Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 20. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (5)
A VÉLETLEN

Beléptek a kártyaszobába. Kicsi, alacsony mennyezetű volt ez a szoba, tele ácsorgó, gyanús külsejű, kiélt arcú kávéházi alakokkal. A fülkében meggörnyedt alakok kuporogtak, ráncos arcúak, tüdővészes tekintetűek, alattomos pillantásúak, gyanús kéjencek, szivarvéget rágók, feketekávét szürcsölők, sápadtak, züllöttek, kávéházi piszkok. Ruhájuk gyűrött, gallérjuk szennyes, cipőjük kitaposott, arcuk borotválatlan. Akadtak köztük divatosan öltözött, hetyke fiatalok szemkápráztató nyakkendővel, cipőjük vörös, vagy ha úgy tetszik, zöld, tarka betétekkel tetoválva, frizurájuk lenyalt, vagy gondos hullámokban rendezett és arcuk finoman ápolt. Ezek itt leültek egymással szemben és vadásztak a pénzre.

Az öreg álpróféta odalépett az egyik fülkéhez, amelyben egy magános, göndörszakállú, elálló fülű, szemüveges zsidó volt.

- Na, Klein - szólította meg az öreg. - Hol vannak a partnerek?

- A Géza itt jön - szólt a zsidó és rámutatott egy közeledő fiatalemberre.

Horváth bemutatkozott a két kávéházi alaknak és erőlködött, hogy mosolyogjon, amikor a többiek mosolyognak, közbe- közbeszóljon a beszélgetésbe, és ne olyat mondjon, ami kikívánkozik belőle, hanem olyat, ami egyszerű, közönséges és buta, amit izzadva és verejtékezve kell gyártania. Óriási, szőrös száj gyanánt ordított fülébe az élet: hívta, ellenállhatatlan erővel vonzotta magához és azt parancsolta neki, hogy parancsoljon magának. Nagyon jól tudta, hogy nem lehet és nem hitte, hogy lehet a múltat visszahozni és mégis úgy kezdett beszélni és cselekedni, mintha ez volna a célja: az a cél, amelynek a kifaragásához hozzákezdett. De a cél most még homályosan lebegett előtte. Utálta ezeket az embereket, zaklatta idegzetét ezeknek az embereknek a lélegzése. Gyalázatos barmoknak látta őket, azért ebben a pillanatban szívesen cserélt volna velük. Így gondolkozott:

- Mennyivel jobb volna, ha mindezt öntudatlanul tenném. Egyszerű vágy támadna bennem a kártyázáshoz és leülnék ide kártyázni ezekhez, hogy hasonló legyek hozzájuk. De bennem nincs vágy és a vágyat is magamra kell erőszakolnom. Ezt kell parancsolnom magamnak: Na, most akarj kártyázni! Pedig legszívesebben zúznék össze mindent, a tükröket, az asztalokat, az embereket és magamat. De most parancsolok magamnak. Leülök. Így. A kártyát a kezembe veszem. És miért? Mert nekem célok kellenek. Célok és színlelt kedv, színlelt hit, póz, színlelt vakság és butaság. Most itt egy cél: megkísértem a véletlent. Egy-egy percbe össze fognak sűríteni napokat, heteket, egy perc alatt fogok átélni annyit, mint más egy év alatt. Egy percbe belezsugorítom a gyógyulást, a feltámadást, a reményt, az élet minden lehetőségét, mert a pénz mindennek, ezer mindennek a lehetőségét jelenti. A pénz: lehetőség. Belelendülök gyorsan az életbe. Nos, lássuk, van nálam háromszáz korona.

- Háromszázat ütök - mondta határozottan.

Ebben a pillanatban vonagló ránc jelent meg a szeme szögletében. Nyert.

- Lám, most mintha jól esne az élet - fűzte tovább gondolatait. - Nyertem és mintha fals, gikszerező életkedvemnek erőltetett mesterkéltsége enyhülne. Ha elgondolom: ma azért élek, mert akaratom van. Nem is akarat ez, hanem valami előráncigált, részeg erő, amivel az akaratot erőszakolom magamra. Duhaj, ideges életkedv. Egy erőszakolt minden. A kártyázás, a lehetőségeknek ez a gurulása, ez az istenkísértés: furcsa, görcsös, öklendező lendületet ad nekem. Bele a hazug életbe, amit akarok nem hazugnak látni.

És játszott tovább és nyert, nyert. Egy félóra múlva halmaz pénz állt előtte az asztalon. Az öreg képmutató izzadt és azt erősítgette, hogy az ilyen szerencse csak szférikus, emberi érzékkel fel nem fogható, titkos égi jelek segítségével lehetséges. A két zsidó gyanakodott, hogy nem hamiskártyással van-e dolguk, és fürkésző tekintetet vetett rá. Összesúgtak.

A Klein megszólalt:

- Tovább nem adom a lapot, próbálja meg ön!

Horváth osztott és megint nyert.

- Hagyjuk holnapra a többit, mára elég volt - indítványozta a fiatal.

- Várjanak ... Még egyszer körülmegy - hadarta izgatottan a kecskeszakállas és felé fordult: - Véletlenül nincs több pénz nálam. Elfogadja ezt az arany medaliont ötszáz korona értékben?

