Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 17-18. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- Regény - (3)
KEZDŐDIK A LÁZ

A költők nem sokat hazudnak, mikor azt mondják, hogy örömükben rózsaszínűnek látják a világot, boldogságuk édes muzsikát dúdol fülükbe, vagy bánatuk miatt fekete éjszakába süllyed minden körülöttük.

A beteg nem látja olyannak a környező valóságot, mint az egészséges. Azt, aki gondtalanul él, meg tudja ragadni és elmélkedésre bírja az ég kéksége, fák lombozása, egy szép arc, a virágok nyílása, egy szobor a park pázsitján, egy vízsugár felszökelése a napfényben, egy olajfestmény, míg az, aki éhezve és fázva kóborol az utcán, fut a kenyérért és kilincsel az uraknál, talán észre se veszi ezeket, tekintete nem lát egyebet, mint az utca piszkos kövezetét, az emberek lármás küszködését, a padlásszobák esővíztől becsurgott sárga falát, sápadt halálra vált tekinteteket, trágyadombot az utcasarkokon és ha eszébe jut feltekinteni az égre, ólmos esőfelhőket és háztetőkről lecsurgó piszkos levet. A beteg felfedezi ágyának kacskaringós faragványait, amiket már ezerszer látott, de csak most nézi meg először és az egyszerű vonalakból a halál nagyszájú, misztikus pofája bontakozik ki, amint felé vigyorog. Ha az ablakon kipillant, a fákat, az eget, a jövő-menő embereket, a házakat, a földeket és a levegőt szomorúnak látja, olyannak, amilyen ő maga. Az egészséges ember, aki például sorsjegyen nyert, vidám és mindenkihez barátságos, mert azt hiszi, hogy mindenki vidám, mint ő.

Horváth a háború előtt olyannak látta a világot, amilyen ő maga volt: gondtalannak, fiatalnak, egészségesnek, őszintének, ártatlannak, bizalmat keltőnek, dalosnak és ragyogónak. Így élt emlékezetében az otthon a fogság minden percében. Öt évig örökösen ott lebegett előtte a drága kép és magát is ott látta a képen fiatalon, életerősen, telve önbizalommal, öntudatlan élni akarással, természetesen, érzésekkel átitatottan. Mikor a szél rázta a nagy faházat, a gondolata az otthonon rágódott, mint a kutya egy rég lerágott koncon. És szemének beteg, hazafelé meredésével mindig ugyanilyennek látta az otthont, míg végre öntudatlanul is felcicomázta minden hazatérő gondolatát talán soha meg sem levő szépségekkel, mint a szerelmes szíve hölgyének alakját. Az otthon fogalmát idealizálta és álommá légiesítette.

Fogságának első időszakában, már az első napokon, mindjárt feszítette valami az idegrendszerét. Az orosz táj ridegsége, a bánásmód durvasága, az állattá való lealjasítás mind tűrhetetlenné és gyilkolóvá tették a jelent és minél jobban gyűlölte az orosz légkört és a fogságot, annál szebb színekben jelent meg előtte a magyar otthon és a szabadság. És közben, míg álmokat szövögetett, vágyakat szított, terveket kovácsolt, ábrándokat festett, észre se vette, hogy egy láthatatlan malomkő megőrli testét. Nem tudta magáról, hogy mikor útnak indult már épp beteg volt mindene és azt hitte, hogy hazaérkezve mindent úgy fog találni, ahogy otthon hagyott.

Ha mindent úgy is talált volna, semmit sem látott olyannak, mint azelőtt.

Külön hősköltemény lenne az ő megőrlődése, napról-napra csikorgó, észrevétlen roncsolódása, a borzalom-cseppeknek agyvelejére koppanó, lassú csepegése, csendes megváltozása, mesterséges megvénülése. Ez a változás a sötétben, a mélység legfenekén, különösebb jelek nélkül történt. Az ember látta a nagy őserdők égbenyúló ágait, hatalmas fatörzseit, tenyésző növényeit, fanagyságú virágait és burjánzó indáit. Látta a nagy vihart, amely gyökerestől kitépte a faóriásokat és levetette a mélységbe és most látja a megszenesedett csonkokat, a mélységet betöltő széntömeget, de nem szállt le a mélységbe és nem látta azt a lassú, évezredes átalakulást, amely őserdőből szénbányát csinált.

