Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 19. szám · / · FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: TIMÁR VIRGIL FIA.
Ha született költő, lírikus ír prózát, akkor más hasonlóan tanulságos jelenségeket veszünk észre. Ez a próza kezdetben zsúfolt. Sok benne a jelző és határozó, túltengenek a színek, melyek egymást rontják, úrrá lesz az aránytalanság. Az ifjú elbeszélő versébe mindig bele kellene írni valamit, az ifjú költő prózájából mindig ki kellene húzni valamit. Csodálatos, hogy a lírikus, ki könnyedén mozog a forma börtönében, győz minden akadályversenyen s táncolni tud egy sakktáblányi területen is, csak kötöttségében mértékes. A gátak növelik erejét, öntudatát, arány-érzékét. «...S az égő fájdalom táncolni megtanít: ütemes sántaság, mint aki tűzbe hágott s kit kígyó csíp bokán, kapkodja lábait» - hogy abból a költőből idézzek, akiről majd írok. De mihelyt kikerül a rabságból és szabad térre ér, melyen sokkal könnyebb mozogni, zavarba jön, mintegy a szabadság nagyságától. Nem tudja, jobbra menjen-e, vagy balra. Még csupa benső látás, magába-meredés, önkívület. Ez azonban a prózában suta. Másra van itt szüksége, lázas nyugalomra, kifelé-nézésre, türelemre, sokszor tíz készakartan-szürke oldalra, mely művészien illeszkedik az egész szerkezetébe. Szemének szoknia kell az új távlathoz. Fáradtsággal megtanulja a járást az, aki már szállott. És ez érdemes. Minden költő férfikori nyelve a próza.