Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 20. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
Vacsora után beült egy kávéházba. Feketét rendelt és csendesen üldögélt a márványasztal mellett. Nem volt semmi kedve ehhez, a cigánymuzsika túlságosan zajos volt füleinek, de mégis idejött. Nézte az embereket, akik ki s bejártak a nagy üvegajtón, hangosan vitatkoztak, vagy párjukba karolva szótlanul suhantak tovább. A villanylámpák fénye berezgett agyába és ott világosságot árasztott szét. Tisztán jelent meg előtte, hogy az élet egyedüli titka a küzdésben rejlik és csupán az a nehéz, hogy jelentőséget és fontosságot tulajdonítsunk a céloknak. De erre nem is szabad gondolni. És most még cél nélkül lebeg. Ez kissé csüggesztő. Elnézte az embereket, akik mind rohantak valami után. Az egyik a hatalomért tülekedett, a másik a hírért, a harmadik a gazdagságért, mások az élvezetet hajhászták, és ha egy szenvedélyüket kielégíthették: a megelégedést markukban érezték. Mind öntudatlanul vágytak egy cél elérésére és amíg küzdöttek, boldogok voltak. Fekete megelégedett azzal, ha egy liter bort leszophatott, az asszony, ha az urát megcsalhatta és az egyetemista, ha zsidó kollegáját megpofozhatta. A villanycsillárok fénye világossá tette agyában azt, hogy valami cél kell most neki és feketéjét szürcsölve hozzákezdett egy cél gyártásához. Megint bizonytalanságban kóválygott, de a bizonytalanság nyomasztó érzését erőltetett daccal kergette el magától ...
Valaki megzavarta és leült asztalához. Sovány, magas öregember volt. Szemüvege mögül fürkészve nézett rá és látszott rajta, hogy beszélgetésbe szeretne kezdeni. Krákogott egyet-egyet, izgett-mozgott a székén, simogatta rövidre nyírt, ősz kecskeszakállát, jobbra-balra nézegetett és pillantása mindig rajta pihent meg. Egy üveg sört rendelt magának, és amikor poharát teletöltötte a habzó sárga lével, hosszasan legeltette tekintetét rajta. Végre megszólalt:
- Bocsánatot kérek. Nem találkoztunk mi valahol? Úgy rémlik ...
Horváth igyekezett, hogy természetes és jó modorú legyen.
- Nem tudom - felelte.
- Én azt hiszem, hogy találkoztunk. Megvan az a rossz tulajdonságom, hogy kitűnő az emlékezőtehetségem. Tudja kérem, én majdnem az egész földet bejártam, láttam embereket, különböző fajokat, vöröseket, sárgákat, feketéket és fehéreket, de eldicsekedhetem vele, hogy ha egy arcot valaha megnéztem, sose felejtettem el. Épp így vagyok önnel, sőt esküdni mernék, hogy beszélgettünk is együtt, csak azt nem tudom, hogy hol és mikor? Európa valamelyik divatos találkozóhelyén, Monte-Carlóban például, vagy valamelyik londoni clubban, vagy valamelyik előkelő ebéden, nem tudom. Lehet az is, hogy valamelyik tengeri gőzös halljában, a törökök földjén, vagy éppen valami vadászkaland alkalmával, akár Brazília őserdejében, akár India elefántjai között. Ó India! Sőt az sincs kizárva, hogy barátom, Ibrán tatár khán kíséretében. Szóval, valahol találkoztunk egyszer.
- Én is azt hiszem, hogy már találkoztunk valahol - mondta Horváth.
Hazudott. Pedig a hazudást erőltetni kellett. Hogy miért? Azt nem tudta. Csak hazudott. És ez a hazudás nehezére esett. Az öreg töprengett még egy darabig azon, hogy hol is találkoztak és megígérte, hogy később eszébe fog jutni. Kivette kövér szivartárcáját és rágyújtott egy szivarra. Horváth megmondta, hogy orosz fogságból jött.
