Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 19. szám · / · Shelley: AZ ÉRZÉKENY PLÁNTA
Három nap a kert szine néma volt,
mint csillagoké, ha fölébred a hold,
vagy Bajae habjaié mielőtt
fényétől lesz a Vezuv köde rőt.
S az Érző Plánta a negyedik
nap dalt hallott, s hogy őt temetik,
halottvivők lépése dobog,
s a tompa Gyász mélysége zokog.
S érzett nehéz neszt, béna sóhajt,
s hogy a Halál jár, és lépte halk,
s hideg, elfuló, dohos illatot,
amely a koporsódeszkán kihatott.
Könnytől a sötét fü s virágszemek
csillogtak, amerre ment a menet,
s halk sóhajuktól szomoru lőn
a szél és nyögve elült a fenyőn.
S csupa ősz lett a kert, hideg, csunya, holt,
mint Annak a teste, ki lelke volt;
lassan ami álom volt, tarka, remek,
elváltozott, rohadó fütömeg:
ki sohase sírt is, láttára remeg.
Hamar a nyár őszbe csatakolt
s a reggeli ködbe dér lovagolt
noha déli nap még kacagva vakit
az éjszaka prédás titkait.
Karmazsin hó, rózsalevelek,
rakták ki a zöldet gyep s moha felett;
liliom is fonnyadt, szomoruszin,
mint bőr a halódók arcain.
S indiai plánták - szebbet soha kert
harmata s illatosabbat se nevelt -
napra nap és sziromra szirom,
gyültek a sárba, sivár halom.
Levelek, barnák, sárgák, veresek
s a halál szürkéjével deresek,
szellemtánc mit szél sodra ragad,
suhanással ijesztik a madarakat.
Csunya gaznak magva szárnyra kél,
bölcsőjéből fölverte a szél,
s a drága virág szárára tapad,
mely vele egyben a földbe rohad.
A vizi virág víz alá került
lehullva a szárról a melyen ült,
és erre-arra vitte a víz,
mint földi virágot a szél ha visz.
S leszakadt az eső, s a letört kocsány
keresztbe feküdt az út kavicsán,
s a lugas levelektől árva gomoly,
s minden virág halomba omol.
A szél s a hó ideje között
ezer csunya gaz kiütközött:
levelük rücskökkel át meg át
mint vízikigyó hasa s békahát.
S a tüske s a csallán s durva tövis
s gyüvötény s beléndek is, bürök is
keverte kuszóival a leget
hogy a holt szél fojtó bűzbe rekedt.
Dudvák nyüzsgése, vad, buja, nyers,
miknek nevétől borzad a vers,
szurósak, kékek, ripacsosak,
puhák s méreggel harmatosak.
Lisztharmat, aranka, gomba, penész
ködmódra a földet elöntve tenyész,
sápadt husu, mintha a sok halott
uj nyirkos létre dagadna ki ott.
Gaz, békalencse s ronda iszap
sárhabjaival sürü a patak,
torkát zsombikkal tömte tele
a káka csomós kigyógyökere.
Szélcsöndben a vizből a gázok ölő
méreggel itatva kelnek elő,
látja a reggel, érzi a dél
s hiába deríti a holddal az éj.
S látatlan a fényes délután
olajos láng szökdös a fák csucsán,
minden kis ágat amelyre leül,
üszög harap, éget, védtelenül.
Az Érző Plánta büvölten állt
és sirt. Hol könnye utat talált
levélpillái alatt, fagyott
sürü nedve csipős mézgát hagyott.
S már lombja lehullt, s ágát a vihar
csapkodta ki sorban baltáival,
nedve a gyökérbe vonult le megint,
mint vér a megálló szivbe, mind.
Mert jött a Tél, korbácsa a szél,
fagyos ujja ajkán, nem beszél,
letépte a hegyről a zuhogányt
s kezein csörgette bilincs gyanánt.
Lehellete lánc, némán kötözött
tág földeket és levegőt, vizet;
jött, hajtva kevélyen, trónszekerén:
belefogva tiz északi vihar a mén.
S a csúf gazok, az eleven Halál
formái a földre bujtak alá.
Ahogy menekült mind, s elhajolt,
kisértetek eltűnése volt!
S éhen az Érző Plánta gyökere
alatt kimult a vakond s a pele.
Madár a fagyos légből leesett
s a csupasz fák hálójába veszett.
Előbb olvadt hó zápora jött
és újrafagyott a gallyak között,
majd fölszállt dermedt zuzmara-köd
s megint záporrá sűrüsödött.
S mint holt csecsemőt ha farkas szimatol,
az északi orkán jár és puhatol,
megrázza a zuzmara terhü fát:
merev markában letörik az ág.
Elment a tél, jön a kikelet,
az Érző Plánta nem kap levelet,
de a gyütövény, gaz, gomba, s a zord
bürök kikel, mint sírból a holt.
[+]