Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 20. szám
Az elvénhedt, görbe hátú, beteg asszony az ágy szélén ült és apró gyerekharisnyákat javított. Egyszer megdörzsölte a szemét, a fölpattogzott, gömbölyű asztalon lévő petróleumlámpába nézett, fölcsavarta egy kicsit a lámpát, óvatosan. A keze rajta maradt a lámpa csavarján, a szemei a lámpafénybe meredtek, kicsit hunyorított, mert nem tudta elfordítani a szemét a lángról, melyből apró nyelvek nyúltak, kihúzódtak, kivékonyodtak, belefolytak az asszony hunyorgó két szemébe; más hasonló korú asszonyok a tükörbe szoktak így belekábulni, az ágy szélén ülve, magányos lefekvéskor.
Két ágy volt összetolva, egymás mellé a szoba sarkában. A belső ágy a csupasz falhoz simult, a külső ágy nyitott szélén ült az asszony. A két ágyban három apró gyerek aludt egymás mellett. Keresztbe feküdtek álmukban, szanaszét dobálódott a kezük, a lábuk, a külső ágy szélén szabad volt még a vánkos fele; odafekszik majd az asszony, vigyázva, összehúzódzkodva, hogy föl ne költse az alvó gyerekeket. A szobának ugyanebben a hátsó részében, nem messze az ágytól, a földön, szalmazsákon aludt a legidősebbik, a fiú, tizenkét esztendős.
A szoba másik felében, az ablak mellett külön ágy; rézágy; felpúpozott fehér vánkosok, kapriszvánkos; a takaró sokszínű selyempaplan, sarkosra hajtva; gyűretlen hálóing a vánkoson.
Az asszony a tenyerére feszítette a megfoltozott harisnyát, lesimította. Hallgatózott. A rézágy mellett szekrény támaszkodott a lezárt, kétszárnyú ajtónak; az ajtón túli neszeket figyelte az asszony. Dúdolás, rendezgetés; vizet öntenek a lavórba. Az imént valaki kiment a szobából, az asszony sóhajtott és aggodalmasan nézett az órára. Éppen tíz óra volt. Figyelt, hogy be van-e már csukva a kapu. A házmester tudja, jó borravalót kap, de talán jobb, ha nem látja mindig...
Az éjszaka húzódik láthatatlanul. A harisnyák elkerültek, fehérneműt, gyerekingeket foltoz az asszony. Csak a lámpa halk zúgása és a petróleum pállott, savanyú bűzének a terjengése mutatja az idő erőfeszítését. Néha a fiú is hánykolódik, az anyja mindannyiszor ránéz.
Éjfél után van; halkan nyílik a konyhaajtó (az előszobán át csak az albérlőnő jár), a férfi jön haza. Égő gyufával lép be, avval meggyújtja az éjjeliszekrényen lévő gyertyát; a feleségére néz; az asszony visszanéz rá, nem sokáig állja a nézését, a torkát köszörüli és azt mondja: «Szervusz». A férfi hangtalanul, csak a száját mozgatva, mondja vissza: «Szervusz».
Alacsony, szőke ember, kopaszodó. Az arca jó, szimpatikus, nem jelentős. Nagyon gondozott külső, tömött angol bajusz és oldalszakáll. Jól vasalt, tiszta kék ruha, fehér mellény, lakkcipő: állandóan.
Az asszony már összebugyolálta a varrást, a férfi odajön eléje, fölemeli a lámpát, elviszi. Az asszony utánamegy és elhozza a gyertyát. Betanult, megszokott mozdulatok.
Az asszony máris az ágyban van. A férfi halkan vetkőződik, a ruháját pedáns rendbe rakja; csuklik, az asszony az imént érezte rajta a borszagot. A cipőjét sámfára húzza. Kinyitja az éjjeli szekrényt, körülnéz az ágy előtt.
- Hol a papucsom?
Az asszony hirtelen felkönyökölt az ágyban.
- Ott kell lennie.
A férfi még egyszer kinyitja az éjjeliszekrényt. Az ágy alatt is nézi.
- Nincs.
- Lehetetlen. - De már eszébe jutott, hogy a fiún volt a papucs, kiment, mikor már le volt vetkőzve. Szólt neki, hogy tegye a helyére, de elfelejtett utána nézni ...
Leugrott az ágyról, odaszaladt az éjjeli szekrényhez és kinyitotta ő is. Nem merte rögtön a fiúnál keresni. Leguggolt és benézett az ágy alá.
A férfi már ingerült volt.
- Mit akarsz? Ott már néztem. Azt hiszed, hogy bolond vagyok én? - Már a homlokán lüktetett a vér, az erősebb, keserű szavak a torkán bizseregtek, de visszafojtotta őket; nem akart éjszaka veszekedést kezdeni.
Az asszony tovább keresett a szobában; a szalmazsák mellett megtalálta az egyik papucsot. Odavitte az embernek, tovább kereste a másikat.
- Hát a másik hol van?
- Meglesz az is.
- Meglesz. Reggelig várok. Megint rajta volt valamelyiken. Nem tudtok nyughatni az én dolgaimtól. Majd aludni se jövök haza közétek.
Az asszony sebesen keresett tovább. Letérdelt a földre egy ingben, nyögve alánézett az ágyak alá, az asztal lábai körül tapogatódzott, a szakadt piros bársonyszék alatt. Az ember szikáran állt az ágy mellett és beszélt, mindig hangosabban.