- Á, igazán? - fecsegett az öreg. - Én is jártam Oroszországban. Kimondhatatlanul kedves és szép időket töltöttem a Kaukázusban. Gyönyörű vidék ez a pompás erdeivel, völgyeivel, magaslataival és nagyszerű levegőjével. Sajnos Szibériába nem mehettem át, mert Moszkvában ragadtam. Egy csinos özvegy volt mindennek az oka. Én engedtem az asszonyi csábítás művészetének és lemondtam szibériai utamról az ő kedvéért. Persze akkor még fiatal voltam, nem volt a szakállam ilyen ősz és a járásom is ruganyosabb volt. Mondhatom, gyönyörű emlékek fűznek Oroszországhoz. Nem tudom, melyik volt szebb, Moszkva-e vagy a Kaukázus? Önnek melyik tetszett jobban? Hol töltötte kellemesebben az idejét, mert remélem, nem mulasztotta el megcsodálni a Kaukázust?
- Nem értem rá időzni Moszkvában - felelte - és nem volt kedvem leutazni a Kaukázusba, mert nagyon siettem haza.
- Az lehetetlen - kiáltott őszinte csodálkozással az öreg. - Hát csak ennyire használta ki a fogságot? Még meg se nézte a Kaukázust és nem is szórakozta ki magát Moszkvában? Nem látta az Alagőz kráterét, sem a Karabagh és a Migri fenyveseit, a tifliszi forrást, a Terek völgyét, se a csecsencek, ulikok és cserkeszek falvait és nem volt a Kremlben, nem csodálta meg az Uszpenszkij székesegyházat, a cárok régi koronázási helyét, a félmillió frankot érő misemondó ruhát, se a teremnói dvorecet, se a kínai város falait. Szent Isten, így jött haza Oroszországból!
- Moszkvában láttam a Kremlt, de nem értem rá megcsodálni semmit. Öt rubel volt összesen a zsebemben és a kenyér ára hatvan rubel volt. Azonkívül minden percben el voltam rá készülve, hogy puskát adnak a kezembe és visznek hadakozni a fehérek ellen. Elgondolhatja, hogy korgó gyomorral és öt rubellel nem nagyon maradhattam csak azért, hogy lássam a félmillió frankos misemondó ruhát, amit különben is elégettek a bolsevikek.
- Hogy elégették volna? - szörnyűködött az öreg kecskeszakállas. - Hát annyira barbárak volnának az oroszok? Én nem néztem ki belőlük! Legalább is a csinos özvegy, nem tette volna meg, azt tudom. De azt igazán sajnálom, hogy csak öt rubele volt. Ha tudtam volna ...
Horváth erőlködött és kínlódott. Próbált érdeklődést mutatni, udvarias lenni, társalogni és úgy beszélni, mint mások. Teljesen közönyösen hagyta az öreg beszéde, amely mást az ő helyében felháborított volna. Ez jutott eszébe: «Hisz nekem most méltatlankodnom kell! Öt évvel ezelőtt ezt az öreg bolondot kirúgtam volna innen!» A felháborodott és megsértett úr tekintetét öltötte magára és igyekezett a lehető legnagyobb meggyőződéssel és haragos hangsúlyozással beszélni:
- Úgy látszik, hogy Magyarországon azt hiszik, hogy a mi fogságunk valami kéjutazás volt, öt évig vidáman szórakoztunk, végül egyet gondoltunk és hazautaztunk, hogy megnézzük, mi újság otthon? Hát nem úgy volt. Három évig úgy voltunk bezárva egy faházba, mint a vadállatok a ketrecben. Fáztunk, éheztünk, deszkán aludtunk, néha tehetetlen dühünkben a falat harapdáltuk és sírtunk, tomboltunk, aztán belefáradtunk a szenvedésbe, már szenvedni se volt erőnk, napokig szótlanul ültünk a pislákoló tűz körül és piszkáltuk a parazsat. Könny nem jött a szemünkbe. Ha véletlenül egy levél jött otthonról, nem csókolgattuk, nem szorítottuk a szívünkhöz, mint azelőtt. Fásultakká lettünk. Aztán jött a forradalom, amely egy évig úgy ragadott magával minket, mint a szél az utcai szemetet. Aztán megint bezártak. Ilyen volt a mi oroszországi kéjutazásunk. Nem kívánom az anyám gyilkosának sem!
