Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 21. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK

Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
- REGÉNY - (6)
XVI.

A tanító lekóválygott a csigalépcsőn s az utcán találta magát. A hangok jöttek vele, az orgonát a háta mögött érezte s mint ahogy az átizzadt ember kabátja kigombolásával segít magán, ő is kigombolta mellényét, hogy a lelkéből elszálljon az égető zengés.

Előtte állt az iskola, egyik sarkán az ő lakásával, tíz boldog esztendőnek emlékeivel. És előtte állt a paplak, melynek egyik szobájából olyan fény sugárzott ki, amelyik árnyékba vonta a tíz éves boldogságot őriző házat.

A csillagok már ütődtek az égen, a Göncölszekér már szállította égi fuvarját.

Az utcán nem járt senki, az emberek bevonultak szobáikba, konyháikba s lámpák fényénél dicsérték az elmúlt napot.

A tanító megindult a vásártér felé. Még mindig tele volt melódiával s azt hitte, hogy ha valaki megrázná, úgy csengene, hogy az égen is meghallanák.

A vásártér végén volt egy feszület, leült a lábához s nem is nézve, hogy lát-e, papírra vetette ezt a verset:

SARKCSILLAG

Mint a sarkcsillagra, úgy gondolj rám, kedves,
Lenn e rengetegben.
Iránytalan úton, hogy el ne tévedhess,
Kedves,
Lelkem lengetem fenn,
Tárd ki ablakodat, ne rémítgessenek
Messze messzeségek,
Én messze is élek,
Én messze is égek.
Karolj sugaramba, ne félj tőle, kedves,
Világít, melenget,
S mikor haza találsz, mint egy szomorú kéz,
Megáld és elenged.

A felesége azt hitte, hogy a kaszinóból jön.

- Nem volt kedvem a füstöt szívni, sétáltam.

- Verset írtál ugye? Drága egyetlenem.

- Igen. Ezek a tavaszi esték csak úgy csalják ki az emberből a verset.

- Tudod-e, hogy valamit kellene velük csinálnod. Hadd élvezze őket más is. Hadd tudja meg a világ, hogy micsoda költő az én uram! Talán valamelyik lapnak beküldhetnéd...

Rőczey nem szólt. Egy héttel azelőtt küldött be egy újságnak két verset Pestre.

- Vagy ki kellene adnod a költeményeket. «Rőczey Kálmán költeményei» milyen szépen hangzik! Jaj, Istenem, az én uram költeményei!

És körültáncolta, körülcsókolta az urát, mint a keleti hívők a bálványokat.

Reggel Rőczey elsápadt, mikor az újságot felbontotta. Benne volt az egyik verse.

A felesége magánkívül lett örömében s rohant át az újsággal az anyjához.

- Mamuska! Mamuska! - kiáltotta már a kapu alatt. - Mamuska! A Kálmán verse! Pesti újságban! Jaj, istenem, de boldog vagyok!

Klárinak a tízórai tízpercben vitte be Rőczey a lapot.

- Vers, mondta, leküzdhetetlen felindultsággal. - Vers. Tudja kiről szól?

Klári ránézett a tanítóra. Ez is felelet volt. Azután olvasta:

SZOBAFÜSTÖLŐ

A szívem alól szedek parazsat
És reá hintem minden szavadat.

Lelkem szobáit félve felnyitom,
Itt álmok égnek sötét kárpiton.

Meglóbálom a piros parazsat,
S illatra gyújtom minden szavadat.

S lelkem szobáin át, magam előtt,
Úgy viszem őket, mint a füstölőt.

Klári megint felnézett a tanítóra. Lányosan, de nyíltan. Már tudta, hogy van valami közösség köztük. Túl a testen, túl a naptárlapon. Valami olyan közösség, amihez hasonló csak a lélek üvegjéből fújt színes golyó lehetne. Olyan gyenge, olyan érzékeny, hogy csak a gondolat karójára lehet felfűzni. Egy szón már összetörne.

Előtte volt egy csokor ibolya. Kivett belőle négy szálat, s átadta.

