Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 19. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
A vacsora úgy múlt el, mint máskor. Alig szóltak néhány szót és mindenki igyekezett úgy viselkedni, mint máskor, de mindenki észrevette, hogy a hangja tompább, minden mozdulata nehéz és erőltetett. Vacsora után kettesben maradt az apjával. Anyja a konyhában rakosgatta a ruhákat, Magda bement lefeküdni. Az apja beszélgetést kezdett vele és ő - hogy történhetett? - felháborodott magában amiatt, hogy megint nem hagyják nyugton, megint, mint a múltkor, mintha egy kéz markolna az agyába, és mint sárga, keserű okádék, ömlött belőle most először a felpiszkált nyugalom dühös szófolyama. Közben, míg beszélt, azt gondolta, hogy túloz és színészkedik, de a fenébe, legalább érthetően beszél.
Az öreg Horváth gondolkozása már napok óta össze volt kuszálva.
Akármennyire is akarta, nem tudta tisztának és egyszerűnek látni azt a viszonyt, amely a fia és ő köztük támadt. Tömérdek zavaró körülmény befolyásolta tisztánlátását és különböző elgondolásokkal áltatta magát, de nem tudott tiszta és kielégítő véleményt alkotni fiáról. A jelek erre mutattak: Megállapította, hogy, mint apának, joga és kötelessége a gyermeke felett uralkodni, és annak sorsát intézni. Elhatározta hát, hogy felsőbbséges atyai hangon fog vele beszélni. De bátorsága fogyni kezdett, amint négyszemközt maradtak. Izzadságcseppek gyöngyöztek homlokán és igyekezett kerülni a fia kifejezéstelen, bágyadt tekintetét. Rágyújtott a pipájára és így kezdte mondókáját:
- Imre... Fiam... Az idő gyorsan múlik... Amikor utoljára láttuk egymást, te még gyerek voltál, én pedig férfi és most, hogy a gondviselés visszahozott közénk: te férfi vagy, én meg már maholnap tehetetlen öreg...
- Azt te gondviselésnek nevezed? Hát van olyan gondviselés, amely öt évig kérlelhetetlenül fojtogatja az embert? Elszakítja egészségesen, gyermekkorában azoktól, akik az élete voltak és elveti könyörtelenül a föld másik végére, eltemetve, mint egy élőhalottat. Sanyargatja, gyötri az idegenben, minden évben tíz esztendővel véníti és aztán félig agyontiporva, megkínozva, mint egy férget, betegen és öregen öt év múlva nagykegyesen hazadobja. Hát ezt nevezed te gondviselésnek? Nézz rám! Öregebb és megtörtebb vagyok, mint te, azért, hogy csak huszonnyolc éves vagyok és nem ősz a hajam. És emlegesd még egyszer ezt a hülye gondviselést!
Az apja megrettenve hallgatta. Most még zavartabbnak érezte magát, mert szívében megmozdult az atyai forróság és a szemeit facsarta. Szeretett volna zokogva a fia nyakába borulni. De nem mert. Látta a fia szemében a hidegséget, a rideg közönyösséget és a nagy nyugalmat. Akadozva megszólalt:
- Ne mondd ezeket, Imre... Ez nagyon fáj, édes fiam... Majd megint minden olyan lesz, mint régen, elfelejted azt a fogságot és jusson eszedbe, hogy mások is szenvedtek, nemcsak te.
- És ez vigasztaljon? A fogságban megtanulta mindenki, hogy csak ő van a világon, hogy más nincs rajta kívül; megtanulta, hogy kell a másikat kihasználni, hogy kell a másik zsebéből a kenyérmorzsát kilopni, hogy kell egy tál levesért a másikat meggyilkolni. Nekem semmi közöm másokhoz. Engem nem érdekel a mások szenvedése!
Az öreg érezte, hogy forróság rohan fel a gégéjén a fájdalomtól és a szemén egy könnycsepp buggyan ki.
- Imre... Imre - mondta - Látom, hogy neked fáj itt köztünk valami. Úgy-e fáj?
- Fáj? Fenét fáj! Már régóta nem tud nekem fájni semmi. Még az sem fáj, hogy látom, hogy felszedtek, és a házba fogadtok egy ismeretlen jött-ment senkit, akiről azt se tudjátok, hogy kicsoda, micsoda. Undorító rajongással fogadjátok mindennap és Magdát félszeggé, nevetségessé torzítjátok! Én nem bánok semmit! Nem tudok semmit! Nem is akarok semmit, de utálom ezt az embert, aki titokban röhög rajtunk és csúfolódik Magdával. Lehet, hogy talán elveszi majd, mi közöm hozzá, de ez az egész dolog undorító.
Az öreg zavartan bámult maga elé. Nem tudott mit felelni. Mindez nagyon kuszáltnak tűnt fel előtte és nem csak bosszantotta, de meg is ijesztette.
- Mindezt az anyád intézi, nem én - hebegte izzadt homlokát törölgetve. - Én is gondoltam ilyesmit, de azt hiszem, kissé túlzol. De nem erről akartam veled beszélni, hanem...
