Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám

Alkalay Ödön: «ANNA» HAUPTMANN GERHARDT FALUSI EPOSZA

Hauptmann Gerhardt művei gyakran híjával vannak a mélyebb értelemnek, de sohasem a színeknek; nem az értelmét mutatja meg bennök a világnak, hanem éles szemmel meglátott, fenségessé fokozott, megszépített képét. Nem filozófusa ő a létnek, hanem ábrázolója. A született naturalistát talán jobban megértjük, ha olyannak fogjuk föl, mint akinek a világ értelme számára nincsen érzéke, de a világ képe iránt annál inkább van. Ami megérteni való, az nem az ő ügye, de igenis az övé az, ami látható. Hauptmann Gerhardt alakjai gyakran semmit sem jelentenek; egy-egy munkása nem több munkásnál, egy-egy parasztja nem egyéb parasztnál; «Anna» című költeményében az iszákos és szoknyavadász Just iszákos embernél és szoknyavadásznál nem több, de emberi alakokat kifejezőbben megalakítani lehetetlen. (Just semmit sem képvisel. - Shakespeare szoknyavadász, részeges és lelkiösmeretlen Falstaffja azonban mint Shakespearenek minden nagy alakja, az ember egyik alapformáját képviseli. Az elmés cynikust, kinek minden ideál: királyság, vitézség, és minden szent dolog: szerelem, haza, stb. csak arra való eszköz, hogy jól élje világát. Shakespeare-ban az a páratlan, hogy ábrázolója a világnak és egyben értelmének megfejtője.) Hauptmann Gerhardt alakjai magukban való alakok, vagyis nem tipikus, nem szimbolikus, nem szuggesztív, de elképesztő, életnagyságúnál nagyobb, életigazságon túli elevenségű lények. Semmi sem tévesebb annál a hitnél, hogy a nagy naturalisták és impresszionisták a valóság mását adták. Sokkal inkább: fölfedezték a valóságot, feltalálták a valóságot, szépséget csináltak a valóságból. A naturalisták segítségével nem értjük jobban a világot, de jobban látjuk, a szépséget mélyebben érezzük. Az élet gazdagságának, a szépségnek, a színeknek, az árnyalatoknak, a hangulatoknak megérzése az, ami Hauptmann Gerhardt műveiből hozzánk szól. Sohasem volt a hétköznap szürkéje szürkébb, de soha a nap fénye sem napfényesebb, az erdő és a mező zöldje nedvvel teljesebb és üdébb, mint a naturalista festők műveiben. Nedvvel teliségük, üdeségük, a földből termett voltuk, sugárzó színességük, (színeiknek rengeteg gazdagsága még a hétköznap szürkeségében is) az elbűvölő varázsuk Gerhardt Hauptmann legjava műveinek, varázsukat még azzal sem tudjuk megkisebbíteni, ha műveinek a mély értelem hiányát vetjük ellene. Ahol színességük a legfölségesebb módon ragyog föl (például a «Florian Geyer»-ben, a «Soanai eretnek»-ben, a «Fehér megváltó»-ban és az «Anná»-ban, ellenvetésünk voltaképpen csak utólagos ellenkezése az értelemnek, a józan észnek az elvarázslás ellen - amíg a mű hatása tart, el vagyunk bűvölve, mint ahogy elbűvöli az embert valami fönséges, eléggé soha meg nem bámulható égi jelenség. A dráma és különösen a történeti dráma olyan műfaj, amely minden egyéb költői műfajnál inkább megkívánja a filozófiát. «Florian Geyer»-nek és a «Fehér megváltó»-nak mint drámának nagyok a gyöngéi, ám az előbbiben a költő a középkor világát parasztostul, lovagostul festi; az utóbbiban Mexikót és a kalandor spanyol hódítók világát festi az árnyalatoknak, a színeknek, a hangulatoknak és az alakoknak akkora bőségével, hogy általa a világ ezekkel a világokkal gazdagabb (az életnél elevenebb) lett; annyira, hogy belészeretünk a középkorba, Mexikóba, a spanyol hódítókba, és hozzájuk kívánkozunk.