- Köszönöm - mondta a tanító. Felszívta a virág lelkét, mely az illat mögött lappang, s nem érzik, csak a költők.

A négy szál ibolyát betette a versei közé, a noteszbe.

- Én is mutathatok egy írást - szólt Klári, egy levelet húzva elő zsebéből. - De ez kevésbé örvendetes. Hívnak haza.

- Haza?! - riadt fel a tanító.

- Haza.

- És minek?

- A bányatársulati iskolában az ősszel megüresedik egy állás. Az anyám beteges, nagyon szeretné, ha haza mennék.

- És megy?

Klári maga elé meredt. Nem tudott, nem mert felelni.

- Talán ...... mondta később.

Aztán a tanítóra nézve, annak sápadtságát, reszketését látva folytatta:

- De hisz az még messze van. Majd meglátjuk.

- Ha elmegy, már meghaltam - reszketett a tanító. - Nem mehet el, nem hagyhat itt! És ha elmegy, én is megyek. Vele vagy utána. Itt hagyok mindent. Nekem nem kell a boldogság, ha magának nincs benne része. Ami elég volt eddig, ami nyugodt boldoggá tett eddig, ma már méreg. Nem tudok maga nélkül, magától távol élni. Látni akarom. Csak látni. És tudni róla. Minden lépéséről. Tudni akarom, hogy él és hogy én is élhetek.

És kiment.

A lányok, a sok vizes hajú kislány felállt, s az iskolai rendszabály szerint egyhangon kiáltotta:

- Isten vele!

Mikor bejött, elfelejtették mondani, hogy Isten hozta!

Klári megmagyarázta nekik, hogy mikor a tanító úr jön, akkor hivatalos ügyben jön, nem kell vendégnek tekinteni, s elmaradhat a köszöntés.

Nem mehetek el, gondolta. Aztán a gyerekekhez fordult.

- Ismételjük, amit tegnap tanultunk. Keczeli Sári mondj egy szenvedő mondatot.

Keczeli Sári felállt, neki meresztette agyát a semminek, ami valószínűleg tele van szenvedő mondattal, csak éppen egy lepkefogó kell, hogy kifogja őket az ember. Azután a felfedező örömével mondta:

- A fal fehérségben szenved.

Nehezen ment a nyelvtan. A gyerekek még nem értettek a szenvedéshez.

Kinyílt az ajtó, s egy kócos fiú jött be. Cédulát hozott Rőczeytől.

Ez állt benne: «Tizenegy után maradjon az osztályban, mondani szeretnék valamit.»

Tizenegy óra is eljött. Az iskolai harang ilyenkor mindig hangosabban, vidorabban szólalt meg és tovább hangzott. Örömet tolmácsolt, tizenkét osztályba szorított, hazavágyó, ebédre és játékra gondoló gyerekek örömét.

Csend lett az iskolában. Kezdett leszállni a por, amit a rohanó gyerekhad vert fel. A nyitott ajtókon át párolgott az osztályok nehéz, kenyérszagú, gyerekszagú lélegzete.

- Köszönöm, hogy megvárt - szólt a tanító. - Mindent köszönök. Ezt mondja versem is, amit most írtam, most sírtam. Felolvashatom?

- Szívesen hallgatom.

Még nagyobb csend lett. Mintha a padok, a fali képek, a foghíjas fogasok és a nyálas ujjaktól maszatos térkép is kíváncsi lett volna a felolvasásra.

Az utcán Ferencsik és a tanyai tanító kopogott el az ablak alatt. Ferencsik már végzett, kiülte magát, ment haza állni, vagy heverni. A tanyai pedig vitte ki a tanyákra a tudomány elhintendő magvait.

Rőczey köhintett és olvasott:

Köszönöm neked, köszönöm,
A bánatom, az örömöm.

A nappalt és az éjszakát,
A hajad édes illatát.

Kék eres finom kezedet,
Mely szerelembe vezetett.

Meghitt szót, régi zord közönyt,
Mely egyszer meggyúlt, s elköszönt.

A ruhád rengő ráncait,
A gondolatod táncait.

Az ijedést, a remegést,
Szívemen át a ferde kést.

