Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (2)
MUZSIKÁL A MÚLT

Mikor itt járt visszaemlékezésében, gyűrött, sovány arca mosolyra torzult.

- Micsoda hülye pofa voltam - gondolta, de hirtelen elkábult, mintha tompa tárgy zuhant volna fejére. - De akkor boldog voltam! - szerette volna beleüvölteni a csendes színházba. - És most? Emberek mondjátok meg, mi vagyok én most? Leszek én boldog valamikor? Ki meri mondani? És ezt a ti esztelen, megvadult csordátok tette! Ej, de baromság ilyesmit gondolni. - Ez jutott eszébe később. - De utálatos és szégyenletes lenne most, ha ezt hangosan kimondtam volna az előbb. Csak nyugalom. Ott voltam a kertben, ülök a kertben. A padon ülök. Az a pad - emlékszem - zöldre volt festve és kissé féloldalt volt dűlve, mintha részeg lett volna. Ott ülök. Ha sokáig ültem, elfáradtam, mert a pad kemény volt és sétálgatni kezdtem ...

Este, mikor lebukott a nap a látóhatár mögött és a csillagok feltünedeztek az égen, belopózott a kertbe. Lassan lépkedett az el nem tisztított, száraz faleveleken, a dudvás gondozatlan park kacskaringós utain és a nyurga nyírfák duruzsoló lombjai alatt. Leült a korhadt, rozoga fapadra és ahogy a regényekben olvasta, mozdulatlanul nézett a kivilágított ablak narancsszínű függönyére. Ha egy árnyék elsuhant a függönyön, belsejében valami megmozdult és gondolatok nélkül, nyugodt lustaságban élvezte a misztikus és regényes magányt. Furcsa meghibbanás volt ez, csendes hülyeség, ami elfeledkezik a józanságról, nem gondolkozik, nem termel, nem törekszik, nem akar semmit, csak él függetlenül mindentől és meg van anélkül, hogy tudna magáról. Amikre gondolt, azok regényes képzeletek voltak, folytonosan alakjukat változtatgató álmok, szép lírai mondatok, szavak és szavak, idillikus ötletek összekeveredve, poétikus összevisszaságban, mintha mélabús, áradozó futamai lennének az ő nagy életdalának: gondtalan érzéseket és benyomásokat szürcsölő fiatalságának. Kábult volt, mintha egy folytonos, nagy operát hallgatna, amelynek áriái ott rezegtek a nyírfák levelei közt. Ártatlan romantika pezsgett ábrándosan minden testrészében. Csongor és Tünde tündéri, feltámadt szerelmét érezte, a Lillák, Manonok, Júliák szellemei lágy csókokat leheltek homlokára, középkori, tollas, köpenyes lovagok, Árgírusok. Rómeók és des Grieux-k lanttal kezükben dúdoltak fülébe olvadozó szerenádokat, gondolás szerelmes párok barkarolája zizegett a harasztok közt, érdekes, avult, idegenből szálló illatok csiklandozták orrlyukait és a csillagos ég távoli rejtelmei édes, titokzatos dallamot csepegtettek szívébe. Elképzelte nászútjukat, mézesheteiket, az olasz eget, kirándolásaikat, paripák prüszkölését, édes szavakat leeresztett ablakfüggönyök mögött bizalmas érintéseket, a tengerpart fövényét, a tenger messzi kékségét és morajló zúgását, apró, kövér, vitorlás bárkák ringatózását az opálszínű habokon, szelíd, fehér galambok szárnysuhogását, amint megpihennek a kikötő márványból faragott, apró, meztelen Ámorokkal díszített oszlopain, édes szőlőfürtökkel megrakott lugasokat, hűs, fuvolahangtól hangos ligeteket, magános, karcsú tornyos villa teraszát, amelyre ráhintik fényüket a csillagok, kényelmes nádfotelt, amelybe belesüppednek ők ketten, a citromfák és pálmák illatát, amely elkábítja őket és egy átszellemült, költői összeolvadást a cifrára faragott diófa ágy jázmin illattal megöntözött párnáin.