Horváth nem volt tisztában önmagával. Nem tudta, mi történt vele. Most is élt, de mostani élete idegélet volt. A fogságban sokat foglalkozott az élet problémájával és minél tovább gondolkozott, annál jobban megszokta a gondolkozást és annál több zsákutcába tévedt. Nem tudta, hogy kell örülnie hazatérésének és inkább nem örült. Mindezt nem így gondolta és távol állt attól, hogy régi életét megtalálta volna. Minden új és idegen volt előtte. A legkisebb esemény elmélkedésre kényszerítette és az elmélkedés kínos kényszer volt, amitől nem tudott szabadulni. Érzései nagyon szűk térre szorultak. Csak annyit érzett, hogy lusta, kedvetlen és erőtlen. Semmi más érzés nem tudott lelkébe lopózni. A többi, amit gondolt, vagy úgy gondolta, hogy érez, nem volt egyéb idegrendszerének lassú rezgésénél, amely tudomást szerzett a külső dolgokról, de hangulatot sose idézett elő nála. Idegrendszerét, a nagy, üres hasú, húros rezonátort, a legkisebb inger zsongó, dallamtalan háborgásra indította. Lelkéből minden lelkesség kitörlődött. Mint fáról a fiatalságtól csepegő rügyek, úgy száradt le róla a meggyőződés, a hit, a bizakodás, a vágy és a szeretet. Mindent bizonytalannak és fenyegetőnek látott, mert rezonáló idegrendszere az életből és abból a meggyőződésből indult ki, hogy semmi felől sem lehetünk meggyőződve.

Magyarázgatott és mindenben kételkedett. Feltételezett mindent és semmit nem tételezett fel.

Az első napokon nem vette észre, mennyire megváltozott. Nem jutott eszébe, hogy megfigyelje magát. Egyszerű fizikai törvény hatása alatt állott, mint az az alma, amely leesik a fáról és nem áll meg rögtön, hanem gurul még egy darabon. Hazatérésének szükségszerű kilengése volt, hogy öntudatlanul megpróbált élni. Annyira befurakodott öntudatába az a gondolat, hogy otthonába térve megint minden úgy lesz, ahogy volt, hogy öntudatlanul kezdte utánozni a régi, háború előtti Horváthot. Bevetette magát az emberek közé és nem hitte azt, hogy mindent megtalál, amit elvesztett, mert nem hitt semmiben, hanem egyszerűen az a fizikai kényszer, az a tehetetlenség ragadta magával.

Az első önmagára eszmélés akkor szállta meg, mikor a részeges Feketével találkozott. Megdöbbentette az a különbség, amely Fekete és a többi ember gondolkozása között meredt elébe és megérezte a rokonságot, a fogolyszagot, amely minden szavából, minden mozdulatából áradt.

A második esemény, amely elmélkedésre és töprengésre kényszerítette, Jolán váratlan megpillantása volt. Az emlékek felrajzolása kínosan hatott rá. Ekkor még nem jutott eszébe, hogy azon gondolkozzék, miért marcangolják belsejét ezek az emlékek. Nem mert többé arra a páholyra nézni és anélkül, hogy tudta volna miért, káromkodott magában. A legszörnyűbb és legaljasabb szavakat röpítette Jolán felé. Szajhának, ocsmány bestiának és minden fajtalanságban kéjelgőnek mondta el magában. Ha valaki kérdezte volna tőle, hogy miért szidja, talán bizony azért, mert akkor megcsalta: nem felelt volna neki, mert félszeg és bátortalan volt mindenkivel szemben, de magában félig meg lett volna győződve arról, hogy ilyet kérdezni hihetetlen baromság. És fogalma se volt arról, miért gyalázza Jolánt.

Mikor a második felvonás végén a függönyt leeresztették, a tapsvihar felharsogott és a villanycsillárok felgyúltak, a fény, amely mindent befolyt körülötte, bántotta szemét. Fájt, hogy ilyen világosságban ült és jobban szerette volna, ha minden sötétbe borul. Menekülve a ráirányuló távcsövek tömegétől (mert azt hitte, hogy mindenki őt nézi), a páholy sarkába húzódott. Az anyja súgva odahajolt hozzá.

- Ki ez a rettenetes ember, akit magaddal hoztál?