És ugyanígy a festés az ábrázolási módja az «Anná»-ban a német kisvárosi élet, a német érzelmi gazdagság, a német tavasz, a német szerelem (a félénk és túláradó szerelem) megjelenítésének (Just alakjában talán a német iszákossá züllésnek) - így festette meg a költő Németországot, élethűen túli elevenségűnek, mint mindent, amit megfest - semmi sem hiányzik, sem Jule tánti harisnyakötése, sem az asztalon illatozó kávé, sem az öreganya, sem a költeményolvasás, sem az ifjú szerelmi ábrándozása, sem a balútra tévedt leány lelki megtisztulása. Mindezt a teli ecset adta széles, tökéletes művészettel, mesteri tudással festette meg Hauptmann, az élemedett kor fölséges humorával; jelentéktelenség, ha mint a létnek megfejtéséét nézzük, de illatozó, mint egy májusban leszakasztott virágcsokor, mint a legfelségesebb és leglédúsabb, színekkel játszó virágcsokor. Ilyen az «Anna», és ezért szeretem ezt a művet és vallom - bárhogyan tiltakozzék is ellene az értelem - a német irodalom egyik mesterművének, amely olyan német, mint a «Hermán és Dorottya», s ha nem is olyan tartalmas és olyan mély - de illatosabb és harmatosabb nála.

Az «Anná»-ban megfestett német kisvárosi élet képe rokon Gerhardt Hauptmann nagy regényében, az «Emmanuel Quin»-ben foglalt hasonló ábrázolásokkal; csakhogy az «Anná»-ban a költő az ünnepélyes nyelvvel és a hexameter formájával a hősköltemény szférájába magasztosította, vagyis átszellemítette, és csaknem monumentálissá fejlesztette azt. Van abban valami pikantéria, hogy költeményének szereplői, kiket Hauptmann még harminc évvel ezelőtt kétségtelenül tősgyökeres tájszólással beszéltetett volna, immár ünnepélyes hexamaterekben beszélnek (igaz, hogy minden merevségtől, minden mesterkéltségtől ment hexameterben), anélkül, hogy élethűségen túli igazságuk e miatt megfogyatkoznék, mert hiszen élethűségük nem a tájszólásuk következése, hanem a költő festői képzelete hatalmas erejének. Ámde Hauptmann színessége gyakran a szimbolikus jelentés hiányával jár együtt. Megesik a költővel, hogy egybe nem vágót, a diszharmóniásat, ami a világban egymás mellett, vagy egybehányva fordul elő, egymás mellé rakja föl palettájára és azon egymásutánjában és átabotájában ugyanolyan széles előadással, ugyanazzal a mennyei művészettel adja vissza. Ezzel azután nem csupán azt érzékíti meg, ami jelentős, nem csupán a világ értelmét mint a nagy költészet, hanem a világ értelmetlenségét is, azt, ami furcsán különös, ami véletlen és esetleges benne.

Anna ritka szépségű leány, akit apja, Wendland számtanácsos, a «herrenhutiak» vallásos szektájának tagja, megjavulás végett falura küld, Schwarzkopp kisbirtokoshoz, ugyanannak a szektának tagjához. Egy gimnazista megölte magát és szüleihez írott levelében Annát mondotta öngyilkossága okának. Schwarzkoppék birtokán megjelenik emezek unokaöccse, az ifjú Luz Holtmann, kiben a költő mintha önmaga arcképét akarta volna megfesteni, mint ahogy a költők oly számos centrális alakja önmaguknak képemása. Luz, az ifjú költő, az öregkor szemével nézve, vagyis: iróniával, iróniával az ifjúnak fiatalos öntudatosságán és önmaga gyermekes túlbecsülésén, részvéttel nézve, részvéttel a szerelmes ifjú félénkségén és áradozásán és végül fájdalommal nézve. Azzal a fájdalmas érzéssel, mellyel az öregkor (még az olyan öregség is, amely minden célját elérte, és amelyben minden csíra kalászba szökött, amilyen Gerhardt Hauptmann öregkora) az erőnek, a reménysarjadzásnak fogytát, s annál is inkább az ifjúkor könnyű, de állandó mámorának elvesztét szemlélni kénytelen. Hauptmann ebben a művében meggazdagította a német irodalmat az olyan költőtehetségű ifjú alakjával, ki minden naivsága és áradozása mellett és a legenyhébb ingerre is reagáló lelkiéletének ellenére alapjában egészséges, életrevaló és győzelmében biztos, nem Werther, nincsen benne megokolatlan mélabú, nincsen benne világfájdalom, érzelmeinek minden gazdagsága mellett derék, földi lény - a legkevésbé sem problematikus jelenség. S épp olyan teremtménye a sziléziai földnek, mint Schwarzkopp bácsi, a derék gazda. Ez az alak teszi a művet szeretnivalóvá, mint ahogy a fölényesség, irónia és fájdalmas érzés vegyülékének köszöni különös báját az egész költemény. Gerhardt Hauptmann öregkori hangulata ez, Shakespeare öregkori hangulatához hasonlatos valami.