- Megmondtam százezerszer, hogy hagyjatok engem békében. Mit akartok tőlem? Ha egyszer nem akarjátok megtanulni a rendet. Maradjatok ti is magatoknak. Hozzányúlok én valaha a ti holmitokhoz? Hogy egy asszony ne tudja megtanulni tizenöt éven keresztül a rendet. Az úristenit ennek a papucsnak!
A földhöz vágta a papucsot. A fiú, nyilván nem aludt eddig, megmozdult, hirtelen átcsapta magát a másik oldalra.
Az asszony a gyerekre nézett. Fölegyenesedett.
- Kezdd már megint. Éjszaka is.
A férfi szája összeszorult a dühtől. A szeméből mereven szúrt a hideg düh, a keze mozdult, a teste előrehajolt; visszafogta magát. Sóhajtott, rekedten suttogott:
- Még neked áll följebb. Majd elbánok én veletek. Légy nyugodt. - Leült az ágyra.
Az asszony sírós hangon beszélt:
- Honnan vegyem azt a papucsot. Majd reggel előkerül.
Hirtelen gondolattal kifutott a konyhába, mezítláb a hideg kőre, néhány másodperc múlva visszajött a fél papuccsal. Szótlanul odaadta a férfinek. Az ember fölhúzta a papucsot, kiment. Az asszony visszafeküdt az ágyba; nem aludt. A férfi késő éjjelig égette a lámpát, újságot olvasott.
Az asszony reggel hat órakor kelt, kitisztította a cipőket, a férfi ruháját; piacra ment; hazatérve reggelit készített; a három nagyobbik gyereket iskolába küldte. A férfi fél tízkor ébredt; az öltözködés minden baj nélkül történt; sebesen, friss mozdulatokkal öltözködött, gondosan, tisztán, tiszta fehérneműt vett, amit az asszony készített elő neki. Nem szóltak egymáshoz, a férfi köszönés nélkül ment keresztül a konyhán; az asszony eléje állt a küszöbön:
- Adjál pénzt.
- Van eszembe.
- Akkor nem főzök ebédet.
- Én felőlem!
Meg akarta kerülni az asszonyt, de az asszony elállta az ajtót.
- Te majd vendéglőben ebédelsz. A gyerekeid meg koplalnak.
- Eressz! Tegnap adtam pénzt. Az Isten pénze is kevés nektek.
- Húsz koronát adtál. Hol van az ...
A férfi félrelökte az asszonyt és kiment. Néhány lépésről visszaszólt:
- Nincsen pénzem. - Elment.
Az asszony csöndesen sírt a konyha közepén. Lassan mégis hozzáfogott a tűzrakáshoz; a könnyei belehulltak a hamuba és porba.
A másik szobában lakó szőke, kövér lány takarított és minden szót hallott a nyitott ablakon keresztül. Elővett száz koronát a szekrényből, magához vette az asztalon heverő papiros zacskót, amelyben cukorkák voltak; bekopogott a konyhaajtón, amelyen sárgaréztábla volt evvel a fölírással: «Vass Ödön, a Kelenföldi Acél- és Szerszámgyár képviselője. Tárgyalási idő: 11-1.»
A lány zavartan állt az asszony előtt. Az asszony arca most hideg volt, mint a tűzhely, amelybe nem akart tüzet rakni, a könnyek sárga erezeteket hagytak a fakó, ájult bőrön. Máskor is szomorú volt az asszony, de kedves és udvarias. Meghallgatta a szőke lányt, ha ő nem is ereszkedett beszédbe. A szőke lány a kedvét kereste az asszonynak, a gyerekeknek cukrot hozott, az asszony nem szólt ellene; az arca szomorú volt ilyenkor. Az asszonyt is meg szokta kínálni; az asszony kedvesen mindig visszautasította.
A lány megkérdezte most is bizonytalanul:
- Irénke alszik még?
A négyéves kislány, aki ébren hevert a vánkosok között, leugrott az ágyról és kiszaladt egy ingben, mikor a nevét hallotta az ismerős hangon. A szőke lány odaszaladt hozzá.
- Jaj, meghűl a gyönyörűm. - Fölkapta az ölébe és lobogtatta előtte a cukros zacskót. Odaadta neki. A gyerek egyik kezével magához szorította a csomagot, a másik kezével átölelte a lányt.
Az asszony szigorúan nézte őket, mikor a gyerek kis gömbölyű karja a lány nyakára simult, odaugrott és durván elkapta a gyereket. Elszégyellte magát.
- Gyere, előbb megmosdatlak. - Gyöngén rámosolygott a lányra és újra a gyerekhez fordult: - Mutasd, mit kaptál? Istenem, mennyi cukor! - Ne tessék ezt mind odaadni neki, megeszi egyszerre. - Kivett néhány szem cukrot, a zacskót pedig visszaadta a szőke lánynak. Az tehetetlenül elfogadta. Bambán nézett maga elé, benyúlt a keblébe, kihúzta a százkoronást. Gyűrte a kezében a pénzt, meg a cukros csomagot; az asszony szeme rámeredt a pénzre, a lány ijedten kérdezte:
- Nem tud száz koronát fölváltani, nagyságos asszony?
- Nem tudok, nagysád.
- Nem baj, ha nincs is ki egészen. Az aprópénz kellene és ...
- Nincsen nekem se, nagysád. Nekem is csak százkoronásom van.
- Úgy! - Egy percig még bizonytalanul állt, aztán bocsánatot kért és kiment.
