Európa legnagyobb könyvtárában!»
1901. május elsején Stein Aurél megkezdte hazatérő útját nyugat felé. Szomorúságot érzett, hogy el kell hagynia ezt a bűvös országot; nehéz szívvel vett búcsút hűséges segítőtársaitól. Tizenketted napra megnyílik ismét előtte a Csíní-bágh kapuja - Macartney-ék rezidenciája a turkesztáni fővárosban. Kásgarban újra csomagolja régészeti zsákmányát, amely tizenkét óriási ládában teszi meg az utat fölbontatlanul Oroszországon át a British Museum pincéjébe.
Karavánját feloszlatja, hindu kísérőjét a topográfiai eredményekkel a régi úton küldi vissza Indiába. Ő maga pontosan Srinagarból való útra kelésének évfordulóján hagyja el Kásgart. Tizenegyed napra eléri Andidzsánt, a transzkaspi vasút végállomását. Szamarkandon, Bakun, Krakkón és Berlinen át július 2-án megérkezik az angol fővárosba.
Gyűjteményeinek rendezése közben a British Museum pincehelyiségeiben, vágyva gondol vissza «a sivatag fenséges szabadságába és hangtalan csendességébe».
Indiába visszatérve a pandzsábi iskolák felügyelőjévé nevezik ki. 1902. májusában újból hajóra száll, hogy Angliában megkezdje eredményeinek feldolgozását.
Ezek az eredmények nemcsak jelentékenyek, de sokfélék és messze elágazók.
Az orientalisták hamburgi nemzetközi kongresszusa 1902. szeptemberben memorandumban mond köszönetet az indiai alkirálynak és az indiai kormánynak az orientalista tudomány és kutatás ügyének felkarolásáért és meleg szavakban fejezi ki nagyrabecsülését az elért «rendkívül nagyfontosságú eredményekért». A kongresszus reméli, hogy «az indiai kormány dr. Stein jelenlegi kiküldetésének a szükséghez képest való meghosszabbításával lehetővé fogja tenni és megkönnyíteni az utazás eredményeinek teljes kidolgozását és közzétételét» és hogy «az archeológiai kutatás a jövőben sem lesz megfosztva dr. Stein speciális tapasztalatától és tudásától, amely jelentékenyen megkönnyítheti a további kutatásokat». Végül India érdekében kívánatosnak mondja a kongresszus, hogy Stein Aurél újabb kutatásokkal megbízassék.
Stein Aurél 1903. végén hazatér Indiába, hogy elfoglalja kettős hivatalát; főtanfelügyelő volt ekkor és egyúttal az északnyugati határtartomány és Baludzsisztán régészeti felügyelője.
1903-ban adja ki az expedíció történetét (
Az expedíció régészeti, földrajzi és nyelvészeti eredményeit magában foglaló két hatalmas kötet (
Stein Aurél úttörő ásatásai a Takla-Makán sivatagban először tárták fel teljes mértékben a Kínai-Turkesztán oázisaiban egykor virágzott ősrégi kultúra nagy történelmi érdekességét, amely kultúra az indiai, kínai és klasszikus művelődés gyökereiről hajtott ki.
A leletek roppant tömege meglepő világot vetett rá, hogy mily rendkívül ép állapotban őrzi meg az ázsiai sivatag homokja és Egyiptoméval vetekedő száraz éghajlata egy letűnt civilizáció legapróbb emlékeit.
Ha nem vetett is felszínre ez a föld az egyiptomi leletekhez hasonlatos megdöbbentő arányú építészeti emlékeket, nem kevésbé sokatmondók és csodálatraméltók ezek a maradványok, mert oly tájékokról valók, amelyen legerősebb volt valamikor India, Kína és a klasszikus Nyugat vérkeringésének lüktetése.
1904 őszén terjesztette be Stein Aurél az indiai kormányhoz
Az indiai kormány Stein Aurélt 1905. október elején fölmentette hivatalos teendői alól, hogy zavartalanul készíthesse elő második nagy belső-ázsiai utazását, amely légvonalban is jó másfélezer kilométerrel messzebb vezérelte őt kelet felé, túl a kínai falon, be egészen a tulajdonképpi Kína nyugati vidékeire.
