Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
A vonat egy percet sem késett. Pont hat órakor a vasúti szolga már kongatta az állomás előtti kerítésre erősített éles hangú harangot, jeléül annak, hogy itt a legfőbb ideje a váróteremből való elősietésnek.
A fekete mozdony sűrű szürke füstöt pöfékelve állt meg, most már egy mozdulatlan kocsi-szalagot sorakoztatva maga után.
Publikum nem volt valami nagy. Egy pár kékbe öltözött paraszt, néhány kofa, fehér vászonba takart batyuval, a felvégi és alvégi boltos, akik a szombati hetipiacra mentek vásárolni, az állatorvos, aki fogat ment húzatni, egy tárgyalásra igyekvő öreg fiskális és a papék.
Mire a vonat beállt, már mindenki tudta a másikról, hogy mi járatban van a főváros lármás és füstös utcái felé.
A parasztok és a boltosok az emeletes vasúti kocsi emeletére szálltak. Az ő lábaikat nem fárasztotta a rossz járatú vaslépcsőn való felmászás, s nem szédültek, ha el is engedték a lépcsők fölött futó vaskorlátot.
- Én sohase szállnék az emeletibe - mondta az állatorvos, fájós fogát szíva. - Odafenn veszedelmesebb. Ha valami baj történik, nehezen juthat le az ember.
- Nem is igen váltak be ezek a kocsik, - szólt a tanító - azt hallottam, már nem is gyártanak többé emeletes kupét.
Az utasok elhelyezkedtek, a férfiak füstölni kezdtek s a távíró oszlopok futásba fogtak a sínek mentén. Egymásután maradtak el a falvak őszies hangulatukkal, piros vadszőlő folyondáros házaikkal, letörésre váró kukoricatábláikkal, lassú járású embereikkel.
Kőbánya, Pest előreküldött követe, orrfacsarintó szagokkal fogadta a vonatot. A mozdony is prüszkölt s illatos kendőként fehér füstöt emelt az orra alá.
És jött a katonákkal tömött Laktanya, magas kőkerítésével, keskenynyakú, kisasszonylábú lovaival, a huszárélet bravúrosságát fitogtatva.
Azután a lombos Városliget, mint egzotikus álmot ölelve mellére az állatkertet.
Jobbról-balról kertek tarkállottak, szorgalmas svábok, lankadatlan bolgárok ültetvényei, őszi gyümölcsei a verejtékes nyárnak. Különös formájú kutak körül lovak keringtek, szegény párák vizet forogtak keskeny kanálisokba, melyek feleslegessé tették az esőt.
A nyugati pályaudvar üvegteteje alatt a vonatok füstje beleolvadt az utasok lármájába, a lárma meg füstként terjedt, sistergett és hullámzott a füstbe ásott alagutakon. Az embereken izgalom vett erőt, mindenki elfeledte útitársát, mindenki külön személlyé vált, önálló céllá s szaladt, szaladt a kijáró felé.
Idegen arcok meredtek idegen arcokra, a szívek nem dobbantak egymás felé, a kíváncsiságból nem sugárzott ki melegség, mintha mindenki a kijárat fölé akasztott tábla szövegét emlézte volna: Óvakodjunk a zsebtolvajoktól! A vonatok, a kupék falai még összetartották az embereket, de a közösség most megszűnt, ahány utas volt, annyi felé igyekezett. Az utcán vastag lábú mecklenburgiak csattogtak a kövön, lóvonatok trombitaszavai riasztgatták a sietőket, fiákerek nyargaltak elegáns urakkal, hordársapkák piroslottak a sarkokon, ahol gyümölcsemeletek, dinnyetornyok mögött jól táplált kofák ültek darazsakat hessegetve és pénzt számlálva.
A Váci körút cégtáblái a Deák térig sok mindent ígértek. A lóvonat utasai kibámészkodtak az ablakokon, felmérték a kirakatok kincseit, röptében kiélvezték az árúk különlegességeit, mely csak Pestnek adatott, a fejlődő, világvárosiasodó fővárosnak. A levegőt, melybe ködön át szállt a napfény, napsugarakon szivárgott le a füst, az ózonnal jött a gőz, melybe vendéglők és korcsmák küldték alkoholtól savanyú üdvözletüket, csemegekereskedések a messze délnek üzenetét, Károly körúti bőrüzletek a naftalinszagot, utcasarkokon füstölgő üstök a kátrány leheletét, kávéházak a fagylaltok és kávék illatát, hentesüzletek és húsfüstöldék a disznótorok párolgását. Amelyben futkosó idegenek fantáziájának láthatatlan délibábjai lebegtek s amelyben orral érezhetővé vált a hangok dübörgő skálája és minden szín, amelynek megadatott, hogy egészben vagy részben az utcán ragyogja végig életét.
Délre már alig volt pénzük a papáéknak. Megvették Béluskának is a kalapot, a papírmérték után, zöldszalaggal, valóságos fácántollal.
A férfiak délig háromszor söröztek, finom, aranysárga, tajtékhabú sört ittak és sóskifliket tördeltek hozzá. Az asszonyok egyszer kávéztak egy süteményes kirakatú kávémérésben, egyszer pedig fagylaltot ettek a Károly kaszárnya sarkán levő kávéházban.
Ebédelni a Hatvani utcába mentek, s jóllaktak paprikás hallal.