A tavaszt, mely örök marad
És hű testvérét, a nyarat.

Az őszt, amely már kínba fúl
A szívet, melyet kínja dúl.

Az első négy szál ibolyát,
Hogy jöttél és már szállsz tovább.

Hogy minden álmom elviszed
És nekem nem hagysz itt hitet.

Hogy papírt adsz a kincs helyett,
Hogy reá írjam: Elveszett!

A versnek vége volt. Klári most sem szólt semmit. Nem volt kritikai természet. De a tekintetével végig simította a tanító tekintetét, s ez többet beszélt egy értekezésnél.

- Nem ezért jöttem - szólalt meg azután a tanító. - Sokat gondolkoztam ezalatt a háromnegyed óra alatt a kettőnk sorsáról, a kettőnk életéről, utunk kereszteződéséről. Most már nyugodtabb vagyok, leszállt a szívemről a vér. S épp azért, mert nyugodtabb vagyok, ismételhetem, hogy nem mehet el, nem hagyhat itt. Szárnyaimat maga növette ki, maga röpített fel, maga a szárnyak alatt a léghullámzás, a fény, a szín, a láthatár végtelensége. Ha elmegy, lezuhanok, darabokra töröm. Jól értsen meg. Én nem fészekrakásról beszélek, nekem van fészkem, ezt nem tudom elhagyni. Maga sem kívánja, maga sem engedné. Ez a fészek azonban nekem már nem elég. Hogy úgy mondjam, két szárnyam közül az egyik a fészeké, a másik a végtelenségé, amelynek küszöbéig a szerelem létráján értem fel. Vágja le az egyik szárnyat, vágja le a másikat, végem van. Ha csak egy kis szánalmat érez irántam, nem megy el. Olyan dilemmába kerülök, amibe csak az őrület lámpájával lehet bevilágítani. Higgye el, kár lenne értem. Most még csak az első lendületnél tartok, s látja, Pest már észrevett. Miket fogok összeírni, ha velem lesz, ha nem kell féltenem, ha tudom, hogy a gondolatai csak rám fénylenek. Most, a vizsga után haza megy szépen, s elintézi anyjával az ügyet. Mire visszajön, egy kötet vers várja már. A nyár végén kiadok egy kötetet. A versek láncával akarom magamhoz fűzni. Ha érek valamit, ha az, amit a mérlegemben tartok, bír valamely beccsel maga előtt, ne hagyjon elveszni, Klárika.

Klári lehajtotta fejét a kezére s egy könnycseppet ejtett az előtte hevert irkalapra.

Egy könnycseppbe futott benne össze a diszharmónia, mely felzúgott a lelkéből. Már szerette a tanítót a verseken át.

A tanító felvette a papírlapot, körülkerítette ceruzával a könnycseppet, s ráírta a dátumot.

- Ezt a könnycseppet átveszem örökségül. A papíron fel fog száradni; de a helyét megjelöltem. Fel fogom sokszor támasztani, átteszem a magam szemébe és tovább sírom... Még valamit akarok mondani, Klárika. Magát bántja a ferdének érzett helyzet. Tudom, a könnyét ez csalta ki. Maga jó, maga szent, maga ha mindenki felett áll is, mindenki szívével tud érezni. Nézze, erre mondok valamit. Képzeljen egy szigetet, amelyhez a tengerár szeszélye folytán egy másik sziget tapad. Az új sziget messze világból jön, szokatlan virágokkal, égbe nyúló növényekkel, nem látott színű, nem hallott dalú madarakkal. A két sziget egy ponton egymáshoz fűződik, összeforr, s az egyik sem tud a másikról, az egyik nem zavarja a másikat. A régi éli a maga csendes, az új pedig a maga színes, dalos, álmokkal teli életét. El kell süllyeszteni ezt az új szigetet?

Klári felemelte a fejét. Most már lefutott szívéről az előbbi zápor zavaros árja.

