Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 17-18. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
Este boldogan tértek nyugalomra a tanítóék. El voltak fáradva valamennyien, a gyerekek már vetkőzés közben elaludtak.
A szép, derűs nap részleteit tárgyalgatták elalvás előtt, s a tanítóné nem mulaszthatta el megjegyezni Klárira:
- Sajnálom ezt a lányt, drága Kálmánom. Szeretném, ha ő is boldog tudna lenni közöttünk. Hadd tudjon velünk örülni, velünk nevetni. Ugye mi azért vagyunk boldogok, mert jók vagyunk? Én is jó vagyok hozzád, te is jó vagy hozzám, s mindketten jók vagyunk mindenkihez. Legyünk jók mindenkihez. Legyünk jók őhozzá is, s oldjuk körünkben ezt a titkos keserűséget, amit magával hozott.
Rőczey megcsókolta felesége homlokát, s azután összetették imára a kezüket, mint ahogy esténkint rendesen szokták. Az asszony balkezének, s a férfi jobb kezének ujjai egymásba kulcsolódtak, mintha a két kéz egy ember keze lett volna. Azt akarták, hogy az isten onnan föntről egynek lássa kettőjüket, egyszerre hallgassa meg könyörgésüket, egyszerre tegye őket boldoggá, vagy boldogtalanná, s egyszerre oltsa ki életük világát. Egy kis jámbor csalás volt ez, tévútra vezetése a mindenhatónak, aki mindent tud, mindent lát, mindent megbocsát, még azt is, ha két élet csak fél életnek akar látszani, hogy egy másik fél élettel számítson egyet.
Az iskola tulajdonképpen felekezeti volt, református, de államsegélyben részesült. Éger Klárit, mint államsegélyt nevezte ki az állam, hogy a saját pénztárából fizesse. Az iskola református jellege azonban megmaradt. A gyerekek naponta átmentek a templomba, reggel fél nyolckor, a miatyánk elimádkozása és a megfelelő zsoltárok eléneklése céljából.
Rőczey Kálmán orgonázott, a kisasszonyok leültek az utolsó padba, hogy szemmel tarthassák a gyerekeket, s az istentisztelet után nyáron a mezítlábak különös csoszogása, télen pedig a patkós csizmák kíméletlen kopogása közben kivonultak a templomból, vissza az iskolába.
Rőczey sokszor álldogált Klárival az iskola előtt. Megvárták, amíg a gyerekek beporzottak a kapun, s beszélgettek.
Kezdték lassan megismerni egymást. Rőczey bizalmat keltett Kláriban, komoly embernek mutatkozott, aki valamiben különbözni látszott a többiektől.
- Úgy hiszem - mondta Klári egyszer - én nem csalódom a tanító úrban, ha azt hiszem, hogy nem az, akinek az itteniek hiszik, s nem az, akinek magát hiszi. Itt minden ember egyforma ugyan, mert az életmód, a gondolkodásmód egyformasága egyenruhát húz a lelkekre. De ez máz is lehet tanító úron. Én úgy érzem, hogy más belülről, mint mások.
- Miből gondolja? - kérdezte Rőczey.
- Sejtem. Érzem.
- Úgy hiszem, csalódik, nem is lenne jó, ha nem csalódnék. Én megtaláltam a boldogság útját, a boldogság útján rátaláltam a boldogságra. Rávetettem magam, magamba zártam, s el nem engedem, amíg élek. S ezt csak úgy érhettem el, hogy pont olyan vagyok, mint amilyen vagyok.
- S azt hiszi, nem tudna más lenni?
- Talán tudnék ... De minek lennék.
- Nem voltak még soha vágyai, hogy magasabb célokért kelljen küzdenie? Nem mintha a mi pályánk nem lenne szép ... de például egy gimnáziumi tanár több mint egy tanító. Az egyetemi tanár több a gimnáziumi tanárnál. S egy költő magasabban ragyog verseivel, mint - ne haragudjék, nem akarom sérteni halotti búcsúztatóit - egy költő versei fölötte lebegnek a koporsó-verseknek.
- Valamikor rólam is azt hitték, hogy költő leszek - mondta Rőczey kissé pironkodva. - De megnősültem, megválasztottak tanítónak, boldog ember lett belőlem. Abbahagytam a versírást. Festeni is jól tudtam. Be akartak erővel íratni valami festőiskolába. De Mariska arcának színe szebb volt minden festéknél, s a boldogság színei szebbek a színálmoknál. És nagyon jól tudtam orgonázni. Művésznek akart a nagybácsim kiképeztetni az akadémián. De megszólalt a szívem, megszólalt Mariska szíve, és higgye el Klárika, mikor két szív egyszerre szól, akkor be kell zárni minden zeneiskolát.
