Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám
Sikoltott lelkem a hajósziréna
Torkán, hogy este elhagytam a partot
És úszni kezdtem fölfelé a néma
Dunán, amerre sorsom átka hajtott.
Cigány cincogott a födélzeten
Kedvet csinálván gondtalan uraknak.
A húrok és a szívek fölkacagtak.
Csak a part sírt hosszan, keservesen:
A füzesekben fészkelő madárkák
Siratták meg a messze sikló bárkát.
Buda fölött és Visegrád alatt
- Urak, urak lassabban egy kicsit! -
Úgy éreztem, hogy a szívem meghasad.
Lebujtam oda, hol a büszke gépek
Dühös kutyái a habokba martak
És a kavargó, vérfestette pépet
Üzték csókolni lábait a partnak.
A hullámokból úgy éjfél körül
Föl-fölbukkannak ismerős fejek,
Nem szólnak, nem, csak némán intenek,
És a titkukon ezüstös köd ül...
Lelkemre szállott a lidérces álom.
Hej, most maradt el, most a jó Komárom!
Nem is szóltunk egymásnak, miért, minek?
- Urak, urak, még most se volt elég? -
Az én szavam csak szellem érti meg.
Apám, anyám ott integet a partról,
Kendőt lebegtet annyi szív: maradj!
Az összeomlott fészekhez gubancol
Ezer kötél, de mind szakad, szakad.
És vándorol a hajóm messzire,
Nem ismert úton a vad-idegenbe,
Hol nem vár a napkelte és lemente,
Hol nem vet ágyat nekem senki se'
Sok mélyen alvó falun, városon
Álmatlanságom fürgén átoson.
S oly jólesik, hogy elmarad a táj
- Urak, urak, feküdjetek le már! -
Oly jólesik, hogy van már, ami fáj.
Hová? Miért? Nem kérdezem a lelket:
Adós maradna minden felelettel.
Csak fusson az, kit az éjszaka kerget,
Merre a hajnal sugara dereng fel.
A kény hazája Dózsa unokáját
Paskolja csak, meddig ostora ér:
Oh, lesz még szőllő, lesz még lágy kenyér!
Fűtsétek csak, testvérek, ezt a bárkát,
Usszunk a fénybe nyílegyenesen!
Bíbor-palástos május-reggelen
Magam sétálok a födélzeten
- Urak, urak, de aludtatok! -
Szabadon, büszkén, délcegen.