A 36 000 rúpiára (akkor 57 600 koronára) előirányzott költség négytized részét a British Museum, a többit India kormánya vállalta magára. (Az expedíció befejeztével a kiadások 12 000 rúpiával túlnőtték az előirányzatot.) Két bennszülött indiai topográfust vitt magával segítségül.
Tizenkét öszvérből álló karavánja 1906. április 28-án kanyarodott ki a Csakdara-erőd kapuján, a Szvat folyó völgyében. Ő maga is nyeregbe szállt.
«Utazásom nemcsak messze földre vezetett, hanem vissza régmúlt időkbe is. Valósággal stílszerű volt tehát, hogy azokban a völgyekben kezdjük meg vándorlásunkat, amelyekben több mint két ezredéve Nagy Sándor seregei jártak».
Stein Aurél útleírásaiban gyakoriak az ilyen történelmi párhuzamok. Történelmi érzéke és tudása lépten-nyomon bámulatba ejt. De ugyanígy meglep földrajzi, néprajzi és antropológiai ismereteinek el nem apadó bősége. Szinte rejtélyes ez a sokoldalúsága. Jártassága a rokontudományok széles mezőin nem sekélyesíti el tudását, ellenkezőleg elmélyíti. Az ismeretek sok-sok termékenyítő ága a tudás mély folyamában egyesül benne. Nem is lehet nagy tudós, akinek az érdeklődése nem keres messze távlatokat, akinek a szemeit elvakítja a napfény - a napfény, amely mint az igazi tudomány, szabadon ömlik el a mi egész nagyszerű és kicsiny világunkon.
Figyelmét még archeológiai kutatásai közben sem nyeli el a sivatag terméketlen homokja - szeme és szíve egyaránt fogékony az élők és a holtak világa iránt. Nem is lehet nagy utazó, aki érzéketlen tud maradni a körülötte lüktető élet csodái és borzalmai iránt - lett légyen ez az élet emberi, állati vagy növényi élet, vagy akár a sziklát hömpölygető patak, völgyeket kivájó gleccser, futóhomokot kergető szél éltető és pusztító élete.
Stein Aurél kegyelete a
*
Az indiai és afganisztáni határszélről az Oxus forrásvidékére vivő útja közben alkalma nyílt Stein Aurélnak a helyszínén tanulmányozni Szvat, Dír, Csitrál és Masztúdzs történelmének és néprajzának számos kérdését és világosságot deríteni egy a Hannibáli hadjáratra emlékeztető nyolcadik századbeli kínai expedíció útvonalára a Pamírokon és a Hindu-kus-on keresztül. Habíb-ullah, Afganisztán királya, szabad átvonulást engedett neki Vakhánon és az afgán Pamírokon keresztül.
Kásgarban ismét Macartney főkonzul vendége (június 8-23). Annak az ajánlatára fogadja meg Csiang-szu-jeh-et kínai titkárául, akinek készséges szolgálatairól és tudományos segédkezéséről annyi melegséggel emlékezik meg Stein Aurél.
Kásgarból Járkandon át, és a K'un-lun tövében elhaladva Khotanba megy. Onnan a nyár folyamán kutatóútra indul a K'un-lun térképezetlen magas öveibe, majd pedig a Khotan körüli eddig nem ismert romhelyeket kutatja át.
A modern élet iránt fogékony szemmel figyeli meg a kiszáradás jelenségét és magyarázza az emberi települések ide-oda vándorlását.
Októberben a níjai romhelyen váratlanul gazdag írásemlékekre bukkan. Azon a tájon, ahol az Endere folyó belevész a homokba, eléri az 1901-ben bejárt terület keleti határát. Rendületlenül vándorol tovább Csarcsan-on, Vás-sahri-n át Csarklikba azon az ősrégi útvonalon, amelyen valósággal semmi sem változott, amióta Hszüan-cang és Marco Polo jártak rajta.
Csarklik az utolsó jelentékenyebb lakott hely a futóhomok, só borította agyag és kavics óriási pusztaságában; amely a Lop-nórt és a Tárím végső mocsarait körülveszi.