Egy hét múlva teljesen felfordult a város. Képviselőválasztás volt. Vörös tollasok és fehér tollasok hullámoztak az utcákon. A házakon nemzetiszín lobogók lengtek s éltették a szeretett képviselőjelölt urat. A választók két táborra oszlottak, s jaj lett volna annak, aki más színű tollával az ellenfelek táborába téved. A városháza előtt volt a semleges tér, jobbról-balról kötelekkel elválasztva, a kötelek mögül szidalmazták egymást s egymás jelöltjét a felpaprikázott polgártársak. Mindegyik táborban zene szólt, lelkes honleányok táncoltak fáradhatatlanul s úgy jobb-, mint a baloldal abban a szent meggyőződésben égett, hogy okvetlenül ő marad felül. A kortesek izgatottan szaladgáltak, alkalmi szónokok sörös hordók magaslatára emelkedve szórták görögtűzként a hazafias frázisokat. Lovas futárok nyargaltak a közeli tanyákra, s terelték be a nehézkesebb szavazókat. És kocsik jöttek, színes dunnák emeleteivel. Alkotmányos kötelességük teljesítésére hozták a betegeket és haldoklókat. Kakastollas csendőrök sétálgattak méltóságteljes léptekkel a városháza előtt, ahol a szavazás folyt s olykor-olykor egy-egy duhaj verekedőt kísértek maguk előtt a kóterbe.
Estére elült a zaj, köztudomásúvá lett, hogy a Kossuth-párti követ győzött. A kormánypártiak beültek odúikba, vesztegetésekről és hamisságokról beszéltek, megtámadással fenyegetőztek, a győzelmes párt pedig táncmulatságot tartott a kaszinóban.
A tanítóék is elmentek. A győzelem örömével arcukon és szavukban. Mert hiába volt a tanfelügyelő szelíd nyomása a kormánypárti jelölt érdekében, az egész tantestület Kossuth-párti volt s meg nem tántorodott.
A patikussegéd még az ajtóban elkapta Klárit.
- Szabad az első csárdásra?
Karonfogva mentek a cigány közelébe, ahol a legjobban gomolygott a táncéhes tömeg.
A patikuslegény a legszebb bókjait szedte elő s olyan finoman fogta Klárit, mintha egy orvosságos skatulyába akarta volna behinteni.
- Hallom, a Szepességben született - mondta mosolyogva.
- Nem. Csak onnan jöttem. Erdélyben születtem.
- Erdélyben?
- Igen, az egész mindegy. Mi bányászlányok mind erdők közt születtünk.
- Mint az őzikék - bókolt a patikus.
- Vagy mint a medvécskék.
- Ezt kikérem magamnak Klárika nevében.
Megállt előttük a nyakigláb segédjegyző s irigykedve nézte a patikust.
- Talán már elég lenne, Bandi.
- Ebből sohasem elég - felelte közvetett bókkal a patikus.
- Nem is, hogy lenne elég - vitatkozott a segédjegyző - hanem mivel az orvosságot sem óraszámra szedeted, hanem óránként egy kávéskanállal, a kisasszonyt is átadhatnád már nekem. A következő órában visszakapod.
- Orvosságnak nézed a kisasszonyt? Az orvosság keserű. Szép bók.
- Rossz patikus vagy Bandi, iparkodott magát menteni a segédjegyző. Van édes orvosság is. De az íz most mellékes. A fő az, hogy a kisasszony tánca nélkül beteg lennék.
Klári hűségesen táncolva hallgatta az udvarlók szócsatáját. Melege volt, de azért nem volt fáradt, lengett, forgott, perdült, hajlongott, ahogy a táncosa karjának szeszélye kívánta. Nem avatkozott a vitába, neki mindegy volt, hogy melyik táncos karjára kerül, csak kíváncsivá tette, hogy ugyan melyikük lesz a győztes.
Végre kiegyeztek fölötte. Még egy újrázást kapott a patikus. A folytatása már a segédjegyzőnek járt.
- Nem haragszik, ugye, kisasszony, hogy ilyen vásárt folytatunk.
Klári engeszetelőleg intett, hogy nem.
Most megjelent az új képviselő. A tánc megállt, a cigány tust húzott, s hirtelen rákezdett a Kossuth-nótára. Egy nagy torokká vált az egész terem, s a nagy torok falakat akart megrepeszteni azzal, hogy mit üzent Kossuth Lajos.
A képviselő sorban kezelt az ismerősökkel, türelmetlenül várta a nóta végét, hogy a cigányt a tánczene folytatására utasítsa. Nem akarta megrontani a mulatságot.
Vékony, elegáns ember volt. Kicsit kopaszodó, kicsit őszülő. Keskeny lábfeje finom lakkcipőbe volt bujtatva, s hajlékony törzsét vadonatúj Ferenc József kabát fedte. A haját középen elválasztva hordta s kezét gyakran sétáltatta a választékon.
Nagyon meg volt elégedve a választás eredményével.
- Háromszázhetvenkilenc! - harsogta a zenén keresztül egyik főkortes feleségének fülébe. - Háromszázhetvenkilenc szótöbbség! Nagyon szép választás volt.
A mulatság hajnalig tartott. A tanítóék is táncoltak, többnyire egymással, ahogy éveken át megszokták s ahogy éveken át alig jutott eszükbe, hogy valamelyik mulatságon mással való táncolásra gondoljanak. Azt mondták, hogy nem szeretnek táncolni. Ezt el is hitték nekik.
- Jól mulattál? - kérdezte a tanítóné Kláritól.
-Sokat táncoltam - felelte Klári.