- Nem - mondta határozottan. - Sőt ápolni fogom a sziget egzotikus virágait és táplálékot adok dalos madarainak. Most már egy picike felhő sincs a lelkemen. Újra megtaláltam magamat. Boldog vagyok és boldog leszek, ha hivatásomat betölthetem. Tud-e arról, hogy nők között akadt volna hitújító? A nők csak hisznek, hiszik, amit az anyjuk hitt, amit a többi asszony hisz. Én mást hiszek. Én magam alakítottam a hitemet, s meghalok érte.

- Köszönöm - szólt elragadtatással a tanító és megcsókolta Klári kezét.

Boldogok voltak mind a ketten. Ebben a percben talált egymásra először a lelkük, levetve magáról minden földi árnyékot. Szemben álltak egymással, mint két kóválygó fénytábla, ugyanabban a síkban, ugyanazon szög alatt vetítve sugaraikat. S egyformán ragyogtak, egyiknek sem kellett szeme elé tennie a kezét, a kibírhatatlan fényesség miatt. Egymást ragyogták.

- Itt mindenki egyszerű mondatban él - mondta a tanító. - Nézzen körül. Egy harmadik elemista leírhatja egy irkalapra mindenki életét. A pap prédikál A papné gazdasszonykodik. A tanítóné gazdasszonykodik. Váli néni siket. A jegyzőné eszik. A lánya kézimunkázik. A járásbíró iszik. Az ügyvédek isznak. A tanító tanít. A doktor kocsizik. A jegyző pipázik. Az adótárnok pipázik. A közjegyző pénzt olvas. Egypár mondatban elmondtam egy csomó élet tartalmát. A városunk lelki életének rajzát adtam. Másként nem is tudnám elmondani. Harmadik elemistává kellett lefokoznom magamat, hogy élethű legyek. És ki gondolkozik? Maga, Klárika. És most már én is. Ha maga nem jön, a tanító csak tanít...

- Talán jobb lett volna.

- Ha soha meg nem tudom, hogy az életet ilyen szintűre is lehet izzítani, akkor igen. Ha soha meg nem tudom, hogy az emberélet hétágú gyertyatartó, melynek mind a hét ágát meg kell gyújtani, akkor jobb lett volna. Eddig csak egy gyertyám égett. Szépen, nyugodtan, a sors nem csapta rám soha az ajtót. A kandeláber mostani világosságánál látom, hogy micsoda sötétségben éltem eddig. Csak most tudom, hogy nem is halhattam volna meg egészen, mert nem is éltem egészen. Csak most tudom, hogy a lélek virág, mely legtöbbször bimbó marad, s bimbóként hullik le, mert nem éri el a napsugarak bontó hatalma. Tehát jobb így. Jobb, ha akármilyen szenvedések következnek is. Azért születtem, hogy végig éljem az életemet.

- Igen, az életnek sok a zsákutcája. A kislelkűek, a szürkék, a senkik, a filiszterek telepednek benne, megnyugszanak a csendjében, kellemességeiben, unalmában és szenvedéseiben. A nagy lelkek, a költők, a művészek, a gondolkodók meglátják a zsák végét, s azonnal felismerik a helyzetet. Ők tudják, hogy az élet útjai végtelenek. Az élet nem ismer olyan végállomást, melyen lüktető szívvel örökre kell kiszállni. A nagy lelkek kijutnak a zsákutcából, s haladnak tovább az örök fényesség felé... Azóta nem jelent meg verse?

- De igen. Kettő.

- Felolvasná?

A tanító leült az első pad szélére, kivett a zsebéből két újságlapot, s egymásután olvasta a két verset:

MÉCSES

Mécses szeretnék lenni a szobádban,
Így lehetnél csak este enyém.
Arannyal zengő lángom beragyogna,
S árnyadat a falra festeném.

Kihallgatnám a némaság beszédét,
Mit szíved az éjnek tartogat
És az utolsó sápadt lobbanással
Megcsókolnám az árnyékodat.

ÉRKEZŐ ÉS TÁVOZÓ

Valaki zörget:
A szerelem.
Beengedem.

Valaki elmegy:
Boldogságom.
Elbocsátom.

S szívem erkélyén,
Vörös tribünön,
- Oh, drága bűnöm! -
Leül a vendég,
S nézi a búcsút, mint naplementét.

(Folyt. köv.)