Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 17-18. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
Az utca lármája idegen volt neki. Erre a pezsgő életre vágyott valamikor, amely most tűrhetetlenül zsibongott fülében. A fogságban aránylag boldogabban élt, mert akkor még volt vágya. Most pedig valami kényszerítette, hogy azt, amire vágyott, megvalósítsa és élvezze. Ez a kényszer is kínozta.
Magda estefelé elvitte egy barátnőjéhez, akit háború előtt jól ismert és akikhez gyakran járogatott. Valami zsúrfélét rendeztek, amelyre lányok és fiúk voltak híva. Már az előszobában élénk zongoraszót és csoszogást hallott, amely a zongora taktusához simult. Mikor beléptek a szobába, a zongora éppen elhallgatott és mindenki feléjük fordult, csak egy pár táncolt tovább a parketten: egy román hadnagy és egy rövid hajú és kurta szoknyás kislány. A román puffadó arccal fütyülte tovább a dallamot. Egy magas, piros fátyolruhás, barna lány vidáman csapott Horváth tenyerébe.
- Nini, Imre, de megnőtt! Hogy van?
Valamit motyogott vissza és esetlenül hajlongott a hölgyek előtt. Egy ráncos képű, festett hajú mamának kezet csókolt és leült mellé. Rögtön tovább folyt a vígság, a zongora megszólalt, a piros ruhás házikisasszony süteményekkel és likőrrel kínálkozott és a párok újra kezdték a vanszteppet. A román a kislányt szorosan magához szorította és arca élénken elárulta azt a kellemes érzést, amelyet a női test közelsége ébresztett benne. A ráncos képű mama megszólalt:
- Drágák, aranyosak ezek az ártatlan teremtések. Milyen szépen illegetik magukat! Drága kislányok! Úgy érzem, mintha a lánykorom támadna fel. Az uram azt mondta, hogy a kommün bukása óta valami édes illat szállingózik Pesten és minden utca a romlatlan múltszázadra emlékeztet. Ah a szép fiatalság!
Ezeket szomszédjának mondta, de Horváth figyelt minden elejtett szóra és válaszolt rájuk. Valamit beszélt össze-vissza. A mama kedvesen felé fordult. Csak egyes szavakat érthetett meg beszédjéből.
- Úgy, úgy - mondta mosolyogva. - Nincs is szebb a romantikánál és az ártatlan, fiatalos szerelemnél. Egyetlen dolog, ami boldogságot és nyugalmat áraszt.
Vidám zsibongás töltötte be a szobát. A szeretni szerető fiatal testek zűrzavaros gomolyagban nyüzsögtek és forgolódtak. Jókedvűen hajlítgatták derekukat, ügyes lendülettel feszítették meg lábizmaikat buzgón izzadva forgatták meg táncosnőiket, akik erőtlenül engedték oda magukat a férfikarnak. És ebben a hiábavaló erőpazarlásban csömörös gyönyörűséget találtak. A tánc minden mozdulatában benne élt az érzékiség hernyója és csak alkalomra várt, hogy színes szárnyú pillangóvá változzék. A táncolók teste bizonyos jogokat élvez, de csak addig, amíg a zene szól. Simogat, odatapad, átkarol, enged, ölel, tapogat, rendelkezik, engedelmeskedik és leggyakrabban hangtalanul, mert a beszéd könyörtelenül visszalöki a testet abba a másik világba, ahol még nem szerezte meg ezeket a jogokat.
- Az öreg mama nagyon téved, mikor ártatlanoknak mondja a lányokat - gondolta Horváth. - A tánc érzéki mozdulatait olyan öntudatosan csinálják, hogy titokban ez a kifestett román is csodálkozik.
Horváthot furcsán érintette ez a lüktető, élni, virágozni és rajongani akaró, meghibbant élet. Nem lopózkodott irigység belé, amikor kacagó, vidám és gondtalan életkedvtől illatozó arcokat nézte, mert úgy gondolta, hogy ő is volt valamikor ilyen, csak nem tudja. De rögtön őrült képzelődésnek vélte ezt a megállapítást, mert érezte, hogy képtelen lenne odamenni és együttmulatni ezekkel a bambán vigyorgókkal. Mázsás nehézség tartotta lenyomva és olyan nehéznek érezte a fejét, mint az erőtlen szerelmes, aki akarna, de nem tud. Észrevétlenül ideges izgatottság és sötét tompultság barangolt agyában. Olyanféle nyomás volt ez, mint az a múltkori, ott a színház erkélyén. Az irigység helyett utálat és csömör szállta meg. Öntudatában most mindinkább sarjadni és gyökeresedni kezdett az a gondolat, hogy ő megváltozott, örök beteg lett és sohasem lesz többé olyan, mint ezek az emberek, akik hisznek, meggyőződéssel vannak átitatva, ismernek érdemes dolgokat, melyeket elég szilárdaknak tartanak arra, hogy életüknek alapkövei legyenek és mindezt annyira öntudatlanul cselekszik, hogy tudnak gyönyörködni, örülni, élvezni és szenvedni. Visszagondolt arra, hogy mennyire megvolt benne valamikor minden ahhoz, hogy élni tudjon. Milyen öntudatlan, bizakodó és regényes volt az a szerelem! Hogy tudott ábrándokat szőni, bízni, örülve együgyű, költői érzéseket szürcsölni, a narancsszínű függönyre bámulni órák hosszat, átszagosodva a Rómeók szellemétől, az ég kék mélységében gyönyörködni, verseket írni, és azt hinni magáról, hogy boldog, irigyelt és lángész. Odaszólt a ráncos képű mamának:
- Kiállhatatlan képmutatás! Ezek itt szégyellik, hogy szeretnek és takargatják szennyesüket. Oroszországban bizony nem szégyen, ha egy úrilány nem szűz.
A ráncos képű mama elsápadt, villámló szemekkel meredt rá és csak ennyit mondott: - Disznó! - Azzal felállt és a szoba másik végébe ment.
Horváth nemsokára köszönés nélkül kisompolygott az ajtón és Magdát otthagyta a szőke menekült főhadnaggyal, aki meghívás nélkül ment el a «zsúrra».