Közvetlen célja az az ősi telep, amelyet Sven Hedin fedezett fel a Lop-nórtól északra elterülő víztelen sivatagban. Útja közben, a szélvájta pusztaságban tömérdek kőkorszakbeli emlékre bukkan. A romhelyről megállapítja, hogy azonos az ősrégi Loulan-nal, vagy Lop-várossal, a kínaiak San-san-jával.
Miran romjaiból tibeti írásemlékek között törött
1907 februárjában és márciusában átszeli a Lop-sivatagot északkelet felé Marco Polo ösvényén haladva. Rábukkan egy rég elfeledett kínai határfalra, amelyet több mint kétezer éve építettek a kínaiak a hunok betörései ellen.
Harmadfél hónapon keresztül ugyanennyi száz kilométer hosszúsában nyomozza ki az ősi fal vonalát, őrtoronyról őrtoronyra haladva. Megtalálja a híres Jadeit-kaput.
A tun-huang-i «Ezer Buddha barlangjai»-ban, amelyekre Lóczy Lajos hívta fel a figyelmét, a kéziratok, freskók, szobrok, selymek, selyemfestmények, szövöttesek és még megbecsülhetetlen régészeti és művészeti emlékek olyan kincsesbányájára bukkan Stein Aurél, amely egyedül áll az archeológiai kutatások történetében. A befalazott könyvtárt s mind e kincseket őrző taoista pappal való diplomáciai tárgyalásai nemcsak Stein Aurél úti elbeszélésének, hanem a régészeti irodalomnak legregényesebb fejezete.
Júniusban tovább vándorol az An-hszi oázisba, ellátogat a Tízezer Buddha barlangtemplomaihoz a Nan-san tövében. A rá következő hónapban a Nan-san kopár hegyei mentén folytatja útját a középkori kínai fal jól ismert nyugati kapujához. A Nan-san havasi öveiben végzett térképező munka után az ősi országúton halad tovább Kan-csou-n át Szu-csou-ba, ott visszafordul, keresztül vándorol a Pei-san sivatagon és kikutatja Hámi és Turfán emlékeit.
A második télen vakmerően átvág a Takla-Makán sivatagon és újra fölkeresi a kara-dong-i romokat és Khotan egyéb romhelyeit.
1908. tavaszán Ak-szu-n, Ucs-turfán-on és a T'ien-san-tól délre emelkedő térképezetlen hegyláncokon át visszatér a turkesztáni fővárosba.
Kásgarból most egészen új úton, a K'un-lun ki nem kutatott vidékein, Tibet északnyugati elriasztó platóján keresztül igyekszik át az indiai oldalra. Ezek közben éri a súlyos baleset: lábujjai lefagynak. Hetekig tartó mondhatatlan szenvedés után megérkezik Leh-be, ott egy misszionárius «orvos», jobb lábának minden ujját leoperálja. Csak hónapokkal később, amikor Londonba vivő útján partra lép Velencében, érzi először, hogy -
Gyalog, lóháton, teveháton és jakháton több mint tizenhatezer kilométeres távolságot járt be Stein Aurél második expedíciójának harminc hónapja alatt.
Amiként úttörő fölfedezéseinek egyetemes jelentősége túlszárnyal Ázsia földjén, a nyomukban megmozduló nemzetközi elismerés hullámai is túlcsaptak az óvilág határain.
A Pennsylvaniai egyetem a legjelentékenyebb régészeti ásatásokra kitűzött Drexel-aranyéremmel és diplomával fejezte ki elismerését a leghivatottabb szakbeli tudósok döntése alapján. A francia Académie des Inscriptions a Julien-díjat, a Magyar Földrajzi Társaság aranyérmet és legutóbb (1922) a Lóczy-emlékérmet adományozta neki.
A londoni földrajzi társaság legelőkelőbb rendjelével, amit fölfedező utazó kaphat, a Founder's Gold Medal-lel tüntette ki. Ezt a kitüntetést ő előtte olyan kutatók kapták, mint Livingstone, Speke, Stanley, Yule, Nansen és Scott. Tiszteleti tagja egész sereg földrajzi társaságnak, így a római, párizsi, antwerpeni, frankfurti, bécsi és budapesti társaságnak; volt választmányi tagja a londoni földrajzi társaságnak. Az Alpine Club kevés számú tiszteleti tagjai sorába választotta.
