Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám
Megállás nélkül, éjjel-nappal, lóhalálában jött a küldönc Dubois levelével, míg csak rám nem talált. Borzasztó, szorongatott helyzetben volt ötven emberével. A portugál rabszolga-kereskedők által fölbőszített bennszülöttek rajtaütöttek és körülfogták. Ezek az ellenséges bennszülöttek szokatlanul jól fel voltak fegyverezve: a rendes előtöltőn kívül Remington és Snyders fegyvereik is voltak, és annyi lövő szerük, hogy ha mégoly gyönge puskások is, félelmetes ellenfelekké váltak. Dubois kért, szedjem össze minden emberemet és amennyi muníciót csak föl tudok hajtani - kötőszerekről és fertőtlenítő szerekről sem feledkezve meg - és siessek segítségére. [*] Két szuronyrohamot visszavert súlyos veszteséggel.
Hivattam Mabruki őrmestert, a kipróbált harcost és elmondtam neki, mi van a levélben. Mabruki, akit fölvillanyozott mindig, ha összecsapásra volt kilátás, komor arcot vágott és a füle tövét vakarta.
- Jó, jó Bvana - így hívtak engem - elmegyünk, el, de kötve hiszem, hogy élve elérjük a hadnagyot. Át kell mennünk Kalamatának az országán és nem bízom ebben az emberben. Évek óta lesi már az alkalmat, hogy föllázadjon, s most itt van a jó alkalom. Nem bocsátja meg a fehéreknek, hogy valamikor régen egy európai ember börtönbe juttatta. Ismeri, ugye, mit danolnak a fekete legények:
«
(Kalamata láncraverve nyög...)
Ahányszor ezt a dalt hallja, gonosz láng villan meg a szemében. Sok embere van, tömérdek puskája. Nem is értem, mi tartotta vissza ilyen soká. Nem csodálnám, ha valami ármányos tervet forralna.
Mindezt magam is jól tudtam az erőszakos vén fickóról. Mabrukinak igaza volt: Kalamata veszedelmes ember és tekintélyes serege van. De teljességgel lehetetlen, hogy a fülünket se billentsük Dubois kérésére.
Kiadtam tehát a parancsot huszonöt katonámnak, hogy készüljenek az útra, és elmentem teherhordókat szerezni a vállalkozásra. Sohsem sikerül összetoboroznom őket, ha a főnők anyja nem jön segítségemre. Ez a koros hölgy mindig hű barátja volt a fehéreknek és értette a módját, hogyan puhítsa meg az embereket. Rábeszélő képessége megtört minden ellenállást és reggel öt órára karavánunk útban volt a Dilolo-tó felé.
Mabruki hangjából, amikor velem beszélt, kiérzett az aggodalom, de ha katonáihoz szólott, azt hihette volna az ember, oda se néz az egész kalandnak. Mintha csak mulatságos szórakozásról volna szó, amely kiragadja őket a mindennapos élet lelket ölő unalmából. Telebeszélte a fejüket, milyen jó sorsuk lesz: lesz ennivaló, amennyi csak kell, s ha valami kalamajkába keverednének, amit sajnos nem mer remélni, nos hát akkor meg előléptetés, külön fizetség és tudja az ég, mi minden jó várakozik rájuk. A katonák derülten nevetgéltek, megoldódott a nyelvük és vidám nótaszóra zendítettek. Egyikük megpróbálkozott valami alkalmi költeménnyel, mire a kar harsogva zúgta utána a verseket. Így ment ez egy ideig: agyba-főbe dicsértek, majd megeresztettek egy-egy enyelgő megjegyzést a rovásomra, Mabruki tódította, mire a többiek se akartak elmaradni. De amikor kis idő múltával az egyik katona rázendítette, hogy:
«
Mabruki sietett betapasztani a száját.
- Nem úgy fiam, azt nem, az ember sohse ingerelje az oroszlánt, ha a vadonba készül - ott ő az úr!
Első nap nem nagyon erőltettem a menet tempóját, hadd szokjék a lábuk. Napnyugta előtt tábort ütöttünk. Késő éjszakáig hallottam Mabruki hangját a tábortűz körül: kalandjairól mesélgetett az ifjú harcosoknak.
Másnap reggel korán fölkerekedtünk. Ritkás erdőn átvivő hosszú menetelés után sziklás dombok közé értünk. A száraz időszak végére járt, a fű kopárra lesülve. Ami kevés fűszál kisarjadt a kövek között, letöredezett az elsők lába alatt. Ez fárasztóvá tette a kapaszkodást: európai csizmámban folytonosan meg-megsiklottam, akárcsak sima jégen járnék. Végül is megpróbálkoztam, hogy mezítláb loholok utánuk. Ekkor meg valósággal felhólyagzott a lábam a napfényben áttüzesedett sziklák égető forróságától. Így esett, hogy mikorra fölértem a tetőre, karavánom messze járt már.