A szőke lány hivatalnoknőnek volt bejelentve, de a nap nagy részét odahaza töltötte. Rendesen csak délben ment el, ebédelni. Délután kávéházba járt, néha hazajött délután, leggyakrabban estefelé - férfitársaságban.
Ma sürgős dolga akadt, elment már fél tizenegykor. Mikor elment a konyhaajtó előtt, tétován megállt. Benyitott újra a konyhába. Már égett a tűz a tűzhelyen, egy fazék víz főtt rajta.
- Bocsásson meg, nagyságos asszony. Nem akarom magammal hurcolni a pénzemet, odaadnék ötszáz koronát egy pár napra, amíg a varrónő érte jön.
- Szívesen. - A lány öt darab százkoronást adott át; az asszony sebesen, a lány előtt bezárta a szekrénybe.
A leány elment és az asszony tovább takarított. A kislány felöltöztette, megfésülte. Kinyitotta az ablakot, szellőztetett, rongyokat rázott ki.
Október közepe volt, jeges szelek fagyasztották a ködöt, jégtűkkel sebezték az arcot és az emlékeket. Hirtelen jött meg az ősz, mint váratlan rokon, aki gyászhírt hoz, és vele sír az emberrel. Az asszony kezében mozdulatlanul csüngött a törlőruha, a másik kezét a szívére szorította. A fagyos szél a torkára ment és elszorította a lélegzetét. Hörgött, köhögni akart, hogy könnyüljön, de nem tudott.
- Megint kezdődik - gondolta, kiment a konyhába, leült a tűzhely mellé. Jobban lett.
A rendes őszi betegsége volt. Ha jött a vizes idő, megakadt a lélegzete, fuldokolt minden mozdulatnál. Az utcán lassan, kínlódva járt, gyakran kellett pihennie, óvatosan hajolt munkaközben, fölfelé fordított fejjel, nyitott szájjal lélegzett. Hónapokig tartott a baj, az asszony kidolgozta, keresztülszenvedte a betegséget lábon, munkában. Egyszer, régen, orvosnál volt, az orvos pihenést és inhalációkat rendelt; azóta nem volt orvosnál. Senki sem tudott a betegségéről, a férje néha észrevette, hogy szenved, elalél, azt vélte, hogy az asszony hangtalan demonstrálása, dacoskodása a tudott és kéjelgő mártíriumban. Néha mondta az asszonynak: - Miért nem fekszel le? - Az asszony ilyenkor sóhajtott: - Nem tudom, mi volna itt akkor. - Azt hiszed, hogy a te főzted nélkül nem tudnánk meglenni? - Eh!
Ült a tűzhely mellett. Tizenegy óra után hazajött a kisebbik leány az iskolából. Megcsókolta az anyját: - Éhes vagyok anyuskám! Az asszony levágott egy darab kenyeret, a gyerek kelletlenül ette. Az asszony kihúzogatta a fiókokat, ennivalót keresett, pedig tudta, hogy nincs semmi odahaza, egy darabka zsír sem, csak fehér liszt a zacskó alján. Fölemelte a fazék födelét a tűzhelyen, a melegedő víz üres, ólomszagú gőze szállt az orrába, megkorgatta a gyomrát. Nyugodtan bement a szobába, kinyitotta a szekrényt és kivett egy százkoronást a szőke lány pénzéből.
Húst hozott, zöldséget meg zsírt. Húslevest készített, a duzzadt hús és zöldségek édes illata csapott ki a födő alól. Tésztát gyúrt a lisztből, a felét a leveshez szárította, a másik felét a zsírral megkent lábasba tette.
Tizenkettőkor hazajött a két nagyobbik gyerek. Egy óra régen elmúlt, mire elkészült az ebéd. A gyerekek ettek meg mindent, az asszony hozzá sem nyúlt az ételhez, nem is terített magának. A fiú megkérdezte tőle:
- Miért nem eszel, anyukám?
Az asszony ridegen felelt:
- Nem vagyok éhes.
*
A szerszámügynök ebben az időben egy kelenföldi vendéglőben ebédelt. Tizenegy órakor sikerült nagyobb megrendelést kapnia egy vaskereskedőtől. Rávette a kereskedőt, hogy a megszokott tételnek a kétszeresét rendelje meg, avval az érvvel, hogy szabadságra utazik. Csakugyan nem volt pénze, ki kellett tehát utaznia a gyárba, a megrendelés jutalékát fölvenni. Némi vitatkozás árán megkapta a pénzt, noha meglehetős előleggel tartozott. Eszébe jutott, hogy haza kellene menni, pénzt adni az asszonynak, de ez felborította volna az egész programját. Megnyugtatta magát, hogy biztosan van még ennivaló otthon. Különben sem gondolhat mindenre, elég neki a maga kenyérkereső gondja.
Ebéd után beutazott a városba; a kávéházba ment, amely elég közel volt a lakásához és ahol dominózni szokott délután. Későn érkezett, a rendes partnere már mással játszott. Miután mindenkit sorba kérdezett, egy úr, akivel még sohasem játszott, vállalkozott rá, hogy játszik vele.
A szerszámügynök megbánta, hogy leült vele játszani. Az idegen elveszítette az első partikat, de később, mint mondta, «rájött az ellenfél harcmodorára» és attól kezdve nagy szerencséje volt. Megfontoltan, töprengve játszott, minden követ végigtapogatott, mielőtt egyet kitett, akkor is letakarva csúsztatta az oszlopig és számtalanszor visszahúzta még onnan is. Vass Ödönt idegesítette ez a játékmód, ő elegánsan játszott, meglepő kiszámítással, tervekkel, amik azonban ma ritkán váltak be. Este nyolcig játszottak, akkorára az ügynök majdnem minden pénzét elvesztette. Elegánsan fizetett, mikor az idegen sajnálkozással fölkelt. A rendes partnerének adós maradhatott volna.