Utólag eszébe jutott, hogy ilyesmit kellett volna felelnie:

- Ki? Hát egy undok, eltaposott, leköpött senki. Egy fogolytársam. Egy doktor, akinek harminc korona van a zsebében és a kutya se törődik vele. És a világ nem tud még most se magába térni, nem tud utálattal elfordulni sajátmagától, nem tudja a poklok tüzére kívánni magát, de tud még mindig, öt év borzalmai után is szenvedést okozni. Ennek az embernek a háború elvette kenyerét, hazáját, családját, ruháját és nem sír, hanem idejön az emberek közé, ezek közé a nyomorultak közé, akik ahelyett, hogy örülnének neki, úgy néznek rá, mint egy bélpoklosra. Igaza van, ha részeges, mint a disznó!

De nem szólt egy szót se, félszegen rántott egyet a vállán és kiment a páholyból a külső oszlopos csarnokra. Rákönyökölt a párkányra és lenézett a nyüzsgő emberekre.

Az emberek látása újra megrezegtette idegeit. Nem fájó érzés volt ez, hanem az idegeknek lázas működése, mintha az agy érezne valamit és benyomást lélegzene magába. Közönyösen bámult maga alá, és ha szavakba tudta volna önteni azt, amit gondolt, szavai így hangzottak volna:

- Ezek az emberek itt élnek és mozognak és valami összeszorul itt, a mellemben. Ez annak a jele, hogy kellemetlenül érint a látvány. Ha nem volnék gyáva, lusta és tehetetlen, mert el kell ismernem, hogy az vagyok, rájuk köpnék innen a magasból. És mivel indokolnám meg ezt a tettemet? Azzal, hogy undorítóknak és utálatosaknak tartom őket? Például azt a három embert ott! Mind a hárman falnak, mintha dicsekednének azzal, hogy ők falni is tudnak. Az a mélyen kivágott, selyemblúzos, kövér hölgy igazán ocsmány felpárolgó parfümbűzével, míderbe szorított hájas kebleivel, zsírpárnás kezeivel és otromba modorával. És mennyire él, szinte felrobbantja életerejével a színházat. És az a két férfi ott mellette! Az a sárgafogú, borotvált képű vigyorogva mesél valamit, a másik, az a hosszú hajú strici meg se tud szólalni, úgy teletömte pofáját sódaros szelettel. Na, de miért reszket a kezem? Azért, mert ezek undokok? Hát a fene bánja őket! És mégis reszket a kezem. Né, egy bolond ötlet! Mi lenne, ha revolverrel közéjük lövöldöznék? Ej, mire való ilyesmit gondolni? Megint reszket a kezem, most a térdem is, a mellem mintha behorpadt volna. Ejhaj, tillárom! Daloljunk valamit, mert megőrülünk! Csendeskén megőrülünk. Haha! Idegesen nevető grimaszra rándult a szája és ijedten otthagyta a korlátot.

«De jó lenne egy kis vizes ruha a homlokomra!» Ez jutott eszébe, mert a feje lángolt.

Ezen az estén és a következő napon is küszködött a gondolati ellen. Csökönyössé akarta tenni az agyát és a testét odaengedte annak a fizikai kényszernek, amely a leesett almát továbbgurítja.

A következő napokon lázasan beleharapott az életbe és öntudatlanul utánozgatta régi életét.

Apró gondolat-megrögzítések ellen nem tudott küzdeni. Az anyjának azt mondta egyszer a húgáról:

- Jaj de csúnya ez a Magda. Vajon akad olyan bolond, aki elveszi? Azután hozzátette:

- Ez a főhadnagy zabálni jár ide?

Az anyja ájuldozva, levegő után kapkodott, de nem volt ideje felelni, mert a fia magára hagyta a szobában.

Az apjától megtudta, hogy régi barátja, Kelen itt lakik nem messze tőlük. Megnősült és gyermeke is van már. Nem lepte meg ez a hír és nem is sokat törődött vele. Apja arcát nézte, amely fel volt szántva ráncbarázdákkal és apró foszlányos vérerekkel. Kezében egy könyvet tartott.

- Szoktál te inni? - kérdezte az öregtől. - Nagyon vörös az arcod.

És közben az járt eszében, hogy milyen együgyű és közönséges lélek az ő apja. Biztos egy szót se ért abból, amit olvas. Bemohosodott, korlátolt, vén koponya.