Amióta tudta, hogy Jolán az övé, egy-egy kézcsóknál ritkán ment tovább. Csendes volt, álmodozó és gyöngéd, szinte félénk a végletekig. Csillagos égről, álmairól, virágillatról, madarakról, zenéről, művészetről beszélt neki és azt hitte magáról, hogy elmés és finom a nüánszok minden kellemével. Jolán hallgatta beszédét és látszólag úgy tett, mintha odafigyelne. Csendesen ültek egymás mellett, amikor kifogyott a témából és néha még a ruháik sem értek egymáshoz. Gyakran Jolán közbeszólt, de majdnem mindig olyat mondott, aminek semmi köze se volt ahhoz, amiről ő beszélt. Sokszor kilopóztak a kert hátulsó kapuján, de kilopódzásukon nem mulattak és nem találtak benne semmi érdekeset, csak bágyadtan, jóleső nyugalommal néztek egymásra. Az ő melankóliája átragadt Jolánra is és Jolán ritkán kacagott. Szórakozott volt és hallgatag. Nem árulta el egy szavával sem, hogy boldog-e vagy nem, de odaadó volt, szelíden nézett és szívesen ült együtt vele a kis rozoga fapadon, vagy sétált a kertek alatt a mezőn. De mindig lassan mentek, a szenvedély távol állt tőlük, úgy tettek, mintha meghitten beszélgetnének, pedig beszédjük alig volt több a hallgatásnál. Egyszerű, buta nyárspolgár szerelem volt.

Sétájuk közben élvezték egymás közelségét, megnyugodva, békésen. Gyönyörűséget leltek abban, hogy a magas fűszál bokáikat simogatja, hogy együtt nézhetik a kék eget, a vizes réten legelésző teheneket, a learatott kévéket, az akácfák közt rejtőző fehér majorokat, a kis patak napfényben szikrázó cseppjeit és a járókelő batyus asszonyokat, akik nagyokat köszöntek nekik.

Jolán kalap nélkül volt és szőke gubancos hajában futkározott a szél. Vékony, fehér blúzán átmosolygott testének halványpiros színe, kemény, gömbölyű csípőiről bátor vonalakban zuhant alá lerakott, sötétkék szoknyája.

- Né? Ennek a felhőnek olyan alakja van, mint egy madárnak! Látja? Ott!

Felemelte karját és felmutatott az égre. Ő odanézett. - Csakugyan - mondta - ott a két szárnya! Olyan fehér, mint a galamb szárnya. Nézze! Most megmozdította. Repül!

- Igen. Repül! - felelt a leány és továbbmentek.

Jó ideig nem szóltak egy szót sem. Lassan, imbolyogva haladtak egymás mellett. Ruhájuk néha egymáshoz ért. Ennyi volt minden. Jolán cipőszalagja beleakadt egy bozótba és kibomlott. Ő meg akarta kötni, de a leány nem engedte. Lehajolt és maga kötötte meg. Amint így állt meggörbülve, haja előreomlott arcába és testének valami új, ingerlő hajlása volt. Izmai megfeszültek és egész hátsó része domborúbb lett. A kis lerakott szoknya ezerszeres szentséggé magasztosult előtte.

Mikor felemelkedett, arca lángolt, mert a vér fejébe tódult. A keble lágyan emelkedett, finom metszésű szájából forró lehelet pihegett. Karjait felemelte és a haját igazgatta. Hóna alatt a fehér csipkeblúz izzadt volt.

- Akkor se engedi megkötni, ha majd a kis feleségem lesz? - kérdezte tőle.

- Az más - felelt a lány és arca komolyan nézett. A kis kertkapunál elváltak. Ő megcsókolta kezét és valami szépet mondott neki, talán a kert regényességéről. Lassú, gondolkozó lépésekkel tűnt el a karcsú alak a kert fái közt.

