Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 17-18. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
A február olyan szép volt, hogy Ágotha asszony nem emlékezett még hasonlóra. A gazdák ingujjban szántottak a földeken, mindenki azt hitte, hogy két hónappal sikerült meglopni a telet.
A gyerekek a tízperceket kint szaladgálták át az udvaron. Visítoztak, fogócskáztak, ostort játszottak s ugráltak egymás hátára.
Az osztályokat szellőztetés céljából teljesen kiürítették, ki kellett mennie friss levegőt szívni minden gyereknek.
A tanítók és tanítónők a folyosón álldogáltak, nézték a kék eget s a magáról megfeledkezett napot.
Klári az osztálya előtt állt és horgolt.
Rőczey kivált a tanítók csoportjából és odament hozzá.
- Emlékszik Klárika, hogy mit mondott nekem az ősszel?
- Az ősszel?
- Igen, azt mondta, hogy én bennem többet lát, mint amit kívülről elárulok.
- Emlékszem - mondta Klári nyugodtan és horgolt tovább.
- Tudja, hogy ezzel megrontott?
- Megrontottam? Ez egyáltalán nem volt szándékomban.
- Igen, megrontott, mert azóta ezt a mondást nem tudom elfelejteni. Kutatok, keresgélek magamban, s ha véletlenül akad pillanatom, amikor ezt is el tudom hinni, akkor szerencsétlennek érzem magam egy egész napig. Tudja Klárika, itt nem jó másnak lenni, mint mások. Annak a hangnak sohase lesz jó vége, amelyik kikiabál a zenekarból. S tudja, hogy vagyok? Az anyósom gyakran elrontja a gyomrát, ilyenkor a legkedvesebb orvossága a Seidlitz-por. Ismeri?
- Igen.
- Akkor tudja, hogy ez az orvosság két porból áll. Az egyik fehér, a másik kék papírba van csomagolva. Az anyósom úgy készíti el magának, hogy két pohárba egy-egy kis vizet önt, külön beönti mindegyikbe a kétféle port, s előbb játszik velük. Ezüstkanállal belecsöpögtet az egyik léből a másikba, s a befogadó oldat apró gyöngyökben pezsegni kezd. Ez az oldat én vagyok most, az ezüst kanalat maga tartotta fölém. Pezsgést érzek néha magamban. Látja, ez az, amit nem szeretek. Minek mélyedjen az ember önmagába, minek ásson a múltjában, a jelenében, a jövőjében. Minek kutasson dolgokat, melyeknek eredetét, okát, célját soha meg nem tudhatja? Minek ölje magát az az ember? De igaza lehet, én mégis különös teremtés vagyok. Annyira törődöm mindennel, annyira nem akarom, hogy valaki csalódjék bennem, hogy mióta maga azt a nyugalomrontó hitét fejezte ki rólam, azóta egy kicsit más irányban is működik a lelkem, mint eddig.
- És fáj gondolkozni?
- Fáj. Mert ha az ember gondolkozik, akkor azt látja, hogy nem érdemes gondolkozni. De akkor már gondolkozik ...
A vörös orrú iskolaszolga előcsoszogott párás ablaka mögül, s dühösen rángatta a harangot.
A gyermeklárma még egyszer felsikoltott, mintegy háztetejéül az eddigi alapnak. Azután lassú decrescendóba ment át, s becsukódott a barna ajtók mögött.
Délután temetés volt.
Az új betegség, az influenza, elvitte a leggazdagabb özvegyasszonyt.
Tavaly kolerajárvány volt, az idén az orosz nyavalya ütötte föl a fejét. Az ijedősebbek rémült arccal adták tovább a róla hallott meséket.
A lapok hosszú cikkekben állapították meg, hogy Európának komolyan kell számolni a legújabb orosz veszedelemmel, s mérsékletre, tisztaságra, elővigyázatosságra intették az olvasókat. Voltak, akik tréfát űztek a betolakodott betegségből, s szánt szándékkal másként ejtették ki a nevét, mint ahogy az orvosi tudomány anyakönyvezte. Egy francia író gyorsan vígjátékot is írt «Influenza» címmel, s a darab majdnem úgy terjedt, mint a ragályos nátha, melyről szólt.
Csaknem az egész város ott volt a temetésen. Mindenki kíváncsi volt, hogy milyen beszédet fog tartani a nagytiszteletű úr a tisztes matróna fölött, aki köztudomás szerint vagyonának nagy részét az egyházra testálta.
Megjelent a tantestület is, az igazgató vezetése alatt.
S eljöttek a tanítók feleségei is.
Rőczeyné karonfogva állt a tömegben Klárival.
