Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 20. szám · / · FIGYELŐ

BÁNYAI KORNÉL: RAITH TIVADAR: SZERELMI HARC HIT - KÜZDELEM HALÁL ISTEN -ÖLELÉS KERESZTJE

Ezeket az írásokat a külsőségek pompája jellemzi. A tagadhatatlanul ízléses tipográfiai tervezéssel s a ma katasztrofális papíréhségében szinte bántóan bőkezű eleganciával kiállított gyűjteményes füzetekben nagyon is sok a csillogó szórakéta, itt-ott összecsendülés Adyval és Walt Whitmannal, nagyhangú csak azért is akarásával az újnak, a soha még nem voltnak.

Az új emberi ideált természetesen hiába keresem. Hiába keresem az immár apokaliptikus jelen igaz és őszinte tükröztetését, hiába keresem az új hitet, hiába keresek választ mindazokra kérdésekre, melyek a világháború rőt fényében csodálatos gazdagsággal és sürgető türelmetlenséggel bukkantak elő a hazug és ostoba demokrácia tragédiákat jótékonyan leplező homályából.

Egy hallatlanul nagyszerű epikai és drámai korszakban kétségtelenül reakciós jelenség ez a líra, melyben csak úgy hemzseg a sok vízözön előtti sóhaj, s mely bár - a szerző dicséretére legyen mondva - általában nélkülözi az én romantikus, beteges exhibitióját, mégis máma, az évezredek óta megoldásra váró életproblémák, univerzális lehetőségek forradalmi felvetődése idejében, az egész emberiséget mozgató új hit, új emberideál kialakulásának korszakában, semmivel vagy csak nagyon is súlytalan érvekkel tudja igazolni létezését.

Írásaink nem lesznek hittel teljesebbek, ha bármily fanatizmussal is folytonosan csak a hit fogalmát hangsúlyozzuk. Milyen hit? Ez a kérdés. Erre kell feleletet adni az új művészetnek. Mert a materializmus emberének is van hite, csak más: hit az egyén materialista boldogulásában. Az a válasz, amit Raith Tivadartól kapunk, mindössze csak már nálunk is divatját múlt, elcsépelt általánosítás, amit még banálisabbá tesz a lélek és a szív mohos képeinek állandó előráncigálása mindenütt, ahol valami újat, valami soha nem mondottat várnánk. Ez a lélekre és szívre való folytonos apellálás (Meditációk!) a nem létező mélységek takargatására kissé kezdetleges és átlátszó megoldás.

Raith Tivadar maga mondja, hogy ő nem próféta. Ezt el is hiszem. Mert nem tehetek róla, de a jórészt üres lapok között mindössze csak egy szépen öltözött nyárspolgárt látok, aki a vas himnuszát érzi a háborúban, aki reszketve védelmezi a város cifra, de annál üresebb külsőségeit, aki lágy fotöljében dohányának enyhe füstjén keresztül álmodozik a nőről, Nizzáról, Kairóról, szeretetről, igazságról, békéről és dacára, hogy állandóan száján a kiáltás: Gondok ködében az Élet mit ér? - valahogy nagyon de nagyon szeretné hinni, hogy van hite egy jobb világban, mint az, amiben él.

Az írásokból kiszűrődő világosság valóban csak «halvány lápi fény», melynek zavaros világánál elsikkad az itt-ott kikívánkozó értékes mondanivaló (Az örök törvény éneke, Testemre fonlak, A hajszoltság eposza: líra), s elvesztik jelentőségüket az új formai megoldások is.

Egészben véve a minden ember fájdalmának himnusza helyett, a lélek uralma helyett csak a pillanat fájdalmainak és örömeinek dalait, a formátlanságok túltengő formalizmusát látom ezekben az írásokban.

Az első füzet után határozottan többet vártam, mint most az összesek után.