Az öreg kecskeszakállas elgondolkozott egy darabig, majd megszólalt:
- Történelmi szempontból nagyon érdekes lenne egy autogram Lenintől. Nem hozott egyet véletlenül magával?
- Nem - felelt csüggedten, mert ahhoz, hogy kilökje az öreget, gyáva volt.
Azt akarta mondani, hogy még akkor se értenék meg az emberek az ő szenvedését, ha kiállna az utcasarkra és ott sírna, panaszkodna. Még ki is nevetnék. De nem tudta ennyire hazudni az érzelgőt és nem szólt egy szót se.
Az öreg visszatért a múltjához, a kalandjaihoz, a fiatal éveihez, amikor még izzott benne a tetterő, amikor nem tudta leverni lábáról sem a tropikus égalj forrósága, sem az észak zord hidege, sem a hosszú gyaloglás az őserdőben, sem a sok nehéz, napokig tartó vadászat.
- És mondhatom - beszélt az öreg -, hogy minél több földet bejártam, annál több homályos ismeretlenség tűnt fel előttem. Ahelyett, hogy ismereteket szereztem volna, az ismeretek hiányát éreztem. Különösen keleten, a titokzatosságok és a rébuszok világában. Láttam olyan szent fakírokat, akik a megérthetetlenség misztikus félhomályába tűntek el abban a percben, amikor megismerve őket, szóba elegyedtem velük. Képesek voltak napokig mozdulatlanul ülni, táplálékot nem vettek magukhoz, nem szóltak egy árva szót sem. Először azt hittem, hogy ezek bolondok, de később felvilágosítottak, hogy szent bölcsek, akik ilyenkor elmerülnek az örökkévalóság szemlélésében, igyekeznek azt felfogni és megérteni. Az egyik ilyen szent fakírt nagyon megszerettem, olyan bölcsességgel árasztotta maga körül az igéket. Az ember lelke akármennyire háborgott, gonoszkodott, irigykedett vagy méltatlankodott, mindig megnyugvással, szeretettel és békességgel telt meg, ha vele beszélt. Mondhatom, hogy egy keresztény pap beszédje nem tud ilyen hatással lenni. Az öreg Kasinath gondolatainak fenséges újszerűségével ejtette bámulatba az ember lelkét, míg a mi papjaink bármit mondjanak és bármilyen cicomás formába öltöztessék is azt, csakugyan azt mondják, amit már ezerszer hallottunk. Nem tudom, mi lehetett az oka, az öreg fakír nagyon megkedvelt. Mikor elbúcsúztam tőle és az indusok földjétől, erősen a szemem közé nézett, hogy szinte kísérteties borzongás fogott el és azt mondta: «Fiam, megjutalmazlak valamivel Krisna szent nevében!» Megszorította a kézcsuklóimat, delejes erőt sugárzó, mély, bölcs szemeit rám szegezte úgy, hogy néhány pillanatig farkasszemet néztem vele. Oly különös volt a nézése, hogy nem bírtam tovább, a fejem megszédült és kábultságomban furcsa csengettyűszót hallottam. Erre csak később emlékeztem vissza. És ekkor örökre elváltunk, de a tekintete mindenütt kísért. Ezután történetesen Londonba vitt az utam, az angolok pompás épülettömegei közé. Sokszor eszembe jutott az öreg Kasinath. Papiruszlevélre írt, ékes aláírását sokszor elővettem, és elmerengtem tanításain. Ekkor történt, hogy néhány barátommal karonfogva mentem London valamelyik forgalmas utcáján. Hirtelen megszédültem, és ha barátaim karjaikkal erősen meg nem fognak, lezuhanok a kövezetre. Kábultságom néhány pillanatig tartott, nem láttam mást, csak vörös