Nagyon jól megértették és nagyon szerették egymást. Lelkük különbözősége dacára Klári valósággal enyhületet érzett, mikor átlépte a boldog otthon küszöbét, amelynek falain soha nem sötétlett árnyék. Jól esett neki elvegyülni a kicsinységek tengerében, ahol az ő szemével nézve minden apró vízcsöpp volt csak, de a sok vízcsöpp két boldog embert összekötő, s együtt ringató tengerré dagadt. Itt az asszony mindig mosolygott, mindig barátságos és mindig megelégedett volt. Nem volt vágya, mely ne teljesedett volna, mert nem is kívánt semmit, csak hogy maradjon meg minden változatlanul, ahogy eddig volt. Kívül és belül. Örült, ha sikerült a kislányok hajmosása; ha gyorsan fényesedett a kilincs; ha elpusztultak az ablakpiszkító legyek, ha két krajcárral olcsóbban vette a paradicsomot a piacon, mint mások. Táncolni tudott, ha a padlásról szépen jött le a ruha, ha jól evett a malac, ha pirosra sült a kacsapecsenye. És énekre tudta gyújtani egy napsugár, a kert egyszerű virágdísze, vagy a lámpa otthonos lobogása. A világért sem tudott volna a házon túlra gondolni; a gyerekeken túlra, az urán túlra, a túlon túlra.
Vannak életek, melyek csak nagy edényben oldódnak. Az ő élete ezer apró tégelyben akart feloldódni.
Klári örömmel ölelte lelkére azt a kevésszínű, kevéshangú semmiséget, amit Rőczeyné életnek nevezett. Mint a hólyagot az úszni tanulók, úgy kötötte ő is hóna alá a tanítóné éveinek tartalmát, napjainak kitöltőjét, szavait, örömeit. S ez az egyszerű élettel teli hólyag fenntartotta őt azon a vízen, melyet sötétre festettek, s hullámokba vertek gondolatai.
Mint gyerek a féltett játékkal, úgy játszott a tanítóék soha nem látott boldogságával. Maga is boldog volt, amíg kézben volt a játék. Segített öltöztetni, babusgatni, díszíteni, mert érezte, hogy közben az ő különös hangulatú lelke is öltözködik, babusgatódik, díszítődik.
Bábúnak nézte a tanítónét is, vele is játszott, de szeretettel, féltéssel, aggodalommal, hogy valahogy síró baba ne legyen az alvó babából, aki boldogan hunyta le szemeit, ha lefeküdt, s boldogan nyitotta fel, mikor a reggel felemelte az ágyból. Gyerekké lett mellette, azzá a gyerekké, akivé annak kell lefokoznia magát, aki összeráncolt homlokkal néz az élet arcának szépítőszereire, s összeráncolt lélekkel néz a boldogság festékétől kipirult életre.
Jóval fiatalabb volt Rőczeynénél, de ösztönszerűleg, kritika nélkül elfogadta őt bölcsnek. Tanácsát kérte és hallgatott rá.
Klári a hegy lánya volt, s a völgyé, melyben mint Isten zöld kötényében, csaknem egymásra zuhannak a házak, összeszorulnak az utcák, s magukba szűkülnek a lelkek.
A völgy lánya nem volt oly széles gesztusú, mint a széles alföld lányai, s nem volt olyan hangos, s terjengős beszédű, mint a körülötte élők.
A hegyek közt sokkal gyakoribb a visszhang, mint az alföldön. A hegyi emberek még sem kívánják szavuk visszhangzását. Az alföldiek talán azért hangosabbak, mert a visszhangot szeretnék valahogy feléleszteni.
Nagyon szép volt a februári temető. A nap vigasztalólag melengette a sírokat, mintha halottaknak akart volna kedves meglepetéssel szolgálni. A dombokon zöldellni kezdett a fű, s a pléhkoszorúkon meglangyosodott a festék. Az utak szárazak voltak, a padok ülésre, s ülés közben való emlékezésre hívogattak. A fejfák sem voltak olyan szomorúak, mint máskor. A fiatalabbak, melyek még friss évszámokat viseltek, szinte játszian sütkéreztek, s az öregebbek, a töröttek, a kopottak sem mutattak kétségbeesést, legfeljebb ilyesvalamit szomorogtak: «Nincsen rajtunk évszám, nincs rajtunk név. De az évszám csak tréfa a végtelenségben, s a név csak arra való, hogy elfelejtsék. Mi már a tréfa felett állunk, s bennünket nem kell többé elfelejteni.»
Tyúkok szaladgáltak a hantok között, jóízűen kapirgáltak a porban, melyben lehet, hogy régi-régi emberek szívéből is volt néhány szemecske.
A nagytiszteletű úr beszédét sokan megkönnyezték. Hangos sírás is tarkította a szónoklatát, melyet dallamos érces hangján nagy meghatottságot keltve adott elő.
Az alkalmi dalárdát csaknem megújrázta a gyásznép. Az igazgató-tanító tenorja soha még úgy nem csengett és még soha nem simult úgy hozzá a kíséret hangja.
- Isten nyugosztalja, nagyon szép temetés volt - mondta egy néni. - Sokért nem adnám, ha az enyém is ilyen szép lenne.
- Egész nyugodtan halhat meg - vigasztalta a szomszédasszonya. - A kigyelmedé is ilyen szép lesz.
