Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 19. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (4)
AZ ELSŐ LÉPÉSEK

Nem fanatizmus volt nála ez az élethez való ragaszkodás. Ugyan mikor volt egy magyar fanatikus? Egyszerű visszahatás állott be nála. Megint csak fizikai törvény vetette uralma alá és kényszerítette a cselekvésekre. Élni akart, habár tudta, hogy ez lehetetlen. Egyszerűen számításon kívül akarta hagyni ezt az életébe befurakodott öt évet minden következményeivel együtt és a múltat akarta visszahozni.

Első dolga volt, hogy odament az apjához és bocsánatot kért tőle «a tegnapi tiszteletlensége» miatt. Belsejében mozgott valami, ami inkább szerette volna megismételni azt az egész «tegnapit» és megint ordítani akart, de az a felső, hatalmas kényszer nem engedte. Gondolta magában azt is, hogy az apám iszákos és korlátolt, ez látszik véreres arcán - de azért szeretettel megcsókolta azt a véreres arcot és úgy tett, mintha bűnbánó és elérzékenyedett lenne. Pedig az arca merev volt és belsejében ott ült az a nehézség. Magdának is mondott néhány kedveskedő szót és megsimogatta a haját. Magda örömében majd felsikoltott. De ő valahányszor ilyesmit tett, káromkodni szeretett volna, és lépten-nyomon megrohanták régi gondolatai.

Pénzt kért az apjától azzal az ürüggyel, hogy egy és más sürgős bevásárolnivalója akadt. Az öreg Horváth örömmel adta oda neki összes maradék pénzét és büszkén dicsekedett a feleségének, hogy lám, ugye megmondtam, hogy Imre néhány nap múlva megint a régi lesz és íme már kezdi is rendbeszedni magát, vásárolni akar és megígérte, hogy gondolkozni fog pályája felől. Horváth vett magának egy nyakkendőt, egy kalapot és egy pár cipőszalagot. A gallérjait maga vitte el a mosodába. Fogkefét, borotválkozó szappant, hajkenőcsöt, kölnivizet, parfümöt, púdert, körömlakkot és manikűrollót vásárolt, otthon megkérte az anyját, hogy ezután vasalja keményre az ingét és sötétszürke zsakettjét ő maga vasalta ki a konyhában. És még maradt néhány korona a zsebében.

- Miből is áll tulajdonképp az élet? - töprengett magában. - Persze igaz, hogy hiábavaló és képtelen valami, de ezt most hagyjuk. Igen. Az életet apró szakaszokra osztotta az Úr és minden szakasz egy-egy célért való küzdés. Ha mást nem teszek, mint azt, hogy kiveszem a zsebkendőmet és kifúvom az orromat: ez is küzdés. Ha nem tenném, elcseppenne az orrom. Ezzel meg is oldottam mindent és ha mégis feltesszük a kérdést, hogy mire való végeredményben a küzdés, csak arra, hogy egy szép napon felforduljunk? - eljutunk egy olyan csomóhoz, amilyen ezer van, és amilyenhez mindig eljut az ember, ha gondolkozik. A gondolkozás vágányokon halad. Elhelyezkedik egy egyenesen és zavartalanul halad akár előre, akár hátra. De csak addig, amíg az egyenes tart, amíg a váltók és az elágazások zavaros csomópontjához nem ér. Itt megreked, eltéved, hiába keresi a sötétben a jelzőlámpásokat: a teremtő nem látta el szemaforokkal az életet. Ezt az emberekre bízta. És az emberek állítottak is fel szemaforokat. Az erkölcs és a vallás minden dogmája egy-egy szemafor, amelyekről hinni kell, hogy egy ismeretlen hatalom keze nyomát viselik magukon. Vakon kell engedelmeskedni útmutatásaiknak. De lám, megint gondolkozom, ahelyett, hogy imádkoznék. Így sohase jövök rendbe.

Ezeket a szavakat imádkozás helyett mormogta magában, amint ott térdepelt a templom félhomályában. A templom üres volt, csak a templomszolga lépkedett az egyik szentkép alatt és arra ügyelt, hogy az idegen el ne emeljen valamit az oltárról. Eljött ide ebbe a templomba, amelybe régen is járt és sokat várt ettől a látogatástól. Régóta nem imádkozott már, mert ez nem jutott sose eszébe, vagy ha eszébe is jutott, feleslegesnek tartotta az imádkozást. Most magára erőltette, de sehogy se tudta megtalálni a régi hangot. Elmondta a Miatyánkot és belezavarodott. Bármennyire is akarta, a templom komor, szent falai nem tudtak gyermekkori érzéseket lehelni bele, mindamellett úgy tett, mintha szellemét lenyűgözve tartaná a falakból kiáradó magasztosság és szentség. Félhangosan, hogy a templomszolga is hallotta, így imádkozott:

- Atyám, hiszek benned, te vagy az egyetlen, a hatalmas, akiben összefolyik a világ végtelensége és aki mindenek felett állasz. A te akaratod szerint történik minden. Ha valakit eltipornak vagy felmagasztalnak, én megnyugszom szent akaratodban. Ha valaki élni akar és számít az örök üdvösségre, az hozzád folyamodik és mi mindnyájan bűnösök és semmik vagyunk hozzád képest. Tudom, hogy meghallgatsz, mert te mindent hallasz, hozzád feljut az ásóval kettészelt pondrónak is a fájdalma és te számon tartod azt. Hiszem ezt, Uram és mindig is hittem és azt is hiszem, hogy egyetlen boldogulás csak a te szent fiad által kijelentett kereszténységben van, amely el nem koptatható és örök. Adj erőt a hívéshez, a kitartáshoz és ahhoz, hogy régi tisztaságomat visszanyerhessem. Mert atyám, én megtévelyedett vagyok, kérlek, szabadíts meg a megtévelyítő gondolatoktól és inkább bénítsd meg agyamat, csak boldog lehessek, mint szegényeid, akik lelkileg szegények és balgák voltak és épp ezért boldogok. Mert én a régi boldogságomat akarom.

Szent és kegyes szavakat akart mondani, de tovább nem bírta szusszal és észrevétlenül átcsapott régi gondolataihoz:

- Furcsa, hogy mindabból egy szót se hiszek, amit mondok, de azért mégis mondom. Vágyam nincs, csak akaratom és úgy hiszem, hogy Krisztus csupán mitikus alak és szükséges szerve a kereszténységnek, amely a titokzatos hazugságok bálványait festi zászlójára és ezeket igyekszik kétszerkettőknek elfogadtatni. És az ember - ez igaz - ha élni akar, higgyen a misztikumokban, amelyek mindegyike egy-egy feneketlen mélység áthidalója és ne igyekezzék azokat a gondolkozással elhalványítani. A gondolkozás olyan gyönyör, mint a gyermekszülés és mindig holt gyermeket szül. Nem fogok már töprengeni azon, hogy ki vagyok, mi vagyok, miért vagyok itt és miért történnek velem az események.

De ezt nem sikerült jó ideig elérnie. A templomból olyan arccal jött ki, mint aki át van hatva Isten imádatától és félhangosan ezt mormogta: - Igen. Kétszerkettő az négy. Természetes, hogy van Isten.

Mikor felfelé haladt a lépcsőházban otthon, zongoraszó ütötte meg a fülét és a dallam ismerősnek tűnt fel előtte. A lakó gyakorolt a második emeleten, rosszul és akadozva játszott és a hangok, amelyeket a zongorán kivert, kétségbeejtően siváran és közönségesen hangzottak most.

Ebéd után megborotválkozott. Arcát bepúderozta, haját megkente brillantinnal, kemény gallért tett fel és új nyakkendőjét kötötte a nyakába. A tükörbe nézett. A saját kezűleg kivasalt zsakettben olyannak próbálta látni magát, amilyen régen volt. El akarta hitetni magával, hogy arca nem ráncos és beesett, haja nem ritka, a brillantin nem komisz hadiárú, gallérja nem félkeményre vasalt és zsakettje nem kopott. Bement a szalonba, amely fakult volt és szegényes. Ott találta Magdát, a főhadnagyot és egy barátnőjét.

Ez a barátnő fiatal, tizenhat-tizenhét éves, élénk szemű, barna lány volt. Gyorsan beszélt, de néha elhallgatott és ilyenkor komoly arccal nézett. Soha nem jött zavarba és minden gondolatát kisajátította a férfinem iránt való érdeklődés. Sokat pletykált és képzelődött. Számtalanszor dicsekedett azzal, hogy ez és ez volt szerelmes bele és azt hitte, hogy mindenkinél olyan gyorsan megy a lángralobbanás, mint nála. Mikor Horváth a szobába lépett, mindjárt érdeklődve nézett rá, a férfit nézte benne és nem a barátnője testvérét. Nem kerülte el figyelmét a vasalt zsakett nadrág. Horváth leült mellé és beszélgetni kezdtek. Nagyon megerőltette agyát, hogy elő tudja keresni az ócska lomtárból azokat az avult szólamokat, amelyeket régen olyan könnyedén tudott használni, amikor egy lánnyal beszélgetést kezdett. Ezért feltűnően félszeg és ügyetlen volt. Próbálkozott és csupán mesterséges kedv élt benne a próbálkozáshoz. Nehezen ment ez neki, mert nem azt mondta, amit gondolt és üres szavakat kellett használnia akkor, amikor a jelentős és nagybetűs szavaknak egész raja kóválygott fejében.

- Én azt hiszem - mondta a lánynak - hogy a románok nemsokára kivonulnak Pestről.

Eddig soha nem jutott eszébe, hogy ezen gondolkozzék. Egyáltalában nem hitte azt, amit mondott, nem is törődött vele és mégis mondta.

- Csak mennének is már - felelt a lány. - Olyan utálatosak ezek a román tisztek. Ki nem állhatom őket!

Azt akarta mondani a lánynak - már az ajkán is volt a szó - hogy a román tiszteket újszerűségük és rendkívüliségük még vonzóbbakká teszi a pesti nők előtt, akik csak azt nézik, hogy nadrág legyen valakin, és már oda vannak érte: de elharapta a szót és valami gyámoltalanságot motyogott.

Ezen a délután a tiszthez szinte az alázatosságig udvarias volt.

Cigarettával kínálta és szolgálatkészséggel hízelgett neki.

(Folyt. köv.)