Délben úgy tervezte, hogy estére hazamegy, hideg vacsorát visz magával és pénzt ad az asszonynak. Most már elment a kedve a családi érzelgősségtől; a visszás, kínos nyomást, amit a rossz délután okozott, enyhíteni kellett. Érezte, hogy nem bírná ki otthon veszekedés nélkül, ezért inkább a kis vendéglő különszobájába ment, ahová egy másik, régi társaság járt. Bőséges jó vacsorát rendelt, hogy rendbe hozza lelkiállapotát, bort ivott hozzá. Az emberek karrierekről, vagyonokról, majd berendezkedésekről beszélgettek. Itt a vasügynök vette át a szót és vidéki úri kastélyok berendezéseit ismertette, bőbeszédűen, élvezettel és szakértelemmel.
(Valamikor mezőgazdasági gépekkel ügynökösködött, akkor járta be az ország előkelő gazdaságait; jó modora és elegáns föllépése révén sok helyen a szalonba is bevezették, sőt néhol ebédre is meghívták. Mindenesetre életének fénykora volt ez az idő: előkelő ismeretségeire való tekintettel, utazás közben ő maga is előkelően élt; első osztályon utazott, a kis városokban kocsin járt és fehér kamásnit viselt; gyakran mulatott városi hivatalnokokkal, falusi jegyzőkkel és a pezsgőt ilyenkor ő hozatta. Sokba került «az állásának megfelelő kép», «a szükséges ismertség», a családjának hetekig nem küldött pénzt; az asszony fiatal volt, szép és dacos; az apja élt még és hazavitte az asszonyt; a férj akkor minden követelést elfogadott, nem ment többet vidékre, a fővárosban vállalt állást. Azóta az asszony apja is meghalt, a két gyerek négyre szaporodott. A lassú harcban elmorzsolódott az asszony kicsiny energiája; inkább csak olyankor szítódott föl mégis a keserűsége, mikor a férj egy-két napig - a saját lelki nyugalmáért - jól bánt vele vagy - az alkalom így hozta - figyelmes is volt hozzá, apró ajándékkal lepte meg.)
Tizenkettő után hazaindult a társaság. Vass Ödön rájött, hogy nem tudja kifizetni a vacsoráját; félrehívta egyik barátját és kétszáz koronát kért kölcsön. A barát kellemetlen meglepetéssel nézett rá, aztán szó nélkül belenyúlt a zsebébe.
- Csak légy szíves holnapra biztosan ...
- Hogyne.
Nagyon jóakaró gondolatokkal, a holnapi új élet fogadalmával ment haza. Egészen megenyhült a holnapi nap szigorú munkájára gondolva, lábujjhegyen, szinte mosolygó arccal lépett be a konyhába.
A vízvezetékből folyt a víz, elállította a csapot - nem lehet velük rendes életet kezdeni - gondolta sóhajtó elégtétellel. Benyitott a szobába. Meglepte a rendetlenség, a változás: az ágyán fiatal, szőke nő ült; pillanatra kellemes izgalommal nézett a csinos lányra: az albérlőnő volt. Az ágy előtt széken lavór tele vízzel, ázott kendők, borogatásra valók, csapódtak a lavór szélén. Az ágyban feküdt a felesége. A fejéből csak a vizes kuszált haja látszott, a homlokát és arcát, a szájáig, széles, savanyú szagú borogatás borította el. Szélesre nyitott szájával erőszakosan lélegzett; a takaró rángatózva emelkedett, horpadt a mellénél. Az éjjeliszekrényen nyitott skatulyában orvosságos porok, a márványlapon szétszórva a kiürített papiros tokok. A gyerekek nyugodtan aludtak, csak a legidősebb, a fiú feküdt gyanúsan hangtalanul.
A férj lábujjhegyen, szájába szíva az ajkát, jólelkű vigyázattal lépett az ágyhoz, mikor a szomszédlány leintette az ujjával hangos köszönését. A lány félrehúzta a férfit és elmondta, hogy az asszony estefelé elájult, a gyerekek szaladtak be hozzá sírva, ott találta a konyhakövön; nem kapott levegőt; ő befektette az ágyba; elküldött orvosért, a betegsegélyző orvos hideg borogatást és morfiumporokat rendelt.
A lány suttogott, a férfi gavallérosan megnyugtatta a lányt. Ez a rendes betegsége, ilyenkor ősszel; nem vigyáz magára, hiába mondja neki, hogy kímélje magát; ez az egész; eddig jól bírta; bizonyos, hogy holnapra föl fog kelni; nem tud ágyban maradni.
Rekedten, a szórakozottságával küszködve mondta a szavakat; a furcsa helyzet ingerlő változatosságát érezte; hogy éjszaka a saját lakásában egy idegen nőt talál, a saját ágya előtt; virágos selyem pongyola van a nőn, a haja sima rendben, friss és tiszta, az erős mellei követelően domborodnak feléje, féllépésnyiről. Mosolygott és barátságosan átkarolta a nő vállát.
- Nem lesz semmi baj.
A nő az ágyhoz surrant, hogy kibújjon az ölelésből.
- A porok elkábították, de nem tudom, hogy alszik-e.
A férfi a felesége fölé hajolt, a kezét a lány derekára tette.