- Szeretném látni - mondta a néni őszintén.
Ferencsik is ott volt, a nagyidejű, az idő-Rotchild. Délelőtt is bent volt a városban, hogy elújságolja a járásbíróságon, hogy a tanyán is süt a nap és meleg a homok. Délutánra újra bejött, de most már bőrnadrág volt rajta, nem a kék posztó. A bőrnadrágot alkalmasabbnak vélte a temetésre. A keze mintha még hosszabb lett volna, mint egyébkor, csaknem térden alul ért a gyászos hangulat miatti lecsüggedésében.
Ágotha asszony a sírkövet és a fejfákat vizsgálta. A legtöbb előtt behunyta szemét, s ezzel elárulta, hogy az évszámokat magolja.
Vali néni a papné karját ráncigálta. Sietett. Őt a temető nyugalma sem bírta nyugalomra.
Az öreg jegyző, Dezsőke, a füle tövét vakarta. Bántotta egy kicsit, hogy a temetés miatt ki kellett zökkennie a rendes kerékvágásból. Még ha hozzá lett volna szokva, hogy ebben az időben mindig temetésre járjon! De nem volt hozzászokva.
Az ismerősök tömörültek, suttogva beszélgettek, s a keskeny út engedte sorban távozni kezdtek a temetőből.
Rőczey a felesége és Klári közé került.
- Megyünk ugye haza? - szólt a tanítóné úgy ragyogva az urára - mint ahogy őrá a nap ragyogott.
- Egy kicsit mennék arra kifelé - mondta a tanító elfogultan. - Régen nem volt ilyen kedvem magányos sétára.
- Akkor csak menj és élvezd a szép délutánt - bíztatta a felesége. - Mi majd megyünk Klárikával és a mamáékkal.
A tanító átvágott a temetőn. Kiért a fák alól, melyek lombtalanok, de mégis fák voltak, s árnyékot fektettek a fényözönbe.
A szántóföldekből meleg sugárzott. Boldog verebek harcias zajjal kergették egymást, s fürödtek a kizöldülő vetésben.
A tanító nem tudta, mi van vele. Ilyen nyugtalanságot még soha nem érzett. Valami ült a lelkén, gyeplőt erőszakolt rá, s kergette előre. Nem mert arra gondolni, ami olykor felvetődött agyában. Ki akarta sétálni magából a gondolatok és érzések egyensúlytalanságát. Azt a bizsergést érezte, amiről tegnap beszélt. A Seidlitz-por bizsergését. A forró kályhalap bizsergését, amelyre vizet csöppentenek. A must bizsergését, melynek mélyéből apró, névtelen buborékok szállnak fölfelé.
Két gyerekkel találkozott egy kunyhó előtt.
Az egyik kenyerére liptói túró, a másikéra lekvár volt kenve. Az egyik arca tehát fehérre, a másiké feketére mázolódott.
Eszébe jutott, hogy az ő lelke most lekváros. Édes, de fekete. De hátha nem is fekete? Hátha azért édes, mert cukrozott liptói túróval mázolódott be. Vagy az sincs kizárva, hogy fehér lekvár ragadt rá ...
Egy vers motoszkált benne. Soha még szók így nem kínozták. Olyan szók, amelyek még nem hagyták el gondolkozásának műhelyét. Hihetetlen táncot jártak benne. Egymás mellé, egymás alá, egymás fölé álltak. Mint a bálteremben, felkérték egymást. Dobálták betűiket, szótagjaikat, mint cirkuszi mutatványosok. Letérdeltek egymás mellé, virág volt a kezükben, illat a szavukban. Az egyik mirtuszkoszorút viselt a fején, a másiknak gyászflór volt a homloka körül. Az egyik szavalt, a másik suttogott, a harmadik énekelt, a negyedik némán sírt egy sarokban. Volt köztük olyan, amelyik, ha a szívéhez ütődött, fájdalmat okozott neki. De utána jött egy másik, amelyik a sebre simulva, mindjárt begyógyította azt.
A levegőben apró szúnyogok szálldostak, a tavasz legkoraibb hírnökei, mint a szökőkút, röpködtek egy általuk kiválasztott térben. Talán kimértek maguknak egy darab napsugarat, s annak a lázát akarták megállapítani láthatatlan hőmérőikkel.
A tanító megállt a szúnyogcsoport előtt. Úgy látta, hogy apró szócskák szökőkútja buzog a mező fölött. Valami ilyesmi történt benne is. Beléje sütött a februári nap, szavak támadtak életre melegében és fényében, s most nem akarnak többé megpihenni,
De nem akart írni, nem akart értelmet adni a sok, belső fénytől megvilágított betűnek. Bűnnek tartotta. Mert a nap nem az eddigi nap volt. Egy más világból ideszakadt, idegen, különös sugarú fénygömb volt az, amelyik keresztül sütött a vasakarat zsalugáterén.
(Folyt.köv.)