Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 17-18. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
A részeges Fekete még mindig nem kapott állást és ott ült a nyakán.
Egy délután négy régi barátja látogatta meg. Talán összebeszéltek, mert úgy rontottak rá, mint a darazsak. Mind ugyanazzal állított be: hallotta, hogy megérkezett, nagyon megörült ennek, nem tudta leküzdeni magában a vágyat, hogy végre láthassa és mesélj, mi újság Oroszországban... És mindnyájan azt hitték, hogy jóleső örömet okoznak neki látogatásukkal Az első napok egyikén már találkozott valamelyikkel az utcán. Akkor még szíves volt iránta, maga se tudta miért. Ez a sovány, nyurga, borotvált bajuszú és orrcsiptető szemüveges most kételkedve mondta az elegánsan öltözött, selypítő hangú gyakorló orvosnak:
- De ez lehetetlen, hogy három évig nem láttak nőt! Ez hihetetlen.
- Én se bírom magamat elképzelni ilyen helyzetben - erősítgette a vizenyős tekintetű, alacsony zsakettes - pedig voltam a fronton.
A selypítő orvos úgy ejtette ki a szavakat, mintha megrágná előbb fogai közt.
- Csakugyan fordultak elő ilyen esetek és orvosilag meg van állapítva, hogy az így összezárt férfiak közt dühöng ez a betegség. Hallottam eseteket, hogy egy olasz fogolytáborban egy fiatal, lányos képű zászlósba, titokban az egész fogolytábor szerelmes volt. Mindenki kedvében járt. Hízelegtek és kedveskedtek neki, megosztották vele a napi ételt és simogatták, meg becézgették. Egy hadnagy úgy élt vele, mint a feleségével és rettenetes szemeket meresztett arra, aki közelíteni, mert a zászlóshoz.
- De hisz ez akkor valóságos járvánnyá fajult - kiáltott izgatottan a nyurga orrcsiptetős.
A negyedik barát, egy hadnagy, aki együtt ment ki a frontra Horváthtal, makacsul rázta a fejét.
- Ilyesmit lehetetlennek tartok - mondta és könnyedén rágyújtott egy cigarettára - esetek előfordulhatnak, de hogy ilyen tömegesen ebbe a betegségbe essenek...?
- De ha az orvos úr azt állítja - erősködött a tömzsi zsakettes - orvosilag be van bizonyítva az eset!
- Ej, ugyanez a nőknél is megvan és épp ilyen járványszerűen - folytatta a gyakorló orvos. - Mi más oka lenne az utcai lányok egymással való szeretkezésének? Kérdezze meg akármelyiket! Mindnek van egy nőnemű szeretője.
A hadnagy erre nem felelt semmit, csak szívta a cigarettáját.
Ezzel a téma befejeződött.
- Aztán mondd kérlek - fordult oda a hadnagy Horváthhoz. - Van rá remény, hogy rövid idő alatt befejeződik Oroszországban az a cirkusz?
- Nem tudom. Oroszország olyan nagy, hogy egyszer az egyik ellenfél szalad ötezer kilométert, egyszer a másik.
- Rettenetes, hogy még most sincs nyugalom Európában - sopánkodott a nyurga orrcsiptetős. - Az ember még most se képes biztos talajra alapozni az egzisztenciáját. Ez rettenetes.
- Csakugyan - selypített az orvos. - Nem volt elég az ötéves háború és ahelyett, hogy a vesztes náció meghúzta volna magát és leült volna, addig ugrált, amíg végpusztulásba vitte az országot.
Ezután mindenki sorba panaszkodott, hogy mennyi sérelem érte. A tömzsi, aki szenvedélyes vadász volt, méltatlankodva panaszolta, hogy a vörösek elrabolták összes vadászfegyverét.
- Képzeld, olyan puska is volt fegyvertáramban, amit még a szépapám unokabátyjától örököltem. Valódi műkincs. Nagy díszes kidolgozású mordály. Gyönyörű vadászjelenetek voltak az agyára faragva. És elvitték a gazemberek! Volt egy nagyszerű angol tizennyolc lövetesem őzre. Én magam alkalmaztam rá egy modern szerkezetű biztosítót. Az is a bitangok kezére került. De később visszakaptam.