- Alszik, csak egy kicsit nyugtalanul. Hagyjuk pihenni.
Gyöngén elhúzta a lányt az ágytól. A lány igyekezett lefejteni magáról a férfi kezét; a férfi erősen fogta.
- Végtelenül hálás vagyok kegyednek kisasszony. Én, kérem, egész nap kenyér után szaladok, este az ember megkíván egy kis szórakozást, nem számíthattam ilyesmire, nagyon szépen köszönöm a segítségét...
- Kérem.
- Nem tudom, mi most a teendő. A feleségem elszunnyadt hál'Istennek, kegyed bizonyára fáradt már ... én nem merek még lefeküdni, nem is tudom, hová ...
A lány a másik ágyra mutatott:
- Oda, a gyerekek mellé.
- Igen. Csakhogy úgyse tudok ott elaludni. Teszek egy propozíciót. Menjünk át a magácska szobájába ... egy kicsit diskurálni ...
A lány ijedten nézett rá.
- Igen, hát nyugodtan megbeszélhetjük a teendőket.
- Kérem.
A lány előrement, fölcsavarta a villanyt. Megállt félénken az ajtóban:
- Tessék helyet foglalni.
A lány tovább is az ajtó mellett maradt.
- Miért nem ül le? - kérdezte a férfi.
A lány leült egy szék szélére.
- Milyen kedves, barátságos itt magánál. Valóságos meleg fészekké varázsolta ezt a szobát. Hej Istenem!
A férfi a tenyerébe hajtotta az arcát.
- Látja, ez az én szerencsétlenségem. A feleségem sohasem törődött énvelem. Sohasem gondolt rá, hogy énnekem otthont teremtsen. Ahol kellemesen, jól érezzem magam. Mint itt. Sohasem törődött velem. Csak a gyerekeivel törődött. Elhanyagolta magát. A gyerek, az volt mindene.
A lány hallgatott. A férfi fölkelt, odament a lányhoz. Gyengéden átölelte.
- Miért ült olyan messze? No jöjjön, üljön oda mellém.
De a lány fölugrott; ellenszegült; a férfi erőszakkal húzta magához; a nő a kezét feszítette a férfi vállának; a férfi megkapta a derekát, cipelte és a díványra vágta. Lefogta; a lány keservesen kapálódzott.
- Mit akar! Megfizetek magának. Éppúgy, mint más.
A lány még hevesebben védekezett. A keze beleszorult a férfi nyakába, a körmei a húsba fúródtak.
- Megfizetek ...
- Nem. Hagyjon.
Dulakodtak; megreccsent az elhasznált dívány, utána tompa koppanás, zörgés. Kiesett az egyik lába a díványnak; a dívány félrebillent.
- Istenem. Milyen lárma. Fölébred ... szegény asszony.
- Maga az oka. Mit adja az ártatlant.
A lány nem ellenkezett tovább.
A férfi száz koronát tett le az asztalra, mikor kiment.
- Most nem tudok többet adni. Majd legközelebb.
A lány szemlesütve, udvariasan kísérte ki.
- Jó éjszakát - mondta neki az ajtóban.
*
Az asszony állapota nem javult. A betegsegélyező orvos csak másodnap jött el újra; azt mondta, nem használ semmi, csak a morfium.
Az asszony kábultan, hörögve feküdt az ágyon; néha erősen hánykolódott; ha magához tért egy kicsit, folytonosan vizet kért. Reggel egy kicsit frissebben érezte magát, akkor a gyerekeket akarta megfésülni. (A gyerekeket a lány már fölöltözette és elküldte őket iskolába.)
A férfi két napig valóban szorgalmasan járt üzlet után. Délután hazajött, hozott ennivalót, fölvágottat, csokoládét és ásványvizet a feleségének.
A harmadik napon ebéd után bement a kávéházba. Nem játszott - nem kívánta - csak nézte a játékot és öt óra fel eltávozott. Két kis csokor virágot vásárolt: az egyiket a lánynak, a másikat a feleségének.
Hazament; a konyha teljes rendetlenségben volt. Bement a szobába; az asszony ájultan feküdt az ágyban, az ágy előtt ült a széken a fia; borogatást rakott az anyjára; az egyik kezében könyv volt.
- Hát a kisasszony hol van?
- Elment délben. Egy férfi jött érte, avval ment el. Sírt, mikor elment.
Később bejött a házmesterné, és kihívta férfit a konyhába. Elmondta, hogy detektív vitte el az Annuskát, valaki följelentette szegényt, valamelyik lány az utcából; nem volt bejelentve a rendőrségen; ő sokszor mondta neki, hogy váltson lapot; de a lány szégyellte.
A férfi megkérte a házmesternét, hogy hozza rendbe a konyhát; ő bement a feleségéhez és leült az ágy szélére. Ránézett az asszony arcára. Első pillanatban el akart fordulni, menekülni akart - mi közöm hozzá, majd elmúlik - de már megfogta az arc torzult, izgalmas játéka. Részegülten, sokáig figyelte a szenvedést.
Fölnézett, a gyerekeit kereste. A fia az ablakba húzódott a sötét szobába a könyvével. A kislányokat kereste; eszébe jutott, hogy a két kis iskolás kint játszott a küszöbön, egy fahasábbal, amit babának öltöztettek. A legkisebbet nem látta sehol.
- Sárika hol van?
- Bent van a házmester néninél.
- Hozd be. Gyertek be mindannyian. Hideg van már kint.
Bent voltak mind együtt.
