Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám
Hauptmann Gerhardt művei gyakran híjával vannak a mélyebb értelemnek, de sohasem a színeknek; nem az
És ugyanígy a
Az «Anná»-ban megfestett német kisvárosi élet képe rokon Gerhardt Hauptmann nagy regényében, az «Emmanuel Quin»-ben foglalt hasonló ábrázolásokkal; csakhogy az «Anná»-ban a költő az ünnepélyes nyelvvel és a hexameter formájával a hősköltemény szférájába magasztosította, vagyis átszellemítette, és csaknem monumentálissá fejlesztette azt. Van abban valami pikantéria, hogy költeményének szereplői, kiket Hauptmann még harminc évvel ezelőtt kétségtelenül tősgyökeres tájszólással beszéltetett volna, immár ünnepélyes hexamaterekben beszélnek (igaz, hogy minden merevségtől, minden mesterkéltségtől ment hexameterben), anélkül, hogy élethűségen túli igazságuk e miatt megfogyatkoznék, mert hiszen élethűségük nem a tájszólásuk következése, hanem a költő festői képzelete hatalmas erejének. Ámde Hauptmann színessége gyakran a szimbolikus jelentés hiányával jár együtt. Megesik a költővel, hogy egybe nem vágót, a diszharmóniásat, ami a világban egymás mellett, vagy egybehányva fordul elő, egymás mellé rakja föl palettájára és azon egymásutánjában és átabotájában ugyanolyan széles előadással, ugyanazzal a mennyei művészettel adja vissza. Ezzel azután nem csupán azt érzékíti meg, ami jelentős, nem csupán a
Anna ritka szépségű leány, akit apja, Wendland számtanácsos, a «herrenhutiak» vallásos szektájának tagja, megjavulás végett falura küld, Schwarzkopp kisbirtokoshoz, ugyanannak a szektának tagjához. Egy gimnazista megölte magát és szüleihez írott levelében Annát mondotta öngyilkossága okának. Schwarzkoppék birtokán megjelenik emezek unokaöccse, az ifjú Luz Holtmann, kiben a költő mintha önmaga arcképét akarta volna megfesteni, mint ahogy a költők oly számos centrális alakja önmaguknak képemása. Luz, az ifjú költő, az öregkor szemével nézve, vagyis: iróniával, iróniával az ifjúnak fiatalos öntudatosságán és önmaga gyermekes túlbecsülésén, részvéttel nézve, részvéttel a szerelmes ifjú félénkségén és áradozásán és végül
Mikor Luz nagybátyjához, Schwarzkopphoz, látogatóba megy, már élmények vannak mögötte. Mindenekelőtt unokaöccsének, Ervinnek, Schwarzkoppék fiának halála, ki tizenhárom éves korában halt meg, halálával szüleinek kedvét és életcélját örökre megváltoztatta: a kedvét gyászra, az életcélját a másvilágon való viszontlátás reményére. Megragadó Luznak, az ifjú szabadgondolkodónak párbeszéde mélyen hívő nagynénjével Ervin sírja előtt. Luz filozofál: Nem értem a halált, nem vagyok képes a halált elképzelni, de érzem, hogy Ervin közel van hozzánk. - Persze, hogy közel van - mondja a nagynénje - hiszen itt fekszik a sírban és mind hallja, amit mondunk, és egyszer majd találkozunk egymással. - «Ervin halála» - ezt a címet viselhetnék az első énekek. Soha költő az egyetlen gyermek elvesztén való szülei fájdalmat fenségesebben meg nem énekelte.
Und sie lebten nur noch in Dämmer verhangener Zimmer
ob's den meisten auch schien, sie leben wie andere Menschen.
Gépiesen folytatják életüket, életük a robot lerovása, minden nap múltával közelebb jutnak a vágyva várt célhoz, az életiga lerázásához, az Ervinnel való viszontlátáshoz. Minden élvezetet kerülnek, még a zongorázást is. «Mert hangjaik zajos csapásai szétfoszlatnák a gyásznak szürke szövedékét és az alkonyatos illatot, amelybe lelkük beburkolódzott» - és elfordíthatná őket az aggodalmasan őrzött «kincses fájdalom»-tól. Luz megjelenése természetesen megújult erővel ébreszti föl az Ervinre való emlékezést; ámde sem a nagybácsi, se Jule tánti nem gyönge ember; noha fájdalmuk megváltoztatta életük célját, azért mindenik a maga tájékán, a bácsi mint gazda, a tánti mint gazdasszony, derekasan folytatja a maga munkáját.
