Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
Különösen erre a jelenetre emlékezett most. Fáradt, gúnyos mosoly jelent meg arcán. Agya egy pillanatra megállt. Fütyörészni kezdett és bután bámult a színpadra. Valaki pisszegett a nézőtéren és többen felé fordultak. Bosszúság futott keresztül idegein. Szeretett volna valakit megütni, de tisztában volt azzal, hogy az ilyesmire gyáva volna. Inkább engedné, hogy őt verjék össze.
- Ez egész érdekes - motyogta magában. - Furcsa jelenségeket állapítok meg magamon. De miért foglalkozom ennyit magammal? És most elfelejtettem, hogy mire is gondoltam az előbb? Igen. Itt ül velem szemben. Érdekes. Mintha nem ő lenne. És én se én lennék. Mindenesetre érdekes. És a legérdekesebb az, hogy amire gondolok, úgy tűnik fel előttem, mintha valaki mással történt volna. Talán Rácz főhadnaggyal, aki a lágerben mesélte nekem ezeket. Pedig én voltam az. Ezek az én kezeim fogták az ő kezét és ezzel az én számmal beszéltem neki. És ez most olyan hihetetlennek tűnik fel előttem. Hogy is van csak tovább a mese? Ez a kis hülye mese. Persze. Egyszer kiránduláson is voltunk ...
Tisztán emlékezett, hogy milyennek látta akkor azt a kirándulást. Az egész társaság megállt a dombtetőn és visszanézett. Valaki felkiáltott, hogy «né, de szép a város!» Csakugyan. A reggeli sápadt, lila színű pára beborította fátyolával a völgyet és a kicsi, lenn fekvő városka színes házai barátságosan bújtak össze és szórták magukból az emberek ott élését, mozgását, tevékenységét, bele a ragyogó, tiszta levegőbe. Az élet rezgett onnan feléjük szapora, gyors és apró lihegésekkel és tünedezett tovább keresztülrohanva rajtuk és a zöld domboldalon, a sárga porral behintett kocsiúton, a kanyargó ösvényeken, a hangtalanul álló bokrokon, a sovány akácfákon, el a messzeségbe. A tornyok iromba, esetlen törekvéssel meredtek a magasba. A tarka háztetők változtatgatták színüket. A rózsaszínű kémények, mint apró ujjak, mutogattak az ég felé. Fekete, kormos mozdony kürtölése hasított végig a levegőn. Tompa dübörgés szállt a földeken végig és a házak felett átlátszó, szőke füstfelhő ült.
Mégis, mintha ott minden halott volna és az igazi élet itt tanyázna a szabadban, a távlatok megnyúlásában, a tekintet akadálytalan száguldásában, a csendben, a fűszálak hangtalan életének helyén, a görbült hátú dombon, a csapongó madarak és lyukukban ólálkodó pockok között. Mindnyájukat delejes erővel falta a természet észrevétlen, óriási csendesség-szájával. A nap perzselőn sütött. Az apró porszemek áttüzesedtek. Testükből láthatatlan gomolyokban szállt a bőr pórusain kibuggyanó izzadáscseppek szagos párája.
Egy erdőben pihentek meg. Szellő nem rezegtette a tölgyek vaskos leveleit és a fák néma lombsátora alatt újra ébredt a reggel friss hűvössége. A társaság letelepedett a harmatos, zöld fűre. Vidám kacagás csapott fel a fák koronájához. Nevetgéléssel és beszélgetéssel tömték tele az erdőt.
Egy kecskeszakállas agglegény, aki íróasztala mellett bejárta egész Európát, barangolt Amerikában, Indiában és Kínában és szenvedélyes autogramgyűjtő volt, hajmeresztő, soha meg nem történt úti kalandokat mesélt. Egy idősebb hölgy, akinek sárga volt a haja, mint a citrom, a tűzhely felállításával bíbelődött. A többiek hanyatt fekve, vagy maguk alá húzott lábakkal ülve, élvezték az árnyékot és fáradt testük pihenését.