Ebéd után mindjárt útra keltek az orvosprofesszor lakása felé. Még otthon megkérdezték a patikustól a lakása címét, s így bátran indultak az Üllői út felé.
Mária kisasszonynak szívdobogása volt, félt, hogy valami halálos bajt állapít meg rajta a tanár. Lihegve ment a többiek közt a második emeletre vezető lépcsőn, szegény, sokat megállt, s egy pillanatra el nem engedte volna a korlátot.
Rőczey látva, hogy a felesége is küzd a lépcsőn járással, felemelte a vékony kis asszonyt, s a többiek irigysége és önkéntelenül előtörő nevetése között vitte fel egész a második emeletig.
- Látod, Mária - mondta nevetve a tanítóné - ez hiányzik neked. Az, aki vigyen, cipeljen és járjon helyetted.
- Meg az, akinek fájjon a gyomra az övé helyett - toldotta hozzá a tiszteletes.
A csengetésre egy öregasszony jött elő, aki előbb gondolkozott, hogy beengedje-e a korán jötteket, de aztán látva fáradt és vidéki voltukat, megkönyörült rajtuk.
- A tanár úr csak háromkor rendel - mondta szigorúan.
- Nem viszünk el semmit - mondta a pap - inkább hoztunk valamit. Egy kis gyomorbajt.
Tehát bejutottak a várószobába. Kiválasztották a legkényelmesebb székeket, a zöld plüss foteleket, a dívány sarkát. Végig böngészték a fürdők reklámkönyveit, tanulmányozták a fali képeket, a ravatalon fekvő halottat, aki felett széles gallérú tanítványok közepette tartott előadást a tudós doktor. Az asztal közepén volt egy forgatható panoráma, két nagyító üvegen kellett belenézni, s az ember végiggyönyörködhette benne a világ legszebb részeit. Közben az ablakhoz álltak, lenéztek az utca forgatagába és suttogva adták át egymásnak megjegyzéseiket. Nem mertek hangosan beszélni, pedig maguk között voltak, talán féltek, hogy ha hangos beszédjükkel magukra haragítják a tanár urat, az nagyon rosszat fog majd mondani Mária gyomorbajáról.
Csengetés hallatszott odakint. A szobalány megint csoszogott az előszobában. Kinyílt az ajtó. Egy ősz úr jött be. Vastag pápaszem volt az orrán. Körülnézett, s leült.
- Milyen egészségesnek néz ki - suttogta a tanítóné az anyja felé.
- Tütü - mondta halkan a pap. - Tütü. Sok tütü.
Valóban, nagyon piros volt az öreg úrnak az orra.
A nagytiszteletű úré is piros volt egy kicsit, s boldog volt, ha az övénél pirosabbat látott.
Most már megint nyílt az ajtó. Divatjamúlt kalapos dáma lépett be. Idegenül tekintett körül, nem tudta tájékoztatni magát, zavartan köhögött, s mikor meglátta a vastag pápaszemes öregurat, folyékonyan kezdte előtte:
- Kérem szépen, én már régen betegnek érzem magam. Nem is törődném az életemmel, kérem szépen, de neveletlen gyermekeim vannak. Két fiú és két lány, szeretnék még élni miattuk. Nem tudok aludni, kérem szépen, folytonosan valami kő nyomja a gyomromat, és kő nyomja a szívemet is. Nem is tudom, kérem szépen, a szívem betegebb-e, vagy a gyomrom. Nagyon szépen kérem, tessék meggyógyítani legalább két évre, két év múlva férjhez mehet a lányom, akkor ő gondoskodhatik a testvéreiről.
Az öregúr kellemetlenül feszengett székén, jobbra nézett, balra nézett, lépett majd az egyik, majd a másik lábával, látta, hogy a szegény asszony őt nézi a tanárnak, s nem tudta hirtelen eldönteni, hogy lesz kevésbé kellemetlen, ha szól, vagy ha hallgat.
- De kérem - mondta végül rákvörösen - a tanár úr odabenn van, mi is rá várunk.
A szegény beteg asszony egy kicsit megtántorodott, elszégyellte magát, el is sírta magát és mentegetőzött.
- Ne tessék haragudni, de olyan izgatott vagyok.
Azután újra jöttek emberek. Most már gyakrabban. Vidékiek, dohos sublótok levegőjét hozva magukkal, félénkek, köhécselők, illedelmesen leülők. És pestiek, lármásak, németül fecsegők, kíváncsiskodók.
Végre-valahára a sejtelmes ajtó is kinyílt, kifelé fordítva zöld párnáját.
Az ősz, alacsony professzor megjelent az ajtóban s fagyosan mondta:
- Tessék.
Mária szíve nagyot ugrott. Úgy érezte, hogy a szíve előbb ért a küszöbre, mint ő.
Tíz percig lehetett benn, s kicsit könnyes szemmel, kipirulva, de nem kétségbeesve jött ki.
- Szabadságra kell mennem. Nem túlságos komoly a dolog, de vigyázni kell. Három receptet is írt a tanár.
A három recept egy kis aggodalomra hangolta a társaságot. Három recept, az három betegség. Az pedig sok egy embernek.
De azért megvigasztalódtak, mert Mária szavából a bizalom érzett.
- Akkor holnap megírjuk a kérvényt a miniszterhez - mondta Rőczey.
- És a nővéredhez mégy? - kérdezte Rőczeyné.
- Igen, drágám. A jó Dunántúlra. Majd meglátjátok, megeszlek benneteket, mire visszajövök.