- Az semmi, de gondold el az én bosszúságomat - sopánkodott a gyakorló orvos. - Évek hosszú során át gyűjtögettem magamnak a finom, német gyártmányú bonckéseket, ollókat, csipeszeket és más műszereket. Egyszer csak beszállásolnak a lakásomba két vöröset. Egy reggel benyitok hozzájuk, hát mit látok? Az egyik ott babrál a gyönyörű készletemmel és a lába körmét vágja finom sebész-ollómmal, a másik meg a tyúkszemét operálja csillogó pengéjű bonckésemmel. Méltatlankodva elszedtem tőlük és még ő nekik állt feljebb. Káromkodtak, szitkozódtak, szidták az apám istenit és azt mondták, hogy ők azt teszik, amit akarnak.
- Kérem, ez csak kellemetlenség - mondta a hadnagy. - De gondold el az én helyzetemet. Én, aki őfelségének felesküdött katonája voltam és ott nőttem fel a katonaiskola szigorú diszciplínájában, megtanultam, hogy kell tisztelve a feljebbvalómat engedelmeskedni és hogy kell parancsolni az alantasaimnak, én, akit a katonatisztek finom modorára neveltek és aki szép reményekkel indultam neki a pályámnak, szóval én, belekerültem ebbe a bandába. Rólam, aki hozzászoktam évek óta a rendhez és a tisztasághoz, rólam, akit sose láttak homályos gombokkal, rólam, aki nem dicsekszem, vérbeli katona vagyok, saját drága katonáim húzták le a sötétkék dolmányt és örültem, hogy ép bőrrel menekülhetek...
A nyurga orrcsiptetős is elmondta a maga esetét, amely sokkal kellemetlenebb volt, mint a többié. Egyszer becsukták a szesztilalom megsértése miatt.
- Még halállal is fenyegettek a gazemberek. Te, az egyik az öklével felém hadonászott!
Horváth a homlokát simogatva felállt. Mindenkinek egyszerre feltűnt, hogy fehér, mint a fal. Reszkető, idegen hangon elordította magát:
- Menjetek a frászba! Hagyjatok békét nekem!
A vendégek összenéztek és felugráltak.
- Mi lelt? - kérdezte tőle az orvos és meg akarta fogni az üterét.
- Rosszul vagy?
Elrántotta a kezét, minden részében reszketve, bömbölő hangon kiáltotta:
- Menjetek a frászba, ha mondom. Ki hívott ide benneteket?
A vendégek szó nélkül elpárologtak.
- Mi bajod? - kérdezte tőle Fekete, amikor ketten maradtak a szobában.
- Ugyan hagyj. Semmi. Mintha egy durva kéz benyúlt volna a koponyámba és megmarkolta volna az agyamat.
Idegei úgy rezegtek, mint egy koncert-zongora húrjai. Mint az árvíz rohanta meg agyát a csömör, a lemondás, az élet elviselhetetlensége és a csendes, nagy nyugalom. Óriási, fekete mélység nyílt meg a lábai előtt, olyan, amilyet régen egyszerűen átlépett. Most gyáva volt és tehetetlen. A halálárok vonzotta titokzatosságával és kénköves, pokolfüstös mélységével. Ott látta a fenéken az igazi nyugalmat, az élet titkainak nagy feltárulását és az örök megsemmisülést.
- Nem tudok továbbmenni, nem tudok, nekem a nagy nyugalom kell!
Vagy:
- Meg kell dögleni, mert az élet lehetetlen!
Összekeveredve látott mindent maga körül és maroknyi kicsivé zsugorodva. Szürke sivárság pihent agyán és borzasztó zuhanást érzett. Valami összeroppant a belsejében. Az, amit ott ő épített fel hosszú, fáradságos évek izzadság-cseppjeivel, vérével, elpazarolt agysejtjeivel, valami kis oltárféle az örökméccsel, amelyben mindig égett az ő életlángja, ha nem is tudott róla, ha néha a szenvedés és csüggedés pillanataiban azt is hitte, hogy kialudt.
Most ez a kis szent építmény összeomlott, a láng kialudt és büdös, rothadtszagú füstöt hagyott maga után. Érezte, életében először talán, ezt a szörnyű komédiát és az a fekete árok ellenállhatatlan erővel vonzotta titokzatos, fekete feneketlenségébe. És mintha máris zuhant volna. Feje szédült és végre látott egy «bizonyosat» és ez a látvány hideg, nagy nyugalmat öntött szét minden testrészében...