Ő félrehúzódott és háttal nekidűlt az egyik öreg tölgy zöld mohaszőrökkel benőtt repedezett törzsének. Ebben a pillanatban az a gondolat foglalkoztatta, hogy nemsokára itt kell hagynia ezt az illatos vidéket, ezeket az embereket, mind, az ő egyszerűségükkel, ártatlanságukkal, vidékiességükkel, és megint bekapja őt szőrös szájával a város: Pest. Fáradt volt és szomorú. Táguló orrlyukakkal szívta magába az erdő balzsamos levegőjét és érezte, hogy ez jó és a szíve nehéz. A földön összevissza heverő, zöld mohával befedett, fekete, holt faágak recsegve zörrentek meg háta megett. Hátrafordult. Jolán állt mellette. Egyenesen a szemébe nézett olyan elszánt, komoly és határozott tekintettel, amilyet még nem látott az arcán. Megszólította és hangjában izgatottság rezgett.
- Miért van itt, külön a többiektől?
Ő tovább akarta folytatni a játékát, de nem érzett elég erőt magában. Belsejében valami megroppant és ereiben édes izgalom fickándozott. De azért próbált erős lenni.
- Mit érdekli ez magát?
- Jöjjön oda a többiekhez és üljön mellém. Akarom - mondta a leány és toppantott a lábával.
- Miért? - kérdezte röviden és hősiesen mozdulatlanul maradva. Tudta, hogy ez a rövidség és szófukarság legbiztosabb fegyvere.
- Miért? Tudod - súgta Jolán olyan hangon és olyan tekintettel, annyi megadással és annyi alázatossággal, hogy nem lehetett nem engedelmeskedni.
Ezen a napon részegen a szabad, friss természettől, többször módját ejtették, hogy négyszemközt maradjanak. Különváltak a többiektől és egyszer mélyebben mentek a kis erdőben, mint mások. Érezte a hódító teljes büszkeségét.
Jolán mindent megadott neki, amit kívánt és olyan jó volt, olyan szelíd, annyira szerető és annyira önfeledt, hogy megígért mindent, azt is, hogy a felesége lesz. Három, vagy négy forró, ügyetlen csók volt minden, ami a testük közt történt.
Ettől a naptól kezdve majdnem minden idejét náluk töltötte. Gyakran maradtak kettesben a szobában és elbeszélgettek jelentéktelen dolgokról és apró gyerekségekről. Gyönyörködtek egymásban és élvezték egymást. Meg volt elégedve. Édes, élvezetes nyugodtság pihent súlytalan testével a testén és agyában a családi élet boldog képei rajzolódtak. Nem kívánt semmit és nem akart semmit, csak azt, hogy mindaz, ami most van, örökké tartson. Hitte is, hogy örökké fog tartani. Hitte, hogy boldog lesz, irigyelt, akit mindenki szeret és legboldogabb a világon. Hitte, hogy múlhatatlan, nagy szerelmet ébresztett Jolánban, hitte, hogy Jolán soha nem is szerethet mást, csak őt, hitt mindent, ami szép, ami jó, amit az emberek általában szépnek és jónak tartanak, hitte, hogy ő a sors dédelgetett gyermeke, hogy nagyobb örömök is fogják érni még az életben, és ami történni fog vele, az mind vidám, örvendetes és boldogító lesz. A jövő csodálatos szép, pompázó színekben fényeskedett előtte.
Ártatlan, életre ébredő rügyek fakadtak a lelkében és mindből virág akart fakadni, hogy illatával szagosítsa életét, ezt a vidám napsütéses mezőt, amelyen csak boldogság, csak öröm és vígság terem. A lelke nagy, drága serleg volt színültig töltve a bizakodás, a hit és a jámbor tudatlanság mézédes aszújával, melynek kicsurranó feleslegét Jolánnal ízeltette. Önfeledt és költői volt a kettősük, nyugodt és egyszerű a zavartalanságuk. Néha délutánokat ültek egymás mellett, bárgyún, meg se mozdulva jó ideig és gyakran soká szótlanul.