Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám · / · Szabó Endre: KÉPEK AZ OROSZ IRODALOMRÓL

Szabó Endre: KÉPEK AZ OROSZ IRODALOMRÓL
VI.

Turgenyev Iván - mint láttuk - nyugati és liberális, sőt kissé bizonyos vörös színezéssel, Dosztojevszkij erősen nacionális és félig-meddig szlávjánofil, viszont Tolsztoj Nikolajevics Leo (1828-1910) valamennyi írótársától abban különbözik, hogy a korszellem valamennyiök közt ő benne nyilvánult meg a legfelötlőbben, hogy sem az analízis, sem a szkepticizmus egyiköknél sem mutatkozik oly kérlelhetetlen következetességgel, oly mélyen járó radikalizmussal, mint őnála, egyik író sem közeledett annyira a demokratikus eszmékhez, mint a különben arisztokrata főúr, Tolsztoj Leo. Turgenyev szokatlan elfogulatlansággal állapította meg, hogy Tolsztoj egy fejjel nagyobb minden írótársánál és elnevezte őt az orosz föld óriásának. Ez annyival többet nyom a latban, mert Turgenyev, a maga is nagy író, szintén írótársa, sőt kezdetben mentora volt Tolsztojnak. És való igaz, hogy Tolsztoj azon ritka zseniális emberek közül való, akik lelkében az élet minden jelensége mély és kitörülhetetlen nyomokat hagy. Érzékeny volt a közönséges élet minden legkisebb megnyilvánulása iránt, a legkisebb disszonancia, mely mellett mások közömbösen haladnak tovább, ő benne megbotránkozást, sajgó fájdalmat ébreszt. Egy pillanatig sem nyugvó élénk eszével folyton arra törekszik, hogy a dolgok lényegét felismerje, ezért lelke mélyén állandó a nyughatatlanság, a gond, emellett ellenállhatatlan ösztön hajtja, hogy valami misztikus szemlélődésbe merüljön; mindennek alaposan a mélyére néz, vizsgálódásaiban kitartó, makacs, kritikával olvassa még a Szent-írást is annyira, hogy nem bízik meg a biblia-fordításokban, összeveszi az angol, francia, német és orosz fordításokat s úgy tapasztalván, hogy ezek nem egyeznek meg mindenben, gyanakodni kezd, hogy hátha egyik fordítás sem jó, erre - már előrehaladott korában - eltökéli, hogy az evangélistákat eredetiben akarja olvasni, megtanul alaposan görögül, megszerzi a legjobb szótárakat aztán szóról szóra, mondatról mondatra megvizsgálja az eredeti szöveget, megállapítja minden szó helyes értelmét s így kikorrigálja a fordításokat. (Turgenyev a vállalkozás elején elmondja egy közös barátjuknak, Fet jeles költőnek a Tolsztoj szándékát, mire az azt feleli: «Mondd meg Nikolajevics Leónak, ha ő megtanul görögül, hát én megeszem a fejemet.» Tolsztoj nem szól semmit, de másfél év múlva azt mondja Turgenyevnek: «Most már mondd meg Fetnek, hogy megeheti a fejét, mert tökéletesen tudok görögül.») Hát ehhez igazán német koponya kell -: hiszen német eredetű is volt Tolsztoj: valamelyik ős nagyapját Dicknek hítták. (A Tolsztoj szó is azt jelenti, amit a Dick: vastag, kövér.)

Tolsztoj minden lángeszűsége mellett sem távolodhatott messzire a maga korától és kortársaitól. Boncolgatásával, szkepticizmusával csak annyira jutott, hogy az őt környékező élettel nem bírt megbarátkozni, nem tudott semmibe belenyugodni úgy, mint belenyugodtak kortársai s nem látván vigasztalást a jövőben sem, a múltak felé fordult, a régi Kelet hitéletében keresett ideált, megnyugvást. Ott persze nem találhatott egyebet, mint a tökéletesedés felé törekvő egyéni eszményeket. Figyelmen kívül hagyta, hogy az emberiség nem hiába élt azóta kétezer évet s elért azalatt a kollektivizmus gondolatához, ami ismeretlen volt az ősi Kelet bölcsei előtt.