táncoló karikákat a sötétben és tisztán hallottam valami éles csengettyűszót. Ekkor azt hittem, hogy kerékpár vagy villamoskocsi csenget. Mikor a szememet kinyitottam, tekintetem egy mellettünk elmenő, magas, sárga arcú kínaira esett, mintha álomban láttam volna, de még most is emlékszem keskeny, fekete, lelógó bajuszára. Továbbmentünk. Vagy három-négy perc telhetett el, mikor nagy csődületet láttunk az utca közepén. Mi is odakíváncsiskodtunk a tömeggel együtt. Láttuk, hogy egy embert elgázolt a villamos. Különös érzéssel ismertem fel, hogy az eltaposott ember - az a sárga arcú kínai. Nem nagyon törődtem tovább a dologgal, de valami nyughatatlan szorongás megmaradt bennem. Eltelt vagy egy év. Egy németországi városka szállodájának éttermében ültem és vacsoráztam. Nem gondoltam se a fakírra, se a kínaira. Hirtelen ugyanaz a kábultság ejt hatalmába, mint már kétszer és hallom a csengettyűszót. Mikor magamhoz térek, egy gyászfátyolos nőt látok elsuhanni mellettem. Sietett fel a szobájába. Félóra múlva értesültem, hogy ezt a nőt ismeretlen tettes meggyilkolta. Ekkor már sejtelmes megdöbbenéssel ébredtem tudatára annak, hogy valami csodás érző tehetséggel vagyok megáldva. Hazajöttem Pestre. A sors úgy rendezte a dolgot, hogy megszerettem egy menyasszonyt és ő viszontszeretett engem. A vőlegényével azért látszólag jó viszonyban voltam. Egyszer úgy vettem észre, hogy a vőlegény sejt valamit. Kezdtem óvatos lenni. A leány gazdag volt, a vőlegénye meg nem olyan volt, mint aki könnyen engedi elszalasztani az ezreseket. Ekkor történt, hogy elmentem a vőlegényt meglátogatni, mert csábítgatott állítólagos autogram-gyűjteményével. Mikor az előszobába léptem, most harmadszor megint elfogott az a bizonyos kábulat és megint hallottam a csengettyűszót. Az előszobában nem volt senki. Felnéztem és borzadállyal pillantottam meg saját arcomat a szemközti tükörben. Mint az őrült fordultam vissza és lerohantam a lépcsőkön. Hazafutottam és egy napig nem mozdultam ki otthonról. Szemtől-szembe láttam a fátumot, amelyet ezzel a csodás előérzettel kikerültem és legyőztem. Ha akkor ott maradok a házban: ma biztos halott lennék. És tudom, hogy ezt a fakírnak köszönhetem, a szent Kasinathnak és az ő Visnu istenének, akit én és mi romlott európaiak nem ismerünk.
Kiállhatatlannak és együgyű butaságnak tartotta Horváth ezt a történetet és úgy tett, mint aki szóról-szóra elhitte és csodálja, amit hallott. Csepp kedve se volt a vitatkozáshoz és megkérdezte:
- Miért vagyunk mi romlott európaiak?
- Jaj, ezt nehezen tudom megmagyarázni. Én kérem átoknak tartom ezt a kultúrát, a gőzgépeknek, villamos lámpáknak és szennyes ruháknak ezt a kultúráját. Átoknak. Persze ezt Ön nem tudja megérteni. Ehhez előbb ki kell menni az indusok földjére. Önt elvakította a villanylámpák fénye annyira, hogy a misztikumok homályát egyszerűen sötétnek látja és talán el sem hiszi ezt a történetet. Pedig volt olyan szent fakír is, aki egyszer egy kirándulás alkalmával vizet fakasztott és evőeszközöket varázsolt elő a földből. Hát ehhez mit szól?
- Ez lehetetlen és egyszerű valótlanság.