Horváth beleegyezet és megnyerte a medaliont. Közben a villanylámpákat oltogatni kezdték. A záróra kikergette őket a kávéházból.

Zsebre gyűrte a halmaz papírpénzt és a kis értéktárgyat a kezében szorongatta. Így baktatott egyedül az utcán hazafelé. Most, hogy vége volt ennek a kis játéknak, megrezdült benne az a tompa, hideg hang. Azt krákogta fülébe, hogy megint kóválygó, erőtlen és cél nélküli. Így megint visszasüllyed a töprengő, idegrezgető, semmittevő horpadtságba. Folytatta a hideg gondolkozást és gondolatokat hazudott magának anélkül, hogy egy pillanatra is elfelejtette volna, hogy áltatja magát.

- Mindez az élethez szükséges áltatás, de így kell lenni...

Halvány határozottság bukkant fel elméjében, de ez is erőltetett és hamis volt.

- Folytassuk csak a fúrást-faragást. Gyártsunk egy alkalmas kis célt, amely lehetőleg könnyű szerrel segít a régi életemhez...

De ilyet nem talált. Hiába törte fejét. Pedig percről-percre tűrhetetlenebbül nehezedett rá és kezdte kifárasztani ez a kíntornás, tarkára mázolt, unalmas cirkuszozás.

- Valami kell, valami kell. Így nem bírom tovább. Haldokló vagyok és élni akarok, vén vagyok és fiatal akarok lenni, gyenge vagyok és erős akarok lenni, nem olyan vagyok, mint más és olyan akarok lenni, mint más. De még se így van. Közelebb is juthatok az igazsághoz: Haldokló vagyok és olyannak akarok látszani, mint az egészséges, vén létemre fiatal képet akarok vágni, gyengeségemet palástolni akarom és olyannak akarom magamat mutatni, mint amilyen öt évvel ezelőtt voltam. De hisz a józan ész tiltakozik az ellen, hogy valaki öt évet egyszerűen kidobjon az életéből a rengeteg, átélt, küzdés nélküli küzdelemmel, sorvasztó tapasztalattal, idegölő bukfenccel együtt. De kérem, fontos egyedül a vakság és a butaság. Hinni kell, hogy lehetséges. Ebben már megállapodtunk. Vakon és hinni. Ezt jegyezze meg jól magának, barátom. De melyik úton haladjam visszafelé? Visszafelé haladni? Ez úgy rémlik, hogy természetellenes. De sebaj. Vakság és hit. Ez a fontos. Tehát megyünk visszafelé. De egy kis célpont is kellene. Az irány nem elég. De a fenébe, az élet nem mozifilm, amit visszafelé is le lehet játszani. Mégis. Kis segítőpont kell. Valami. Itt megint eszembe jut a fixpont. Ami nincs, hát nincs a világon. Minden csak feltevés. De kell hinni, hogy az a valami, amit keresek: szilárd és megérdemli a küzdést. Buta beszéd. A küzdés érdemli meg ezt a pontot. Fene, fene, kis fene, nagy fene ... Összezavarodom. Haha! Ez az arany medalion értékes kis darab. Jó kis munka. Az igaz, hogy nem igen ér meg ötszáz koronát. De később talán még többet is. Majd ha a valuta jobban romlik. Nézzük csak. Itt a próba. Csakugyan arany. Né, ki is lehet nyitni! ...

Megállt egy utcalámpa alatt és szétnyitotta a kis ékszer lapjait. Egy fénykép esett ki belőle. Felvette a kövezetről és megnézte.

- Ejnye, ez igazán érdekes - beszélt tovább magában. - Egy női arckép. Hopp. Egy este ennyi véletlen. Lám, ezek a kis véletlenek nem hagyják el az embert. Ez ő. De hogy került ez a medalion ahhoz a vén svihákhoz? Nem érdekes kérem? Az ilyesmi kezd felhangolni. Hopp! Egy villanás! Itt a cél! A véletlen előbukkantja a homályban rejtőzködő célt. Itt az alkalom a küzdésre. De hinni kell, hogy érdemes küzdeni. Ezt ne felejtsük. Hinni kell, hogy ő megint a régivé tesz, a hívővé, a lírikussá, a romantikussá, az érzelgővé, hogy fel fognak újulni a régi napok, a nyírfák, a holdas esték, a tücsökcirpelés, a narancsszínű függöny, az álmok, az Árgírusok, Rómeók szelleme és lantos melankóliája, szerelmespárok barkarolája, ábrándok egy nászútról, boldogságról, szent lelki összeolvadásról, tengerpart fövényéről, messzi kékségről, opálszínű habokról, fehér galambokról, karcsú tornyos villa teraszáról. Igen, ez az. Így még elhúzom egy darabig ezt a büdös, ribanc életet, vagyis később döglöm meg néhány évvel. Csak ezt akarom, azaz ezt akarom akarni. De hisz mindez hiábavaló ... Igen, mert minden küszködés hiábavaló ...

És megrohanták a régi gondolatok, amelyeknek rohamai meggörnyesztették, és mellét behorpasztották. Úgy állt ott a lámpa alatt, mint egy szédelgő részeg, aki hányni akar. Ebben a pillanatban megint közelébe jutott a halálároknak.

(Folyt. köv.)