Elvégezvén egyetemi tanulmányait, haza ment szülőföldjére Jásznája-Poljánába, egy idő múlva pedig beállt katonának, mint tüzér hadapród. Katonáskodása alatt ismerte meg a Kaukázus nagyszerű természeti szépségeit s ez és a hadi élet változatossága nagy hatással volt a fiatalemberre. Itt írta első irodalmi kísérleteit, melyek egyszeribe felköltötték iránta a közfigyelmet, itt írta a többi közt a «Kozákok» remek elbeszélését, részt vett Szevasztopol védelmében s három elbeszélésben írta le azt. Ez elbeszélései oly nagy hatással voltak, hogy szerzőjüket felsőbb rendeletre kivonták a veszedelmes tűzvonalból. Már e darabokban is mutatkozik az a mélyre metsző boncoló hajlam, mellyel későbbi műveiben lépten-nyomon találkozunk.

A «Kozákokkal» kissé bővebben kell foglalkoznunk, mert ha nem autobiográfiai adatok is az abban elmondottak, de a szerző minden bizonnyal saját tapasztalatait szűri le Olenin élményeinek leírásában s ebben az elbeszélésben található fel egész élete hangulatainak a diapasonja. Olenin, az elbeszélés hőse, miután a nagyvilági élettől megcsömörlött, vagyona egy részét elfecsérelte, egyszer csak azt gondolja, hogy az őt környező élet csupa merő haszontalanság, hazugság, amellyel alaposan szakítani és új, egyszerű, természetes életet kell kezdeni az őstermészet ölében, a természetnek romlatlan fiai körében. Ezt meg is teszi.

«Mentől tovább ért Olenin Moszkvától, annál távolabb vélte magát emlékeitől s mentől közelebb ért a Kaukázushoz, annál jobban felvidult a lelke. Elutazik végképpen, nem jön vissza soha, nem mutatkozik a társaságban - gondolta néha magában. Azok az emberek pedig, akiket majd itt találok, nem olyan emberek, engem egyikük sem ismer, soha egyikök sem lehet velem Moszkvában abban a társaságban, melyben én forogtam s nem tudhat meg semmit az én életemről.» - És a szabadságnak egészen új érzete fogta el őt a nyers emberek között, akikkel útközben találkozott és akiket nem olyan embereknek tartott, mint milyenek az ő moszkvai ismerősei. Mentől nyersebb volt a nép, mentől kevesebb jele mutatkozott a civilizációnak, ő annál szabadabbnak érezte magát.

Olenin végképp elzárkózott a civilizációtól, megtelepedett a hamisítatlan természet ölében egy kozák faluban, melynek lakói egyrészt földmíveléssel, másrészt katonáskodással foglalkoznak, s akik mint régi raszkalnyikok (vallásos «szakadárok») megőrizték őseik vallását, szokásait, összevegyültek az abrekek néptörzsével, mellyel örökös harcban álltak ugyan, de azért házasságokat is kötöttek egymás közt. Olenin vadászgatással töltötte napjait, vagy az öreg Jeroska kozákkal beszélgetett - s egyszerre csak igen különös eszméje támadt.

Úgy rémlett neki, hogy ő egyáltalában nem orosz nemes, nem a moszkvai társaság tagja, nem ennek meg annak a rokona, hanem egyszerűen éppen csak olyan szúnyog vagy fácán, vagy szarvas, mint azok, amelyek őt itt körülveszik. «Én is élek és meghalok úgy mint ezek, mint Jeroska bátyó, aki nagyon helyesen mondja, hogy majd csak fű nő ki belőlünk. De mi az, hogy fű nő ki? - gondolta tovább - élni kell, boldognak kell lenni, mert én csak egyet kívánok: boldogságot. Mindegy, akármi vagyok: vadállat, akiből fű nő ki, vagy ráma, melybe az egy-istenség egy része van elhelyezve, mindenképpen a lehető legjobb módon kell élnem. Hogyan kell tehát élnem, hogy boldog legyek és miért nem voltam boldog eddig?» És átgondolta eddigi életét és megutálta magát. Követelő egoistának tartotta magát, holott neki semmire sem volt szüksége. És folytonosan szemlélte maga körül a napsütötte zöld vidéket, az útján haladó napot, a fényes eget és csak olyan boldognak érezte magát, mint ezelőtt. Tehát semmi sem kell a boldogsághoz. De akkor új világosság derengett előtte: abban van a boldogság, hogy mások javára éljünk. Az emberben megvan a boldogság után való vágyakozás, tehát ez a vágyakozás helyes. Ha ezt önzően alkalmazzuk, ti. úgy, hogy az ember maga-magának szerezzen jólétet, gazdagságot, hírnevet, kényelmet, szeretetet, a körülmények úgy alakulhatnak, hogy ez a vágyakozás nem teljesülhet. Eszerint ez a kívánság nem helyes, nem jogos. Mely kívánságok, vágyak tehát azok, amelyek a körülményektől függetlenül is jogosak? A szeretet és az önmegtagadás.