- Hát jó. Tartsa annak - beszélt a kecskeszakállas - de idehallgasson! Ő néhány szóval a magasba tudta emelni az ember lelkét és erről a magaslatról kicsinyesnek látszott mindaz, amit a földön nagynak találunk, mint a gazdagság, a hatalom és általában az önzés. Feltűntek olyan óriási dolgok, amelyeket a földről egyáltalán nem is látunk. És ott nagyon sokan vannak már, akiknek a lelke minden segítség nélkül is fel tud emelkedni ilyen magasságra, sőt le se száll onnan. És ennek van valami ördöngös módszere, ami mi előttünk teljesen érthetetlen. Például hallottam, hogy ezek az emberek a lelküket minden anyagtól elvonatkoztatják és mivel minden anyag piszkos, a lelkük tiszta marad. Ez az igazi, égi tisztaság, lenézése és megvetése a rögnek és - ki merem mondani - nem az, ami a mai kereszténység.
- Mi az? Talán ön nem keresztény, hogy így beszél?
- Amióta Indiában voltam: nem. A lélek nem hánykolódhatik a kufárkodás és az anyagiaskodás tengerén. A léleknek anyagiatlan szféra kell, hogy megőrizhesse tisztaságát.
- Téved kérem - tiltakozott Horváth megbotránkozó arckifejezéssel. - A kereszténység az egyedüli, legtökéletesebb produktuma az emberiségnek, az egyetlen, amely a megnyugváshoz és az üdvösséghez vezet.
- Kérem, ön csökönyös és az események hatása alatt áll. Én nem akarok politizálni. De lerántom a leplet a kultúr nyugatról. Micsoda ez a zsidó-keresztény harc is? A két anyagias ellenfél egymással való küzdelme. Ez így van. Mind a két fél el akarja kápráztatni a másikat, hogy ledorongolja. Van egy kínai mese, amely a némáról és a süketről szól. Mindenki tudja titokban a másik fogyatkozását, de az önmagáét el akarja titkolni a másik elől. A néma úgy tesz szájával, mintha beszélne, a süket pedig felel, mintha értené azt, amit a néma mond. És jó ideig eltársalognak így, és amíg azt hitték, hogy ámítják egymást, titokban kacagtak egymáson, és tulajdonképpen mind a kettő átlátott a szitán, de a beléjük gyökeresedett képmutatás és hiúság tiltotta, hogy elárulják magukat. Ilyen kölcsönös ámítás és képmutatás ez a mostani viaskodás is Mindenik a koncért küzd, de ezt és a maga igazi lényét szégyelli a másiknak bevallani és inkább hazudik, kérem hazudik, hazudik ...
- Nem, ez teljesen ferde és hibás felfogás. Ferde azért, mert ... Hiszen úgyis ... Meg vegyük számításba azt ... Különösen hibás az az állítás ... Különben is azt kell tekinteni ... Azt, hogy ... - Horváth kapkodott ellenérvek után, valami kényszerítette, hogy ellenszegüljön és vitatkozzék, de nem bírt előrántani egyetlen ellenvető szólamot se. Pedig neki most tiltakozni
- A dolog vége az, hogy a kereszténység bajosan fog visszatérni az eredeti tiszta útra. Itt már csak India segít. De megbocsát, engem várnak odabent a partnereim.
Hotváth most komolyan elbámult.
- Milyen partnerei?
- Hát kártyapartnereim. Szenvedélyes játékos vagyok.
«Hát ez is hazudik! - gondolta magában. - Milyen meggyőződéssel beszélt a hindu anyagiatlanságról, a kereszténység csődjéről, az önzetlenségről, a szent Kasinathról és most leül kártyázni, hogy elnyerje a másik pénzét. Őrület. És azt kívánta, hogy higgyek neki ... De ne térjünk le az egyenes útról».
- Megengedi, hogy önnel tartsak? - kérdezte a kecskeszakállastól.
- Örömmel. Ha akarja be is szállhat a játékba. Szolid makaó.