Mikor Luz nagybátyjához, Schwarzkopphoz, látogatóba megy, már élmények vannak mögötte. Mindenekelőtt unokaöccsének, Ervinnek, Schwarzkoppék fiának halála, ki tizenhárom éves korában halt meg, halálával szüleinek kedvét és életcélját örökre megváltoztatta: a kedvét gyászra, az életcélját a másvilágon való viszontlátás reményére. Megragadó Luznak, az ifjú szabadgondolkodónak párbeszéde mélyen hívő nagynénjével Ervin sírja előtt. Luz filozofál: Nem értem a halált, nem vagyok képes a halált elképzelni, de érzem, hogy Ervin közel van hozzánk. - Persze, hogy közel van - mondja a nagynénje - hiszen itt fekszik a sírban és mind hallja, amit mondunk, és egyszer majd találkozunk egymással. - «Ervin halála» - ezt a címet viselhetnék az első énekek. Soha költő az egyetlen gyermek elvesztén való szülei fájdalmat fenségesebben meg nem énekelte.

Und sie lebten nur noch in Dämmer verhangener Zimmer
ob's den meisten auch schien, sie leben wie andere Menschen.

Gépiesen folytatják életüket, életük a robot lerovása, minden nap múltával közelebb jutnak a vágyva várt célhoz, az életiga lerázásához, az Ervinnel való viszontlátáshoz. Minden élvezetet kerülnek, még a zongorázást is. «Mert hangjaik zajos csapásai szétfoszlatnák a gyásznak szürke szövedékét és az alkonyatos illatot, amelybe lelkük beburkolódzott» - és elfordíthatná őket az aggodalmasan őrzött «kincses fájdalom»-tól. Luz megjelenése természetesen megújult erővel ébreszti föl az Ervinre való emlékezést; ámde sem a nagybácsi, se Jule tánti nem gyönge ember; noha fájdalmuk megváltoztatta életük célját, azért mindenik a maga tájékán, a bácsi mint gazda, a tánti mint gazdasszony, derekasan folytatja a maga munkáját.

Luz második élménye költői elhivatottságának és annak fölismerése volt, hogy gazdaembernek ő nem való. Egy ideig a nagybátyja gazdagságában növendékeskedett, korán kellett kelnie és keményen dolgoznia s életének erre a nehéz idejére a kivívott szabadságán való boldogság érzésével emlékezik - mert ő immáron a boroszlói művészeti iskola tanítványa. Azonfelül van néhány olyan élménye, mely abban az időben, úgy látszik, egyetemes élménye volt az ifjúságnak. Az az érzése, hogy az iskola korlátok közé szorította értelmét, hogy - mint maga mondja - eltörte a hátgerincét. És arról álmodik, hogy valami messze világrészben embereket telepítsen le és azon a településen az embereknek nagyobb boldogságban legyen részük. A nevelés túlbecsülésének ideje volt az, melyben a társadalom addigi kedvezőtlen állapotját az iskolaadta helytelen nevelésnek rovására írták és a jobb új állapotot valamely új nevelési rendszertől várták. Luz hangulata tehát szociális reménykedő kedv, az ifjú szocializmus reménykedő kedve - Németország alaphangulata a múlt század kilencvenes éveiben. Luz alakja ezért nem csak mint emberi jellem, hanem mint a kornak jellemzője is érdekes.