Ezen a napon érezte először a nagy, komoly vágyat iránta. Meglepte a kísértés és nyugtalan láz kezdte kínozni. Elgondolta valaminek a lehetőségét és vére, fiatalsága, fantáziája mind-mind szította benne a lángot. Regényes álmaival is összhangban lett volna, ha szabad folyást enged vágyainak. Kiszínezte magának fenséges nászéjük vázlatát ... De ha ezt megtenné, mi lenne akkor azzal az erkölccsel, amelyet készen nyújtott neki a nevelés? Hová sikkasztaná azt a nagy törvényt, amely a becsületről, a megszokásról, a társadalom nagy Kátó-szájáról az önbecsülésről, a vallásról és a hagyományról szól? Nem, nem. A Kátó-száj elbődül és barlangjába visszatereli a természet minden fenséges megnyilatkozását, minden kijelentését, parancsát és cikázó villámát.

Borzadva fordult el magától és azt hitte, hogy az ördög felett diadalmaskodott, aki az Urat is megkísértette egyszer. Továbbra is az maradt, aki azelőtt volt. És minden nap elment hozzájuk. Szőtte tovább az álmát fülig szerelmesen és félszeg félénkséggel.

Emlékszik. Szerda volt. Egy barna arcú, izmos, vadászruhába öltözött férfit talált ott. Feltűnő volt ruhájának érdekes színe és eredeti szabása. Sárgászöld, rövid nadrágja fent a combján bő lebernyegben kiszélesedett, alul pedig feszesen tapadt térdéhez. Kabátján szokatlan pántok húzódtak, derekát öv szorította össze. Öltözködésén, modorán és hangján valami mágnásost és katonást érzett, mert hangosan beszélt és mindent úgy mondott, mintha tudná, hogy senki se mer neki ellentmondani. Néha szemei szilajon megvillantak és izmai megrándultak, mintha szét akarnának pattanni. Az első pillanatban ellenszenvesnek találta. Később még fokozódott ellenszenve, mert mindig ott találta és a Jolánnal való kettősükből hármas lett.

Egyszer délelőtt, már tíz óra után ott volt. Kopogott az ajtón és nem kapott feleletet. Benyitott. A szobában senki. Kopogott a lány szobájának ajtaján és félénken belépett ebbe a szobába, amelynek narancsszínű függönyeit eddig csak kívülről látta.

A szoba üres volt és még benne terjeszkedett az éjszakai levegő. Az ágy vetetlenül állott, a ráncos lepedő gyűrötten horpadt be, közepén megőrizve egy szűz leánytest nyomát. A párnák rózsaszínű szalaggal körülfonva fonnyadtan támogatták egymást. Az ágy előtt két papucs hevert felborulva, az éjjeli szekrényen a legkülönbözőbb tárgyak ültek egymás hegyén-hátán: egy fésű, benne néhány szőke hajszál, egy fél pohár víz, egy használt zsebkendő, egy cifra «Viszontlátásra» feliratos levelezőlap, egy kinyitott és lapjaira fektetett könyv, egy kiszórt gyufásdoboz, egy réz gyertyatartó félig kiégett gyertyával, egy arany brosstű, egy fél kesztyű és egy manikűrolló. A falon fényes, fekete keretes akvarellek lógtak. Az ágy karjára egy fehér alsószoknyát dobtak, a díványon lila, bársonykötéses emlékkönyv feküdt, az egyik díványpárna alól egy repedt kerek tükör csontnyele kandikált elő. Lélegezte magába azt a szagot, amely ezekből a tárgyakból áradt ki és furcsa, bizarr képek kóvályogtak agyában. Nem mert egy pillanatnál tovább maradni ebben az összevisszaságban, mert félt, hogy jelenlétével megszentségteleníti! Kiment az üres házból és a kertbe lépett. A kertet akkor ilyennek látta:

Vidáman zöldellt sűrű, szövevényes bozótjaival, orgonasövényeivel, ecetbokraival, harmatos pázsitjával, nyurga nyírfáival, bedudvásodott ösvényeivel. A reggel kacagott benne, a párolgó harmat, az ugrándozó, csicsergő verebek. a lombsuttogás, az avar, a moha. A nap ferdén, vékony sugarakban tört utat a lombkorona hézagain át, az ég kékje apró foltokban bámészkodott bele az árnyékos sűrűbe. Ő lassan elindult a magas, virágukat vesztett orgonabokrok mentén. Maga se tudta, hogy miért megy előre. Jól esett neki a levelekről párolgó, nedves illat. Táguló mellkassal szívta magába a kert üde levegőjét és szeme kellemes falánksággal ette a zöld színt. Visszanézett a házra, a leány ablakára, amit az előbb belülről látott és csiklandozó borzongás fogta el. Hirtelen hangok ütötték meg fülét, amelyek suttogássá tompultak a lombok között.

Felfigyelt. Elfojtott, tompa férfihang zizegett felé a nyírfák felől.

Kezeivel szétválasztotta az orgona izmos ágait és a résen kikandikált. Valami fehérséget látott mozogni a kert túlsó részén. Egy pillanat múlva odaért és mozdulatlanul megállt egy sárga, pihés, virágfürtökkel díszelgő bokor mögött. Feje lángolt és merev szemekkel bámult egy pontra.

Látta Jolánt fehér könnyű ruhájában, szőke kontyával, aranypihés nyakával, vidám mosolyával és mellette azt az öves, sárgászöld vadász ruhát és azt a szilaj barna arcot, amelyik ebben a pillanatban szelíd volt és mohó. Látott egy gyors mozdulatot, hallott egy elfojtott sikolyt, egy elváltozott, dadogó, mély hangot és egy ocsmány cuppanást.

Nem tudta, hogy került oda közéjük. Mikor magához tért, a leány nem volt ott, csak a barna arcúnak gúnyos pillantását látta, amint végig méri őt és egyszerre már azt se látta. Vad, gyilkolni akaró szenvedély támadt benne. Lángolt az egész teste, a gyűlölet és a bosszú fűtötte. Neki akart rohanni a vadászruhásnak, de nem látta sehol. Toporzékoló dühében öklét teljes erejével az egyik fatörzshöz vágta. A testi fájdalom térítette magához. A keze vérzett. Érezte, hogy valami megpattant belsejében. Mint egy őrült rohant a kis úton a kerti kapu felé. Miért arra ment? Nem akarta, csak futott magától, mint valami gép. Mikor megfogta a kapu kilincsét, a leány állt elébe pityergő ajkakkal, nagy, lilában játszó, kék szemekkel. Hallotta hangját és ez a hang nagyon, nagyon fájt neki.

- Bocsáss meg. Gyere vissza. Én téged szeretlek...

Megfogta a kezét és húzta vissza.

- Azt akartam, hogy kínlódj értem, hogy szenvedj, csak ezt akartam, mert így untam magamat. Azt akartam, hogy jobban szeress. Gyere vissza!

Finom ujjait a nyaka köré fonta.

- Hidd el ezt nekem. Én csak azt akartam, hogy megint vérben forogjon a szemed és azt mondd, hogy felgyújtod a házunkat. Csak azt akartam. Brühühü!

Sírt. Erőltetett ridegséggel ellökte magától és elrohant. A mezőn szaladt, mintha valaki kergetné. Nemsokára kifáradt és szépen hazament. A fogait csikorgatta, aztán hirtelen ellágyult. Sűrű füst gomolygott a fejében és sírni kezdett...

- Sírtam, bőgtem, mint egy kölyök, mert kölyök voltam. Na igen. Kölyök. A szentséges öreganyját! Kölyök voltam. Hogy az a megváltó! ... Kölyök voltam. Taknyos, fiatal, erős, egészséges. Haha! Igen. Kölyök voltam. Tele hittel, jólneveléssel, erkölcsökkel, meggyőződéssel, alapos ítéletekkel, tisztelettel, becsülettel. Hej, a kutyafáját! - Én egy nagy kölyök voltam.

(Folyt. köv.)