Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 19. szám · / · FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: TIMÁR VIRGIL FIA.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: AZ EMBER, AKI JÁRVA JÁR

Endre Károly azok közé tartozik, kik az iskolapadból léptek a harctérre. Feketére pörkölve az olasz naptól, véresen, mocskosan, nagyon fiatalon érkezett vissza egyszer, kezében egy tiszta füzettel, melybe dolgozatként, mint a halál iskolájának szorgalmas tanulója, gyöngybetűkkel költeményeket írt. Ezek a versek jelentek meg mostan.

Nem típus, hanem kivétel. Sokan verseltek a harctéren. Ő egyetlenegy úgynevezett «háborús» verssel sem jelentkezett. Csak a halál foglalkoztatta. Az nyitotta ki szemét, hogy lásson, ormokat és szakadékokat, fényben és ködben, tárgyilagosan, bizonyos messzeségből, életet s embereket, helyes távlatban, eltűnő mozdulatokat, melyeket le kell rögzítenie. Az a dúlt külső és a nyugodt írás jelképe annak, hogy a rendező művészet milyen fegyelemre szoktatta.

Komoly lélek, mely nem figyel semmiségekre, a legfontosabbat keresi. Ha akad hibája, egy kis merevség, vagy hellyel-közzel egy laposabb sor, egy furcsa erőszakoltság az egyéniségéből származik, mely állandóan kötve van egy gondolatkörhöz és életérzéshez. Mint művész él a hagyományokkal s ura az új-veretű magyar nyelvnek, melyet a Nyugat költői edzettek meg. Néha barokk. (Egy verse «Árván, unottan» csupa módhatározó, regényes halmozással, izgató, a végén kicsattanó fokozással.) Játékos és gyermeteg. («Sok szerencsét én kívánok» című versére mutatok, erre a finom és kedves munkára, melyben egy halni készülő játszik az élet színes dolgaival s mindent odaadogat másoknak: «Boltosnak jó árut s árat, Folyton forgó ajtózárat...», «Ácsnak egyenes gerendát, Kispapoknak reverendát. Poétának kedvest, égit, Diákoknak érettségit. Papoknak cirádás pillért, Töméntelen péterfillért. Munkásnak kevés robotot S általános titkos jogot. Háborúnak egyszer végét S népeknek az örök békét».) Humora van és ez különös jelenség fiatal költőnél. Igazi értéke halálverseiből tetszik ki. («A halál szól» című: «Nékem nevelted vágyad, Nékem vetetted ágyad, Ágyadból nékem keltél, Ebédet nékem nyeltél». Vagy egy másik «Az ifjú halál» dacos, fiatal kacagásával: «Ó mennyi óhaj, mennyi sóhaj ajkán ... Nem bánom! - véle surranok a sajkán És dalfüzért akasztok még reája.») Külön ki kell emelnem a «Notturno»-t, melynek egységes szövése, önmagából fakadó mély dallamossága egyedül is elegendő arra, hogy reáirányítsa a figyelmet. Itt bonyolult - majdnem ismerettani - kétségével bíbelődik, de oly szemléletesen és érzékien, hogy teljességében közölni tudja velünk. Másik költeménye - «Egy fiatal leány halálára» - a biztos hangütésével kap meg: «Meghalt. Szava nincs. Szeme nincs. Esze nincs. Szíve nincs. Meghalt...» Aztán: «Szagold az illatát, mit gyűjtött s ellehelt,- Támassz létrát a levegőben! - összefoghatod? Micsoda gyönyörű, céltalan mozdulata a kétségbeesésnek?» Úgy szólok - mesterségünk nyelvén - mint az orvos, ki ezt mondja: «Micsoda gyönyörű carcinoma, kollega úr».

Kérem, figyeljenek erre az új költőre és ízleljék meg verseit, mert ezeknek ízük van. Kesernyés és zamatos íz, mint a manduláé, melyben találni egy csipetnyit a leghalálosabb méregből is, a kéksavból.