- Gyertek ide. - Nézte őket sorjában. A fiú ruhája pecsétes, gyűrött, rongyos, félretaposott nagy cipő a lábán - valamikor az ő cipője volt. Rászólt:
- Hogy nézel ki! Miért nem vigyázol egy kicsit magadra.
A fiú szégyenlősen elhúzódott. A férfi odahúzta magához a legkisebbik lányt. Az ölébe vette. A kislány kényeskedve behúzta a száját és az apjára nézett. (Ez a kicsi még bizalmas volt az apjához; vasárnap reggel néha eljátszott vele az apja; a többihez nem szólt hónapszámra egy szót sem.) Az arca maszatos volt, a keze ragadt. Az ember letette és rászólt a fiúra:
- Hozz be vizet a lavórba.
Vigyázva megmosdatta a kislányt. A szappan a szemébe ment neki, a kislány nyöszörgött. Aztán elővette a maga fésűjét és fésülni kezdte. A kislány sziszegett, egyszerre hangos sírásra fakadt.
Az ember sóhajtva hagyta ott a gyerekeit és visszament a feleségéhez. Tovább nézte a vonagló arcot, a behunyt, iszapos szemeket.
Egyszerre megérezte az ütést, amelyet kapott. Az asszony arcának gyötrődése, mintha még a vajúdás gyötrődése volna, a szülésnek egész életen el nem múló szenvedése, mind a négy gyerekért, együtt. Meg nem szűnő fizetség, hogy nőnek, fejlődnek, kigubóznak, szépek, vidámak lesznek, csiszolódnak az élet oltalmazott súrlódásaiban. Ez az asszony állt egész életében egész testével az odú elé, hogy a szennyes vihar friss szellővé csöndesedjen idebenn, amelyben nőnek a gyerekek. Minden nap újra születnek a mindennapos kemény gondban, újra kell öltöztetni őket, mosdatni, tisztán tartani, ápolni, gondozni, nevelni, taníttatni őket és etetni őket, etetni őket! Négyen vannak, kis önző falánkok, duzzadni, nőni akarnak, új, friss életek, bizony, megették a magára hagyott, beteg anyjukat is. Magára gondolt, de gyáván abbahagyta, nem merte végiggondolni mind a gondolnivalókat.
Föléje hajolt az asszonynak és megkérdezte tőle halkan:
- Hogy vagy szívem?
Az asszony kinyitotta a szemét, nyelt; nem válaszolt. Az ember előhúzta a takaró alól az asszony izzadt kezét és megcsókolta.
Mikor el akarta húzni a kezét, az asszony mereven megszorította, nem engedte el.
A férj föléje hajolt.
- A pénz ... Tedd vissza a pénzt ... - súgta az asszony bugyborékolva. - Száz ... koronát ... vettem el.
- Tessék, szívem?
De az asszony nem tudott szólni többet, csuklani kezdett az erőfeszítéstől.
Az ember fölkelt; a szekrényekben kutatott. Kivette a felesége aranyóraláncát, lekapcsolta a maga óraláncát is, elővette a szép antik nyakkendőtűjét, ami egy régi kalandjából származott. Megtalálta a négyszáz koronát is, a pénz maradékát, amit az albérlőnő adott át az asszonynak. Magához vette a pénzt: «szegény, még takarékoskodott is!»
Megkérte a házmesternét, hogy vigyázzon, ő pedig elment. Először a zálogházba ment, aztán egy közvetítőhöz; ápolónőt fogadott föl és egy bejáró takarítónőt.
Reggel tanárt hívott a feleségéhez. A tanár megmondta, hogy az asszony menthetetlen. Súlyos, elhanyagolt asztmája van, amihez most, valószínűleg erős meghűlés következtében, szívtágulás járult.
Vass Ödön ünnepélyes arccal kísérte ki a professzort. Azután nagyon melegen megkérte az ápolónőt, hogy vigyázzon jól a halálos betegre és ő is eltávozott. Egész délelőtt lótott-futott, délután újra több megrendeléssel állított be a gyárba.
- Vass úr, maga megváltozott - mondta neki az igazgató.
Az ügynök köhögött, a két lábát összeszorította, meghajtotta magát, úgy kezdett beszélni.
- Súlyos megpróbáltatás ért igazgató úr. A feleségem, az egyetlen boldogságom, a legönfeláldozóbb teremtés a világon, kidőlt, a halálán van. A kitűnő belgyógyász, X. professzor volt nála és mondta, hogy egy-két napja van már csak hátra az én egyetlen drágámnak. Négy apró gyermek, a legidősebb tizenegy éves, okos, komoly fiú, a többi három kislány, mint az orgonasípok, szegény anyátlan árvák. Mindent meg kell tennem, egész nap rohanok, mert sok pénz kell kérem, drága az ápolás, orvosság, ápolónő, volt egy derék lány a házban, de az is belebetegedett az ápolásba, a gyermekek étkeztetése vendéglőből, délután magam mosdatom, magam öltöztetem rendbe a gyerekeket. Ami kis ékszerem, emlékem volt, az már mind a zálogban ...
Az igazgató meghatódott.
- Hiszen ha tudnám, kedves Vass úr, hogy tartós lesz a szorgalma ...
- Én alaposan megváltoztam, igazgató úr. Nagyon megrendültem, de új ember lett belőlem. A férfi csak akkor lesz egész ember, ha a nyakába szakad minden teher. Egész életre kiható rázkódtatás ez.