Abból az atyai hangból, amelyen ezt a beszélgetést kezdte, kiesett és emiatt végképp megzavarodott.
- Azt akartam mondani... Tudod... Hát... Hogy gondolod a pályádat? Emlékszel, hogy én mérnöknek akartalak adni, de te inkább a ius civilére vágytál... Na, de ez elmúlt. Erről nem érdemes beszélni... Hanem akárhogy is nézzük a dolgot, az biztos, hogy a mai időkben nem valami kecsegtető a jogi pálya. Nem kenyérpálya.
- Tudom. Ez a fogolytársam végzett ügyvéd és most éhezve kódorog az utcán.
- Ez az, Imrém-drágám - mondta az apja aggódó szomorúsággal. - Addig nem szeretnék meghalni, amíg valami becsületes állásban nem látlak. Azt hiszem, talán már gondolkoztál afelől, hogy mihez kezdesz? Talán még segíteni tudlak...
Horváth felémelyedett ettől a hangtól.
- Én mihez kezdek? - tört ki belőle. - Hát tudok én valamihez kezdeni? Hát meg se pihenhetek itthon egy kicsit ötévi borzalmak után, és már azt kérdezi tőlem az apám, az apám, hogy mihez kezdek? Ha nem kezdek semmihez, még ki is lök a házból! Hát nem bánom! Lökj ki! Rúgj ki! Én nem tudok kezdeni semmihez! Az életem úgy is semmi! Jó éjszakát.
Sarkon fordult és kiment a szobából.
Az öreg bamba értelmetlen arccal, mozdulatlan szemekkel bámult a fia után a becsapott ajtóra. Majd hirtelen kis öreg, összetöpörödött emberré változott, arcán fájdalmas, gyerekes rángatózás rúgkapált, szemei elpirultak, gyorsan kirántotta zsebkendőjét, arcához szorította és nehéz, öklöndöző nyögések törtek elő melléből:
- Miért bántott meg? Én nem... bántottam... meg őt...
Hebegett és sírva fakadt.
Horváth soha nem gondolta eddig azokat, amiket az apjának mondott, és amikor mondta, nem is gondolta komolyan. Valami kényszerítette, hogy kitörjön és bőgjön, mint a csapdába került vadállat, amely nem magyarázgatja magának, hogy miért bőg. A szavak helyett, amelyeket mondott, szívesebben ordított volna tagolatlan hangokat. Szavainak semmi értelmet nem tulajdonított. Megvallotta magának, hogy szavai nagyon távol állnak az igazságtól, de azért mégis beszélt, mert valami erőltette. Mondhatta volna azt, hogy miért van az kép a falon? Miért nem a másikon? Hát lehet ilyen marha, ízléstelen valaki? Az ilyen állat és hagyjon neki békét. Olvassa tovább a könyvét és higgye azt, hogy Isten, aki olyan udvariatlan, hogy felhőbe burkolja az eget, amikor sokkal szebb, ha a nap süt...
Mindez azért történt így, mert nagyon ingerlékeny lett azóta, mióta leszámolt az élettel. Ez talán természetellenesnek tűnhetik fel, mert azt, aki leszámolt és megnyugodott a megsemmisülésben, már nem zaklathatja semmi, az már felülemelkedett az apró kis kellemetlenségeken. És még se így volt. A legkisebb dolog is fellázította. És ne felejtsük el, hogy Horváth nem bölcs volt, hanem idegbeteg. Ha egy légy rászállt arcára, összerezzent és átkozta az életet, amely akkor sem hagyta nyugton a testét, amikor már örök nyugalomra vágyik.
Feje lángolt. Halántékán lüktettek az erek. Törülközőjét vízbe mártotta és a feje köré csavarta. Ruhástól az ágyra vetette magát.
Ablaka nyitva volt. Az utcáról behallatszott a járókelők beszélgetése és cipőjük kopogása. Valaki elkiáltotta kinn magát. Egy női hang végigkacagott az ablak alatt. Valahol egy ajtót becsaptak. Azután suttogó hang kelt útra az utcák felől.
Az esti szél fújta a száraz faleveleket. Valahonnan messziről tülkölés recsegett keresztül a levegőn. A zagyván összefolyó szavak, mint valami nagy légy zümmögése, szárnyalt be az ablakon. És egyszerre minden csendességbe fúlt, csak az utcaköveket seprő, sárga falevelek zörögtek tovább. Néha-néha szólalt meg két elkésett láb ütemes kopogása. Aztán az is elnémult...
Horváth nem aludt. A csend szavára feltápászkodott. Olyanféle zsibbadtság fogta el, mint a vágyódó férfit, mikor a nő felé tart. Valami eltökéltség, valami régen óhajtottnak a most akarása. Kikönyökölt az ablakon és ebben a pillanatban az egyedüllét nagy nyugalmában egész sorsát ott érezte összepréselve a jobb markában.