A fennsíkot, amelyre följutottunk, sűrű bambuszerdő borította, a folyton kanyargó ösvényen alig láttam egy-két lépésre magam elé. Eszembe ötlött, milyen csábító hely ez, hogy az emberen lesből rajta üssenek. Meggyorsítottam lépteimet. Egyszer csak megzörren mellettem a sűrűség. Megállok, kiragadom a puskát legényem kezéből. Kétcsövű nehéz 577-es express fegyver volt. Egy pillantással meggyőződöm róla, hogy meg van töltve, néhány tartaléktöltényt dugok a zsebembe, és merőn figyelek a zaj irányába. Valami vágtatás szerű kattogást hallok, de látni nem látok semmi gyanúsat.
Alig vetek számot mindezzel, amikor közvetlenül magam előtt, alig néhány lépésre tőlem hatalmas fej bukkanik föl. Rinocérosz! Egyenesen felém rohan. Lövésre nincs idő - félreugrom. De máris kemény ütést érzek, mintha valami óriási tagló sújtott volna le rám és zúzta volna be a bordáimat. Fegyverem kihullt a kezemből.
A rinocérosz vakon rohan tovább lefelé az ösvényen, azután megáll. Fölágaskodik a hátulsó lábára, majd megfordul. Látom pislogó gonosz kis szemeit és hallom zihálását. Egy pillanatig áll ott leszegett fejjel, puskám felé akarok nyúlni... balkezem nem bírom mozdítani. A rinocérosz kettőt bólint a fejével és már jön is lassan felém. Hirtelen kétszer körülhemperedem, hogy jobb kezemmel megragadjam puskámat. Szerencsére meg van töltve és elég erőm van rá, hogy fél kézzel vállamhoz emeljem. Ideje is - a szörnyeteg nekem rontott. Elrántom a ravaszt. A visszalökődő puska lehanyatlik vállamról, de fogom erősen... Az orrszarvú megtántorodik, de újból közeledik. Megemelem a puskát és pisztolymódjára elsütöm, egyenest a mellének szegezve. A lazán tartott fegyver belecsap az arcomba és kihull a kezemből. Valami fényesség villan meg szemem előtt, körben forog a világ és... az édesanyám drága hangját hallom:
- Kelj fel fiacskám, elkésel az iskolából.
Iskola!? Hiszen ma nem akartam iskolába menni. Olyan fáradt vagyok. Minden csontom fáj, aztán meg nem is tudom a leckémet, pedig biztosan kihívnak. T......r tanár úr mindig három fiút feleltet és a Spitzer meg a Sugár már a múltkor feleltek. Ma bizonyosan Surmayra, Takácsra és rám kerül a sor. És én bele se néztem a versbe. A vén Márkusról. Vedd le a süveged. Galambősz fejedet... Hogy is van csak?... hiába, nem tudom.
Ha Bélai tanár úrról volna szó, szépen oda mennék hozzá óra előtt, megmondanám, hogy elfelejtettem megtanulni... és ő csak megfenyegetne kedvesen az ujjával, mosolyogna és az mondaná, tanuljam meg holnapra. De holnap se hívna fel. Bélai tanár úrnak mindig szívesen tanulunk, ő mindnyájunkat magáz és szépen beszél velünk. Áldott jó ember!
De az a bömbölő vén T......r! «Na, te nyomorult, bökd már ki! Megkukultál? Hát így felelsz te piszkos a te jó öreg tanárodnak?! Na írjuk be azt a szekundát, jó nagyot, akkorát, mint a te szamár füled... hohó! hova sietsz, öcskös, beszélgessünk csak még egy kicsit. Hát halljuk csak, miért nem kegyeskedtél megtanulni a leckét? Elfelejtetted? Úgy vigyázz magadra, mert úgy képen teremtelek, hogy arról koldulsz, te hitvány kölyök. Hát így lopjuk a szüleink pénzét, mi? Te gazfickó. Te zsivány. Te akasztófavirág. A bizony, akasztófára fogsz jutni. Sohse félj, ha beteg vagy, nem fogsz ágyban, párnák közt halni meg. Vár rád a hóhér a pribékjeivel. Ne félj te a természetes haláltól. Még ha valami Afrika szörnyeteg támad is rád, valami óriási rinocérosz, akkor se félj! Akasztófára jöttél te a világra...»
Rinocérosz!? Hol is láttam én rinocéroszt?
- Csak ma ne küldjön az iskolába, mamuskám, hiszen olyan beteg vagyok...
Kinyitom a szememet.
- N'nya, Bvana, n'nya! - mondogatja valaki és szép fehér anyám helyett Mabruki kormos képe néz le rám. A kulacsot erőszakolja az ajkamhoz.