És ekkor megéri Luz a harmadik személyes éleményét, valamennyi közül a legnagyobbat. A szerelem misztériuma, amely után mindig vágyódott és amelyre rendeltetettnek érezte magát, megnyilatkozik neki. Első pillantásra beleszeret Anna Wendlandba, a szép gazdasági gyakornokba, aki azért időzik a birtokon, hogy megjavuljon. Mikor a leányt megpillantja, megáll az érverése, elveszti önuralmát, valami isteni jelent meg neki, Gudrun, a félreismert királynő, ki idegen nép körében képtelen hozzá nem illő szolgálatot tenni. Olyan hirtelenséggel éri a dolog, mint a villámsugár felvillanása - szeret, még minekelőtte valamit is tudna a leányról, minekelőtte egy szót is váltott volna véle, sőt szinte: minekelőtte még alaposan megnézte volna is. Mi történt vele? Ő, ki ifjúsággal és férfiassággal duzzadozva érkezett, most félénk, kishitű, legjava tulajdonságainak híjával való. Mikor először látja meg Annát, a leány épp nyugodtan végigmegy az udvaron, maga köré gyűjti az udvar állatait. Első találkozásukkor Luz szörnyen tétovázó. «Hová lett, Luz, a tudományod? - kérdi tőle gúnyosan a költő - a legjelentéktelenebb szócska sem jut eszedbe, pedig akkora szükséged volna rá, mint az éhes embernek a pék boltjában a garasra.» - Ervin sírja előtt állnak, ahova Anna virágot vitt. Luz hazakíséri. Nem akar közöttük a szó megindulni. Végre kérdi a leány: - Szereti-e a cseresnyét? - Soha életében nem fogja felejteni Luz ennek a három szónak a jelentőségét. A velejébe hatolnak. (A költő nem csak az ifjúval, hanem a szerelemmel is iróniásan bánik.) Luz már kezdi megemberelni magát, együtt cseresnyéznek - ekkor elébük jön nagy sietve Just bácsi és kérdi, hogy nem vitt-e magával Anna tévedésből egy kulcsköteget. Anna nemmel felel. Just bácsi hevesen és durván rátámad Annára.

Az Anna köré sereglő állatok, a temetői látogatás és Ervin sírjának fölvirágzása, a szeretett nővel való első együttlét, a hazatérés és a közös cseresnyézés idilliumi képeihez méltón csatlakozik az a jelenet, amelyben Luz a maga epikai költeményét olvassa, amely őt, véleménye szerint, Homeros és Vergilius társává teszi. Ez idillikus képeknek, a falusi élet e monumentalizálásának közepében foglal helyet egy javíthatatlan részeges embernek, öregedő himpellérnek és Don Juannak naturalisztikusan megnézett alakja. Don Juan, ki annyira leissza magát, hogy sógora, mint egy darab fát szedi föl az országútról, kit iszákossága miatt minden állásából elbocsátanak - falurossza, ki nem egyéb, mint falu rossza; az ilyen alak túlságosan közönséges, túlságosan tartalmatlan és elmésség nélkül való, semhogy cinikus ellentéte lehessen az idealista Luznak. A szerelem? Just kijelenti Luznak, hogy Anna dagadó csípőjű nő, aki férficsábításra különösen alkalmas. Azonfelül jelleme is hibás. Neki is volt más hasonló esete, ő csak tudhatja. Három évig járt jegyben egy leánnyal, ki mikor megismerkedett vele, még azt hitte, hogy a gyermekeket a gólya hozza. De a lány túlságosan érzékies volt neki, túlságosan járt utána, az ostromára túlságosan csekély ellenállással felelt, benne még sokkal több az erkölcs, semhogy feleségül tudna venni olyan leányt, kinek a nászéjszakáján mi ajándékoznivalója sincsen, mert mindenét elajándékozta már. Just visszatetsző cinikus hangja az, ami a temetőből való hazatérés idilliumába, a költemény felolvasásába, Luz szerelmi álmodozásába minduntalan belerikácsol. Ez a költemény gyengéje: Luz ellentétének Just túlságosan közönséges, túlságosan érdektelen - ha Luz a német ifjú, Just nem a német cinikus, hanem a német korcsmai alak. Luz az ifjút, az ideált, a német népet képviseli. Just egy fiatal falusi mihasznát, német erkölcsi fogyatkozásokat, de nem Németországot.