Vass Ödön nagyobb előleget kapott. Mikor kijött a gyárból, a pénzzel a zsebében, akkor érezte, mennyire fáradt és éhes. Bement egy vendéglőbe és hideg sültet evett és egy fél liter bort ivott. Méltóságteljes érzésekkel, az emberek és az emberiség iránt érzett őszinte, meleg elragadtatással sietett haza.
*
A felesége még egy hétig húzta és Vass Ödön hősiesen küzdött. Igaz, hogy átköltözködött a lány szobájába, aki még mindig távol volt (a házmesterné azt mondta, hogy kórházban van), és így az éjszakái legalább nyugodtan teltek el. Mikor az asszony meghalt, a férfi megcsókolta a gyermekeit, ünneplő fekete ruhát vett föl, gyászszalagot vásárolt a karjára és kiment a gyárba, hogy bejelentse a halálesetet. Szomorú méltósággal fogadta részvétnyilatkozatokat. Mielőtt hazatért, gyászjelentéseket rendelt egy papírkereskedésben.
A temetésen megrendülten, mélyen zokogott.
A temetés után eltávozott hazulról egy-két órára, míg rendbe hozták a lakást. Mikor hazajött, a gyerekek azzal fogadták, hogy megjött Annus kisasszony.
- Hol van?
- A szobájában.
- Nem volt itt bent?
- De igen. Egy kicsit bejött, sírt, aztán kiment.
- Mit mondott?
- Semmit.
A férfi bekopogtatott a nő szobájába. A lány a tükör előtt állt, a szeme alját púderezte, hogy eltüntesse a sírás nyomait. Ahogy meglátta a férfit fekete ruhában, gyászfátyollal a karján, újra sírni kezdett. A férfi odament hozzá, átkarolta, a haját simította.
- Milyen gyász. Milyen szomorúság.
A lány borszagot érzett a férfin; a savanyú, kábult szag most még komorabbá tette gyászos, letört érzéseit. A férfi vállára hajtotta a fejét és sírt.
- Mi baj Annus? Miért nem maradt bent egy kicsit a gyerekeknél?
A lány fölemelte a fejét. A szétkuszált, nagy, szőke kontya száraz meleg keretet adott a megolvadt arcának.
- Szegény ártatlan apróságok.
- Miért nem maradt bent náluk, Annus?
- Nem akartam.
- Miért?
A lány nyelt, hunyorgott, hogy visszaszívja könnyeit. Dacosan elhúzódott a férfitől.
- Nagyon kivertek engem. Jobb magának is, Vass úr, ha nem beszél velem.
Rövid kérdezősködésre elmondta részletesen, mit csináltak vele. A detektívek leszidták, aztán kórházba vitték, megfigyelőbe. Nem találtak rajta semmit, de ott tartották mégis tíz napig. Hogy hogyan bántak vele, miféle munkát végeztettek vele.
- Most már legalább mehetek az utcasarokra.
Vass Ödön nagyot sóhajtott és karon fogta a lányt.
- Emiatt ne búsuljon, Annuska. Mindnyájunk élete nyomorúságos. Mindnyájunkat pofoznak, az élet pofoz bennünket, Annuska.
Magához ölelte a nőt, erősen. A két erős, duzzadt mellének a melegsége szétáradt az egész testében: enyhítő, nagyon édes simogatás ... A nő nem ellenkezett.
Egymás mellett feküdtek, szomorúan, szégyenlősen, behunyt szemmel; nem mertek egymásra nézni. Elolvadtan, enyhe gyászban, gyógyultan. (Vass Ödön, ha később visszagondolt erre az órára, élete legmelegebb, legszínesebb órájának tartotta azt.)
Bementek azután a gyerekekhez. A nő hálásan nézegetett a férfire, miközben takarított, rendezgetett és a gyerekeket fésülgette. Ki sem mozdultak aznap hazulról.
*
- Most legalább biztonságban érezheti magát - mondta az ügynök Annusnak és valóban, az igazolvány, amit a lány a táskájában hordott, lassankint megváltoztatta viselkedését. Este, ha kiment a kávéházba, kifestette magát egy kicsit; ezt azelőtt sohasem tette. A házmesternével beszüntette a nyájas barátkozást - nincs szüksége már protekcióra, nincs mitől félnie. Valójában pedig szégyellte magát, még mindig; ha beszélt valakivel, úgy érezte, hogy állandóan a táskáját nézik, amelyben az igazolvány van. Dacos lett és túlérzékeny, sértést keresett a szavakban és a tekintetekben. Egyedül a gyerekek között érzett boldog felszabadulást; ártatlan, tiszta lelkek, akik még nem tudják a súlyos titkokat.
Vass Ödön szorgalmas munkával töltötte idejét és rendes polgári aszkézisben élt. Bort nem ivott és mindig a gyerekeket lebegtette a szeme előtt. Tudatosan érezte, hogy mennyi nagyszerű erőt, megtakarítást jelent minden szolidan megélt nap, másodlagos, kívánkozó gondolata pedig az volt, hogy milyen nagyszerű lesz majd
A lány csakugyan szép rendben tartotta a gyerekeket. Vass Ödön meglepetéssel állapította meg, hogy milyen tiszták, szépek, rendesek, sokkal rendesebbek, mint azelőtt is, a felesége életében. És a lányon nem látszik meg a fáradság, a törődés, mindig friss és kívánatos,
A nő úgy rendezte be életét, hogy csak este ment le az utcára. Reggel jókor kelt, hogy a gyerekeket iskolába küldje. Ebéd után a gyerekek tanultak és játszottak, ő pedig aludt ötig. Ilyenkor jött haza rendesen a férfi és egyenesen a lány szobájába ment.
