Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 19. szám · / · Shelley: AZ ÉRZÉKENY PLÁNTA
Egy kertben egy Érző Plánta nőtt
harmattal a szél dajkálta őt
legyezőit a fényre kitárta mind
s az éj csókjára lezárta megint.
És már a tavaszt érezte a kert,
hogy szerte szerelmek szelleme kelt
s mély tél-álmokból a föld sötét
keblén fü, virág emelte fejét.
De egy sem rezzent olly epedőn
se kertbe, sem erdőn, sem mezőn,
őzként kit déli mámora hív,
mint ama Plánta, a Szenzitiv.
A gyepen, melyet langy zápor vert,
friss hóvirág és viola kelt,
s hallhattad, mint zenébe a dalt,
hogy illatuk illatába halt.
S az anemóna, s a karcsu sok
tulipán, s, legszebb, a nárciszok,
ki mind a patak tükrébe figyel,
míg önnön szépségén eped el;
s mely gyenge korától oly finom
s vágytól oly sápadt, a liliom,
hogy szirma remegő fénye kibuj
enyhezöld takarója alul;
s a jácint, hószinü, kék s bibor,
kinek ujdonat harangjaiból
oly kényes, erős, lágy hang zenél,
hogy érzékünkbe mint illat ér;
s a rózsa, fürdeni vetkezett
tündér gyanánt, ki a mély mezet
szirmonként bontja ki, míg sugár
szépsége lelke meztelen áll;
s a varázsvesszejü tűzvirág,
emelve holdszínű poharát
mint egy bacchánsnő, míg szeme mint
harmatos csillag, az égbe tekint;
s a jázmin és tubarózsa száz,
kiknél több-illatu nem nyíl más,
nőtt dúsan e kertben, s távoli
klimáknak ritka virágai.
S a folyón, amelynek ingatag
keblét a lugasló lomb alatt
fény, font egéből, zöld meg arany,
hálózva, rézsut alázuhan,
csillagvirág remegett, s vele
vizililiom széles levele,
s sugárral s hanggal boldogodott
vize táncütemre csillogott.
S a kanyargó sok mohás-füves út,
mely a kertben össze-vissza fut,
s hol nyiltan a szélbe, napba víg,
hol meg vadbimbós lombba buvik,
nefelejtssel s, mint a mesebeli
aszfodelosszal, kirakva teli
százszorszéppel, mely estefelé
ernyővé csügged a harmat elé
a szentjánosbogárka fölé.
S hol mélyül a kertnek édene,
a virágok (mint csecsemő szeme
álomba szunnyad előbb talán,
de aztán fölnevet anyja dalán)
kibomolva a víg szellőbe, mint
a rejtett gyöngy, ha reátekint
a bányalámpa, a játszi nap
örömén osztozni látszanak.
Mert mind oly szomjasan itta át
szomszédja szinét és illatát,
mint két fiatal szerelmes, akit
egymásnak légköre elborít.
De az Érző Plánta, bár nem adott
mély szerelméből dús kamatot,
mert vágya gyökérig járta át,
többet kapott mint mind aki ád.
Igaz, édes bimbó rajta nincs,
se szin-hozomány, sem illat-kincs:
azért szeret ő úgy, mint maga a Vágy,
mert amije nincsen, arra vágy!
A könnyü szél, aki lengeteg
szárnyról zene-zúgást hinteget,
a sugár mely a virág szinét
a messzeségbe nyilazza szét;
a bogarak, fürgék, szabadok,
nap-tengeren arany ladikok,
mely mind fény- és illat-rakományt
visz a csillogó, eleven füvön át;
a reggeli harmat fellege, mely
a virágot láttalan lepi el,
s illatával, ha följön a nap,
sápadva bolyong a szférák alatt;
s a vak dél remegő gőzei, mint
tenger mely a forró földön ring,
s melyben hang, illat és sugarak,
mint nádak a tóban, inganak;
érző Plántánknak dús örömöt
hordtak, mint angyali hirnökök,
míg lassu órák széltelen
felhőkként álltak a mély egen.
S amikor leszállt az Est, a lágy,
s a föld csupa ágy lett, a lég csupa vágy,
a kéj mélyebb, noha csöndesebb,
s nap fátyla az álmokról leesett,
s az állatok, madarak, bogarak
raja álom-óceánba fulladt,
melynek hulláma a szórt homokon
jelet hagy (nem nyomot) a tudaton,
(s csak az ágon az édes csalogány
dala szólott szebben az alkony után,
melyből sok elyziumi fürt
Érző Plántánk álmába vegyült):
az érző Plánta leghamarább
tért a Nyugalomnak szárnya alá,
s mint gyermeket, ki örömbe alél,
kedvenc, noha olyan gyenge! - mély
bölcsejébe ölelte az Éj.
[+]