Anna a költemény rejtélye. Miközben Luz a költeményét olvassa, Anna «szent szemé»-vel néz rá. Más alkalommal opálmódra váltja színeit a szeme, sellőmódra néz, majd hideg, mint a hal szeme, azután megint tüzes, mintha gyűjtőlencse alatt égne. Olyan nő tehát, aki külső megjelenésre hol szentre, hol csábító sellőre emlékezet. Anna semmi esetre sem kacér teremtés, nem is hideg, hanem inkább érzelmes. Ervin halálának puszta megemlítésére könnyezve fakad, mert az a gimnazista jut eszébe, aki érte ölte meg magát. Luz szerelemvallása mélyen megrendíti - Justtal szemben rab szolgáló módjára viselkedik. Ha Just ráparancsol, engedelmeskedik. Olyan, «mint ki hívásra fölébredt», ha Just megjelenik. De csak Justtal szemben rabja a nemiségenek? Akkor sem ellenkezik, mikor Luz csókkal borítja karját, térde Luz térdéhez simul. Nemi függésben van tehát a férfival, akárki férfival? Az apja, Schwarzkoppék szemlátomást ezen a hiten vannak, mert úgy vélik, hogy megjavítják, ha akárki férfival összeházasítják. Anna ebben igazat látszik adni nekik, mert bűnös természetének és annak tudatában, hogy méltatlan Luz szerelmére, kemény küszködés után beleegyezik abba, hogy feleségévé legyen egy herrenhuti apostolnak, akit apja reáerőszakol. Luz minderről véletlenül értesül. A falon keresztül meghallgatja a számtanácsos beszélgetését leányával. A tanácsos szemére lobbantja Annának, hogy szeretője Justnak. Luzra rettenetes hatással van az, mikor Anna nevét Justéval összefüggésben hallja. Beszélni akar Annával, de nem sikerül. Elutazik. Távozásakor Anna könnyekre fakad, s Luz azzal a tudattal távozik, hogy szerettetik.

Luz, aki vidám szívvel állított be, ilyenformán két nagy élményen esik át: megcsalódik a szeretett nő jellemében, és a sors, vallásos hatalmak alakjában, életébe avatkozik. Ervin halálakor az életét szépítő és vigasztaló erőknek ismerte meg ezeket a hatalmakat, most pedig rájön az életet elsötétítő erejükre. Ha a német kisvárosi élet keretében el is fogadjuk lélektisztítónak a herrenhuti apostolok működését, a nemi szolgaságban senyvedő szentek szereplését sem az ifjú élményére, sem a német kisvárosi életre nézve jellemzőnek nem érezhetjük. Ha a szeretett nőnek egyéni nemisége elfogadható is az ifjú fájdalmas élményének, a nemi szolgaság különös eset, egy szent nő, mint nemiségének rabja meg éppen beteges eset. Hogy a költemény megtévesztő báját a befejezés felé egyre rikítóbban felhangzó disszonanciák ellenére sem veszíti el, ez csupán annak köszönhető, hogy a boldogtalanul szerető ifjú esetében az egyetemes mégis érezhető a költő ábrázolásában, hogy az ifjúnak szertelenül érzékeny és szertelen képzeletű lelke az, amely itt szeret, hogy a trágár és a csúf hatása az, ami ezen a lelken tükröződik. Nyájkolompolás, templomi harangszó, temetői csengők csilingelése; bogarak zümmögése; a pajkos Eros kuncogása, a kocsmahős lármás nagyzolása és asztalcsapkodása, a démonok kacagása, kik egy szegény lelket hatalmukba kerítettek, a démonkergető ördögűzők hókuszpókusza: mekkora tömege a harmóniába olvadni nem akaró zavaros hangzatoknak. Harmóniátlanság, de felejthetetlen hangok: temetői csengők szava, bogarak zümmögése, Eros kuncogása, a démonok kacaja - a hangjuk, a csengésük elkíséri az olvasót, dallamuk elfelejthetetlen, annál a varázserőnél fogva, mellyel az Isten kiválasztott költőjét megajándékozta, a bennök felhangzó erőnél, édességnél, bensőségnél fogva, a szívhangoknál fogva, amelyek megcsendülnek bennök és amelyek szinte függetlenek az összhangzás értelmétől és jelentésétől.