Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám · / · FIGYELŐ
Perlrott Csaba piktúrájának kubizmusba hajolása nem teoretikus meggondolás, hanem ösztönös konstruktív érzés eredménye. Művészete közvetlenül kapcsolódott bele abba a fejlődési ágba, amely az impresszionizmusból kiindulva Cézanneon, Matisseon, Derainen keresztül halad a nagy feladat megoldása felé, hogy a világból kiszakított felületi képek visszaadása helyett a világ szerkezeti lényegét fejezhesse ki. A probléma megoldás felé való közelítését olyan módszerrel kísérelte meg Csaba, amely közvetlen kapcsolatban tartotta a nagy kezdeményezőkkel, Cézanneal és Matisseal, akinél tanult és aki mestere és elindítója volt. Annyit jelent ez, hogy Csaba igyekezett mindig egyesíteni és megtartani piktúrájában a festőiséget és a konstruktivitást. A normális képbenyomás és a szerkesztő tértagolás szintézisét akarja nyújtani képeiben. És ezért nem követi a kubista vagy kubisztikus festőknek talán abszolútabb, de egyoldalúbb módszereit. Például, hogy a magyar kubista vagy kubisztikus festőkkel hasonlítjuk össze, látjuk meg igazán, hogy mennyire különbözik az ő konstruktivitása azokétól, akiknek művészete legalább is módszerben határozatlan elágazott a Cézanne és Matisse által képviselt fejlődési iránytól.
Perlrott Csaba művészi érdeme azért nem elsősorban a módszerében rejlik, hanem ennek a módszernek rendkívül tiszta, rendkívül becsületes és eredményes végigvitelében. Képei első pillantásra nem kapják meg a szemlélőt valamely rendkívüli eredetiességgel. Figyelmesebb elmélyedés mutatja csak meg, hogy bennük nem a natura külsejét kapjuk és nem az esetleges külső körülményektől és pillanatnyi hangulatoktól befolyásolt képvíziót. Organizmusok a képei, teljes renddel és tisztasággal, akár a nagy térösszefoglalásait és nagyvonalú fölépítéseit, akár pedig a gondos lelkiismeretességgel fölmért és megmunkált részletelemeket tekintsük. A helyesen megérzett konstruktivitást, amely nem merevvé absztrahált sémákkal épít, hanem a realitást szervezi az emberi szellem mintájára jól felépített organizmussá és Perlrott Csaba többi festői erényei legszembeszökőbben érvényesülnek azokon a témákon, amelyek már természetüknél fogva szervességet és felépítettséget rejtenek magukban. Ha a gótikus templomokat, azok belsejét festi vagy az emberi testet, nem kell egyebet tennie, mint megmutatni, pregnánsan kiemelni valamit, ami adva van: a konstruktivitást. Az emberi testeknél rejtettebben, az architektúránál közvetlenül adódóbban. A siker teljességét azonban éppen az mutatja, hogy a probléma megoldása kitűnően sikerül Csabának ott is, ahol a konstruktivitás csak csírában van megadva: a tájképekben. És itt mutatkozik meg az igazi konstruktivitás lényege: nem fizikai természetű az, hanem tisztára spirituális. A világlátásban harmóniába jutott ember rendezi benne egységgé a világot a saját egységes szellemének képére és hasonlatosságára. Az emberé, aki nem vesz bele passzív odaadással a világ számtalan újuló és kavargó részletébe, hanem már keményen meg tudja vetni lábát a jelenségek fejetlen zajlásában.