Az ősrégi oxfordi és cambridgei egyetem tiszteleti doktorává avatta. Az angol király, mint India császára, 1912-ben az indiai alkirály egyenes ajánlatára az Indian Empire rend Knight Commander-évé nevezte ki. Ettől fogva honfitársunk nevét így írják az angolok:
A kitüntetések hosszú sorából ennyi az, aminek a híre eljutott hozzánk, az utazó szülőföldjére.
Az indiai kormány huszonhét havi szabadságot biztosított neki Angliában, hogy gyűjteményei közelében kezdhesse meg azt a munkát, amelynek végleges eredményei jóval
A könyv jelentőségére, méreteire, gazdag tartalmára és - drágaságára (bolti ára ma 150000 korona) talán mindennél jellemzőbb az a cím, amelyet magyar ismertetője adott a róla írott cikknek:
*
Ha a
A
Ez a nemes férfiú, aki «hivatva lett volna, hogy száz esztendővel megelőzze» az ő régészeti munkásságát -
Az idők még nem értek meg reá, hogy «igazolják Csoma álmait és felderítse ami emléket a Takla-Makán és a körülötte eltemetett romvárosok rejtegetnek azokból a régmúlt korokból; amelyek tanúi voltak az indo-szkíták, hunok, hefthaliták, turkok és mongolok egymást követő vándorlásainak Közép-Ázsián keresztül nyugat felé».
Amikor ezeket a sorokat - Stein Aurélnak Csoma életírójáról írt emlékbeszédét [*] - Szily Kálmán fölolvasta a Magyar Tudományos Akadémiában, szerzőjük messze benn járt megint Ázsia szívében.
Stein Aurél
De nemcsak a bejárt és térképezett terület meg a beutazott útvonal (18000 km) tekintetében magaslik ki ez az újabb expedíció. A hazahozott régészeti kincsek mennyisége is majd hogy nem kétszerese az előző vállalkozás tudományos zsákmányának. Az első expedícióról tizenkét ládával, a másodikról kilencvenhat s a legutóbbi expedícióról száznyolcvankét láda rakománnyal tért haza.
«Stein Aurél az ő szokott módján önmagát elhomályosítva tért vissza harmadik expedíciójából».
A hazahozott régészeti, művészeti és irodalmi emlékek tudományos jelentősége ma még át sem tekinthető. Földolgozásuk évekre munkát fog még adni a szakbeli tudósok egész gárdájának. Egyelőre be kell érnünk a kutató rövidre fogott úti elbeszélésével, amely a közel napokban jelenik meg, [*] s amely elé ezeket a sorokat bevezetőnek szánta a kis könyv fordítója. Be kell érnünk vele annál is inkább, mert legújabb utazásának olyan apró részletekig menő leírásáról, aminő a Sand-buried Ruins of Khotan vagy a Ruins of Desert Cathay, végleg lemondott a kutató.
Ha már szó esett újból ezekről a klasszikus útleírásokról, tartozom vele, hogy megörökítsek itt egy epizódot, amely jellemző világot vet szerzőjük önmagához szigorú, tudományos alaposságára. A könyvek magyar fordítása oly időkben készült, amikor írójuk messze benn járt Ázsia hegyeiben és sivatagjaiban. A kefelevonatok átnézéséről tehát szó sem lehetett. A fordító azonban kötelességének érezte, hogy legalább a könyvek címéhez megkapja a szerző jóváhagyását. Megindult a levelezés. Egyre másra hozta a posta a leveleket «a világ tetejéről», a Góbi sivatagból, a Lopnór mellől. Lassan-lassan sikerült megtörni a szerzőt, hogy belenyugodjék ezekbe a címekbe: Homokba temetett városok. - Romvárosok Ázsia sivatagjaiban. Eleinte hallani sem akart
Az igazság valahol középütt van a
De bár mégoly apró betűvel írjuk: Stein Aurél
[*]
[*]
[*]
[*]