Föl akarom emelni a kezemet, de kegyetlen fájdalom nyilallik bele. Mintha minden csontom apróra össze volna törve. Balkarom tehetetlenül hever oldalamon, mintha nem is az enyém volna. Azután jönnek az emberek rögtönzött hordággyal, és Mabruki felügyeletével ráemelnek. Azt hittem, meghalok a fájdalomtól, pedig olyan gyöngédek, olyan óvatosak. Mikor elindulnak velem, megállnak és megmutatják a rinocérosz mozdulatlan tetemét. Néhányan már hozzá is fogtak, hogy földarabolják. A hús becses jószág és Bvana Deké-n mit sem segít, ha az emberei éheznek.
Egy barátságos főnök falujába visznek és a legjobb kunyhóban szállásolnak el. Hallom a főnök hangját, amint rendeleteket ad odakint, aztán minden elcsöndesül. Nem tudom, meddig tart a csöndesség - csak félig vagyok öntudatnál. Árnyék sötétíti el a bejáratot és Hadzsi Omar Ben Abibu Ibn Szelim barátságos arca közeledik felém. Egy koros tambatamba asszonyság van vele.
- A főnök hivatott, elhoztam magammal Jaját-t, ő a legjobb «csonthelyretevő» a világon. Nézd csak meg, Jaja, mi baja Bvanának.
Jaja óvatosan végigtapogatja a testemet, meg-megáll, ujjával keresi egyik-másik csontomat. Rémes fájdalmat okoz. Végre befejezi a műveletet. Mosolyog.
- Nincs semmi baj. Csak egy ujj törött el. A balkar kificamodott. Mindjárt helyre húzom.
Valamit szól s erre bejön két rabszolgalány, hatalmas megtermett «fehércselédek». Átkarolnak, lefognak és akkor Jaja hozzálát a kimarjult kar helyreigazításához. Elkezdi húzni, húzni - azt hiszem, a lelkemet is kihúzza belőlem. Mikor már-már éppen ordítani készülök kínomban, a jótékony természet második ájulásba kábít.
Amikor föleszmélek, karom oldalamhoz van kötve. Jaja két kezével dörzsöli a tagjaimat és ez csillapítja fájásomat. Az ajtónyílás négyszögletes fényfoltja eltűnt s a kunyhó egyik sarkában kanyargó füstfelhőt pillantok meg. Mabruki ül ott, pipázgatva. Jelenléte eszembe juttatja komoly küldetésünket, amelyben balesetem megzavart. Szólítom Mabrukit. Felugrik, odalép hozzám.
- Dubois úr vár ránk, el kell menned nélkülem is - mondom neki.
- Igen, Bvana.
- Mered vállalni?
- Megteszem, ami tőlem telik.
- Gondolod, sikerül?
Mabruki a fejét vakarja. Látom, akar valamit mondani, aztán hirtelen haptákba vágja magát:
- Megyek!
- Biztos vagy az embereidben?
Széleset vigyorog erre.
- Azt már csak bízd énrám.
- Isten veled, Mabruki, jó szerencsét! Bárcsak én is elmehetnék veled.
- Én is szeretném, ha velünk jöhetnél, Bvana.
Kecsesen szalutál és sarkon fordul.
- Szeretnék kezet fogni veled, Mabruki.
Szelíden beleteszi a kezét a tenyerembe. Aztán így szól:
- Az ember sohse tudhassa.
És elment.
Napokig nagyon kutyául éreztem magamat, de az ifjúság és az egészséges szervezet diadalmaskodott. Csakhamar fölülhettem és kezdtem érdeklődni az események iránt. Mabrukiról semmi hír. Az országban teljes volt a fölfordulás - rossz lábon állt a közlekedés. Fél füllel hallottam valamit valami harcokról, de hogy kik között és milyen eredménnyel, senki se tudta vagy nem akarta megmondani. Az volt az érzésem, valami rossz hírt rejtegetnek előlem. De amikor erre célozgattam, Hadzsi Omar kereken tiltakozott ellene. Talán egy kicsit túlságosan is kereken.
Egy délután aztán nagy zenebona támadt a faluban: Bula Matari katonái jöttek meg! Vajon mi történt Mabrukival? Az első emberek, akik megjöttek, idegenek voltak. Mielőtt megkérdezhettem volna őket, megpillantom Duboist.
Ő mondotta el aztán a szomorú történetet. Kalamata föltartotta csapataival Mabrukit, minden utat elállottak. Körülzárták, Mabruki küzdött oroszlán módjára, de végül is elesett és megmaradt embereit egytől egyig lemészárolták.
Dubois felhasználta a zavart, amit Mabruki fölbukkanása okozott és áttörte az ellenség vonalát.
Ha Mabrukival mehetek... nincs, aki ma elbeszélje ezt a történetet.
Kiszmet.
[*]