Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 19. szám · / · FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: TIMÁR VIRGIL FIA.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ÍRÓI ARCKÉPEK

Jól esik viszontlátnom kötetben Szini Gyula tanulmányait, melyek tizenöt-húsz évvel ezelőtt - többnyire újságokban - jelentek meg, mint harcos, fölfedező cikkek. Annak idején titkos rokonérzéssel olvastam őket, mert az irodalmi századváltozást jelezték, ébresztő szavukkal a jövő elé harsonáztak s mindnyájunk útját egyengették, kik új módon, a magunk nyelvén akartunk megszólalni. Feladatukat azóta elvégezték. Irtották a félreértést, szíveket indítottak meg, emléket világosítottak föl. Egykor izgalmas élmény. Ma megható emlék mindnyájunknak.

Tizenkét európai íróról szóló tanulmány van ebben a kötetben franciákról, németekről, oroszokról, svédekről, belgákról, angolokról. E tizenkét író közül kilenc már meghalt. Csak három él. Maeterlinck és Hauptmann a legfiatalabb, mind a kettő hatvan éves. Az ifjú Anatole France pedig hetvennyolc. Ahogy valaha a jövő fuvallt reánk nevük hallatára, ma a múlt áhítata fog el. A könyv írója is érezhette ezt. Tanulmányait új, higgadtabb formába öntötte, letörölte róluk a pillanat jegyét, a lelkendező elragadtatást, mellyel az új utódokról szokás szólni. Hiszen most már irodalomtörténetet ír.

Csak egy maradt meg írásain: az a templomi tisztelet, melyet Szini Gyula, a magyar toll előkelő művésze, nem tudott elfelejteni soha s körülövezi vele mesterségét, melyet bálványozva szeret, az írót, nem a népszerű és körülrajongottat, hanem a nagyot, ki az igazság felé tör, az ő hősét, kit a fetisizmusig tisztel, belső mivoltában s külsőségében, egészen mellényéig és inggombjáig. Ebben van erkölcse és nevelő hatása. Különösen ma szeretném sokak kezébe adni ezt a könyvet, mikor az irodalmat is árfolyamok szerint mérik és a lezüllesztett, céltudatosan elbutított közönségnek ünnepi áradozással, irodalmi eseményként adnak hírt egy-egy silány kontár «dollársiker»-éről. Ő más kor gyermeke még. Nem méltatlan folytatója annak a munkának, melyet 1880-ban mindnyájunk mestere, Ambrus Zoltán kezdett, ki elmés, okos, gyönyörűen épített tanulmányaiban közelünkbe hozta Balzac-ot Flaubert-t, a két Dumas-t, Zola-t s kincsünkké tette, mert élményét átadta nekünk. Az ő írói az újabbak: Maeterlinck, Verlaine, Wilde, Ernest la Jeunesse. Egy korszak van közöttük s ez meglátszik a tanulmányok stíljén is. Szini Gyula írásai, melyek 1900 körül keletkeztek s az impresszimizmus és szimbolizmus térhódításáról számolnak be, ízig-vérig impresszionisták és szimbolisták, mint azok az írók, kiket bemutat, belső tűz, színes érzelem festi alá őket, de akárcsak a kora, híján vannak annak a zárt egységnek, melyet Ambrus Zoltán tanulmányaiban lelünk, ki a realizmust és naturalizmust a maga pontos eszközeivel jellemezte. Mondatai is rövidebbek, ziláltabbak. Egy más világszemlélet és idegrendszer nyilatkozik meg bennük. Kicsoda lesz európai hírnöke az újabb évtizedek mozgalmainak, melyik mai fiatalember lép örökébe e hittel és lélekkel teljes irodalmi folytonosságnak, melyet ők ketten jelentenek irodalmunkban? Keresem őt, de egyelőre nem látom.