Luz második élménye költői elhivatottságának és annak fölismerése volt, hogy gazdaembernek ő nem való. Egy ideig a nagybátyja gazdagságában növendékeskedett, korán kellett kelnie és keményen dolgoznia s életének erre a nehéz idejére a kivívott szabadságán való boldogság érzésével emlékezik - mert ő immáron a boroszlói művészeti iskola tanítványa. Azonfelül van néhány olyan élménye, mely abban az időben, úgy látszik, egyetemes élménye volt az ifjúságnak. Az az érzése, hogy az iskola korlátok közé szorította értelmét, hogy - mint maga mondja - eltörte a hátgerincét. És arról álmodik, hogy valami messze világrészben embereket telepítsen le és azon a településen az embereknek nagyobb boldogságban legyen részük. A nevelés túlbecsülésének ideje volt az, melyben a társadalom addigi kedvezőtlen állapotját az iskolaadta helytelen nevelésnek rovására írták és a jobb új állapotot valamely új nevelési rendszertől várták. Luz hangulata tehát
És ekkor megéri Luz a harmadik személyes éleményét, valamennyi közül a legnagyobbat. A szerelem misztériuma, amely után mindig vágyódott és amelyre rendeltetettnek érezte magát, megnyilatkozik neki. Első pillantásra beleszeret Anna Wendlandba, a szép gazdasági gyakornokba, aki azért időzik a birtokon, hogy megjavuljon. Mikor a leányt megpillantja, megáll az érverése, elveszti önuralmát, valami isteni jelent meg neki, Gudrun, a félreismert királynő, ki idegen nép körében képtelen hozzá nem illő szolgálatot tenni. Olyan hirtelenséggel éri a dolog, mint a villámsugár felvillanása - szeret, még minekelőtte valamit is tudna a leányról, minekelőtte egy szót is váltott volna véle, sőt szinte: minekelőtte még alaposan megnézte volna is. Mi történt vele? Ő, ki ifjúsággal és férfiassággal duzzadozva érkezett, most félénk, kishitű, legjava tulajdonságainak híjával való. Mikor először látja meg Annát, a leány épp nyugodtan végigmegy az udvaron, maga köré gyűjti az udvar állatait. Első találkozásukkor Luz szörnyen tétovázó. «Hová lett, Luz, a tudományod? - kérdi tőle gúnyosan a költő - a legjelentéktelenebb szócska sem jut eszedbe, pedig akkora szükséged volna rá, mint az éhes embernek a pék boltjában a garasra.» - Ervin sírja előtt állnak, ahova Anna virágot vitt. Luz hazakíséri. Nem akar közöttük a szó megindulni. Végre kérdi a leány: - Szereti-e a cseresnyét? - Soha életében nem fogja felejteni Luz ennek a három szónak a jelentőségét. A velejébe hatolnak. (A költő nem csak az ifjúval, hanem a szerelemmel is iróniásan bánik.) Luz már kezdi megemberelni magát, együtt cseresnyéznek - ekkor elébük jön nagy sietve Just bácsi és kérdi, hogy nem vitt-e magával Anna tévedésből egy kulcsköteget. Anna nemmel felel. Just bácsi hevesen és durván rátámad Annára.
Az Anna köré sereglő állatok, a temetői látogatás és Ervin sírjának fölvirágzása, a szeretett nővel való első együttlét, a hazatérés és a közös cseresnyézés idilliumi képeihez méltón csatlakozik az a jelenet, amelyben Luz a maga epikai költeményét olvassa, amely őt, véleménye szerint, Homeros és Vergilius társává teszi. Ez idillikus képeknek, a
Anna a költemény rejtélye. Miközben Luz a költeményét olvassa, Anna «szent szemé»-vel néz rá. Más alkalommal opálmódra váltja színeit a szeme, sellőmódra néz, majd hideg, mint a hal szeme, azután megint tüzes, mintha gyűjtőlencse alatt égne. Olyan nő tehát, aki külső megjelenésre hol szentre, hol csábító sellőre emlékezet. Anna semmi esetre sem kacér teremtés, nem is hideg, hanem inkább érzelmes. Ervin halálának puszta megemlítésére könnyezve fakad, mert az a gimnazista jut eszébe, aki érte ölte meg magát. Luz szerelemvallása mélyen megrendíti - Justtal szemben rab szolgáló módjára viselkedik. Ha Just ráparancsol, engedelmeskedik. Olyan, «mint ki hívásra fölébredt», ha Just megjelenik. De csak Justtal szemben rabja a nemiségenek? Akkor sem ellenkezik, mikor Luz csókkal borítja karját, térde Luz térdéhez simul. Nemi függésben van tehát a férfival,
Luz, aki vidám szívvel állított be, ilyenformán két nagy élményen esik át: megcsalódik a szeretett nő jellemében, és a sors, vallásos hatalmak alakjában, életébe avatkozik. Ervin halálakor az életét szépítő és vigasztaló erőknek ismerte meg ezeket a hatalmakat, most pedig rájön az életet elsötétítő erejükre. Ha a német kisvárosi élet keretében el is fogadjuk lélektisztítónak a herrenhuti apostolok működését, a nemi szolgaságban senyvedő szentek szereplését sem az ifjú élményére, sem a német kisvárosi életre nézve jellemzőnek nem érezhetjük. Ha a szeretett nőnek egyéni nemisége elfogadható is az ifjú fájdalmas élményének, a nemi szolgaság különös eset, egy szent nő, mint nemiségének rabja meg éppen beteges eset. Hogy a költemény megtévesztő báját a befejezés felé egyre rikítóbban felhangzó disszonanciák ellenére sem veszíti el, ez csupán annak köszönhető, hogy a boldogtalanul szerető ifjú esetében az egyetemes mégis érezhető a költő ábrázolásában, hogy az ifjúnak szertelenül érzékeny és szertelen képzeletű lelke az, amely itt szeret, hogy a trágár és a csúf hatása az, ami ezen a lelken tükröződik. Nyájkolompolás, templomi harangszó, temetői csengők csilingelése; bogarak zümmögése; a pajkos Eros kuncogása, a kocsmahős lármás nagyzolása és asztalcsapkodása, a démonok kacagása, kik egy szegény lelket hatalmukba kerítettek, a démonkergető ördögűzők hókuszpókusza: mekkora tömege a harmóniába olvadni nem akaró zavaros hangzatoknak. Harmóniátlanság, de felejthetetlen hangok: temetői csengők szava, bogarak zümmögése, Eros kuncogása, a démonok kacaja - a hangjuk, a csengésük elkíséri az olvasót, dallamuk elfelejthetetlen, annál a varázserőnél fogva, mellyel az Isten kiválasztott költőjét megajándékozta, a bennök felhangzó erőnél, édességnél, bensőségnél fogva, a szívhangoknál fogva, amelyek megcsendülnek bennök és amelyek szinte függetlenek az összhangzás értelmétől és jelentésétől.