Megesett, hogy a lány nagyon nehezen indult el este hazulról. Ha valamelyik gyereknek a legkisebb baja, nyugtalansága volt, otthon maradt és elült mellettük az ágy szélén. Egyszer a férfitől is megkérdezte:
- Itthon maradjak?
A férfi nagyon kényesen és udvariasan válaszolt:
- Édes szívem, ezt igazán nem kívánhatom magától.
A férfi kezdetben megpróbálta a korai lefekvést, sokáig olvasott az ágyban, de azután rájött, hogy nagyon eltesped így. Egy közeli kávéházba járt esténkint, újságot olvasni. Azt a kávéházat, amelyikbe a nő járt, kerülte.
*
Egy derült decemberi este azután minden harc nélkül elmúlt a férfi ellenállása. A kivilágított, vidám, zsibongó estében kiáradt magától, ellenállás nélkül a szolid életben összesűrüdt ereje, mint a teli edényből a víz, amely lassan, nyugodtan folyt beléje.
Pénz volt nála, friss volt és éhes, bement egy jó vendéglőbe vacsorázni. Bort ivott, a megkóstolt ital kívántatta magát, gyorsan szédült tőle, és a szédülésben még erősebb szédülést kívánt. Zenés kávéházba ment, ott tovább ivott, pálinkát.
Halkan, kiáradt gyönyörűséggel fütyölte el a régi, emlékezetes nótákat.
Éjfél után ért haza és bekopogtatott egyenesen a lányhoz. Egy ideig csönd volt, majd a lány halk, aggodalmas hangja hallatszott.
- Ki az?
- Én vagyok.
- Most nem lehet.
A férfi megrázta a kilincset, hirtelen dühvel.
- Miért?
- Nem lehet ... van itt ... valaki.
A férfi belerúgott az ajtóba és káromkodott. De rögtön abbahagyta, csöndesen visszavonult az udvarba.
Bezörgetett a házmesterhez. Kinyittatta a kaput, kiment az utcára. Szédülve ment a nyitott, levegős éjszakába. Hosszú ideig gondolattalanul. Bement egy zenés kávéházba, újra pálinkát rendelt. A zene és az alkohol szétcsapta a gondolatait fantasztikus tervekbe, bosszúállásokba, gőgös megelégülésekbe.
- Kirúgom, mint egy rongyot ...
Megijedt a saját szavától, a részeg emberek túl óvatos aggodalma visszahúzta.
- Semmi közöm hozzá.
Elővette a bevált megállapításait. A nő nem tartozott hozzá, megfizeti, amikor köll neki, aztán ...
Elszégyellte magát, de nem nyugodott meg az okos szavaktól.
Másnap ügyesen kikerülte a találkozást a nővel. Míg a lány bent volt reggel, alvást színlelt. Észrevétlenül ment el hazulról; délután nem jött haza. Szégyellte magát és szomorú volt. Este megint bort ivott, olyan kávéházba ment, ahova lányok járnak; hosszú válogatás után elment egy magas, sovány, fekete nővel. Késő éjjel tért haza, valamennyire megnyugodva; úgy érezte, hogy elégtételt szerzett magának.
Néhány napig nem ment be a szőke nőhöz; a találkozást is kerülte vele. Egy délután mégis halkan benyitott hozzá. Avval a megnyugvással, hogy meg kell tennie - a gyerekek érdekében is ...
Hogy kijött tőle, pénzt tett le az asztalra. A legelső eset óta ez nem fordult elő. A lány szótlanul, zavartan kísérte ki az ajtóig.
Aztán lassankint elfogyott a pénze a férfinak; most már minden este kimaradt és délután is kávéházba járt, a régi társaságba.
- Hogyan él most Vass úr? - kérdezte egyszer régi partnere.
- Nagyon nehezen, nagyon sok gonddal. Négy apró gyerek; magamnak kell törődnöm velük.
- Meg kell magának házasodni, Vass úr. Nem ért maga a gyerekekhez.
Vass maga is arra gondolt, hogy meg kell házasodnia. A lánnyal, erélytelenül, tovább folytatta a viszonyt; nem sértette meg többet vele, hogy pénzt adjon az együttlétük után. Máskor is ritkán adott neki, egyre ritkábban ...
Érezte a helyzet tarthatatlanságát; minduntalan megnyugtatta magát, hogy holnaptól kezdi az új életet. Dolgozni kezd újra, rendbe hozza a dolgait, megházasodik. Úgy gondolt a házasságra, mint kötelességre, amely nem könnyű, de amellyel okvetlenül tartozik magának. Későbben teljesen elintézte magában, hogy meg fog házasodni, csak még néhány napig, egy-két hétig vár,
A lány sohasem kért pénzt tőle, és gondozta, öltöztette, etette tovább a gyerekeket.
A hetekből évek lettek, és időközben a nőt megviselte egy kicsit az élet. A szeme alatt sűrűsödtek a ráncok, az arca érdes, halvány lett; sárga, dohányszínű árnyalatok tünedeztek a szája és az orra körül. Mindig erősebben, erősebben kellett kifestenie magát. Kint volt egész éjszaka az utcán és reggel korán kelt. Vass, ha késő éjjel ment haza, nem egyszer látta meg messziről az utcasarkon rikító kék kalapja alatt a kifestett arcát. Vass ilyenkor átment a túlsó oldalra és kerülővel, a szomszéd utcákon keresztül tért haza.