Olenin annyira megörült e - szerinte új - felfedezésének, hogy felugrott és türelmetlenül kereste: kiért áldozhatná fel magát mentől előbb, kiért tehetne valami jót, kit szerethetne meg? Hiszen neki semmi szüksége nincs, hát miért ne éljen mások javára?

Ebben az okoskodásban, tehát már fiatal korában, feltalálható Tolsztojnak mindazon tépelődése, okoskodása, mely későbbi műveiből is elénk árad, még pedig egyre növekedő arányban, sőt gyakran a szertelenkedésig duzzadva. Ez az okoskodás, évődés és a bennük elhelyezett eszmék variálása úgyszólván alapját képezi egész írói működésének, de gyakorlati élete folyamatának is. Csakhogy már akkor (1852) látta ő azt, hogy nem elég ilyen bölcs gondolatokra bukkanni s azok szerint próbálni a továbbélést, hogy a régi ember azért mégis csak ott él az Oleninokban s másokban, és minden arravaló törekvésünknél, hogy e bölcs gondolatok révén megújhodva másokért próbáljunk élni, nem elég az eltökélés, nem elég, hogy a nép közé vegyüljünk, részt vegyünk annak munkájában, küzdelmeiben, mert ezzel semmit sem lendítünk az emberek sorsán, inkább még ártunk nekik - és Olenin végül sem tehet egyebet, mint hogy átteteti magát a szabad kozák életből a törzskarhoz. Olenin kiábrándulását élénken világítják meg az elbeszélés befejező sorai:

A búcsúzó Olenin felült a szekérre s miután Jeroskától elbúcsúzott, haragosan kiáltott a kocsisra:

- Hajts!

- Isten áldjon meg, apám! Isten veled! Emlékezni fogok rád! - kiáltotta Jeroska.

Olenin visszanézett: Jeroska bátyó már Mariankával beszélt, amint látszott: a maga dolgáról és sem az öreg, sem a leány még csak utána se néztek neki.

Szevasztopol után Tolsztoj kilépett a katonai szolgálatból, Pétervárra ment, ahol mozgalmas élet várt reá: a kilátásba helyezett reformok iránti általános érdeklődés. Az írók seregestül siettek a fővárosba. Tolsztojt nagy érdeklődés fogadja, úgy is, mint újonnan feltűnt irodalmi csillagot, úgy is, mint szevasztopoli hős katonát. Első dolga volt megismerkedni az irodalom jeleseivel, ezek közt Turgenyevvel, Gonocsárovval (az «Oblomov» nagy regény szerzőjével), a kiváló költő Nyekrászovval stb. Ezek mind kitüntetéssel fogadták, tenyerükön hordták, műveit hízelgő szavakkal magasztalták. Maga mondja, hogy önmagán tapasztalta: mint tudja értékelni Oroszország az igazi érdemeket.

«Mindnyájan meg voltunk győződve arról - írja «Vallomásaiban» -, hogy szüntelenül hallatni kell magunkat, hogy szüntelenül írjunk, nyomtattassunk mentől hamarabb, mentől többet, mert mindezt megkívánja az emberiség jóvolta, és egymást bírálva valamennyien írtunk, nyomtattattunk, áltattuk egymást. És nem véve észre, hogy semmihez sem értünk, hogy az élet legegyszerűbb kérdésére: mi a jó? és mi a rossz? nem tudunk mit felelni, egymást meg nem értve mindnyájan egyszerre beszélünk, néha egymásnak helyeselve dicsértük egymást és vártuk, hogy minket is dicsérjenek, nekünk is helyeseljenek, néha azonban olyan civakodást kezdtünk, mintha bolondok házában lettünk volna. Ezer meg ezer munkás éjjel-nappal a végkimerülésig dolgozott, betűt szedett, milliónyi betűket nyomtatott s a posta széthordta egész Oroszországba a nyomtatványokat, mi pedig még jobban oktattunk, de semmiképpen sem bírtuk az embereket kioktatni és haragudtunk, ha nem hallgattak ránk. Rettenetes volt ez, de most már meg tudom érteni. A mi lelkesedésünk, okoskodásunk voltaképpen abban csúcsosodott ki, hogy mentől több pénzt és hírnevet szerezzünk. E célunk elérésére pedig nem tudtunk tenni egyebet, mint könyveket és hírlapokat írni. Ezt is tettük. De arra, hogy ilyen haszontalan munkát végezzünk, mégis az a meggyőződésünk legyen, hogy mi igen jelentékeny emberek vagyunk, szükségünk volt olyan okoskodásra, mely bennünket igazoljon. Kigondoltuk tehát a következőket: mindaz, ami körülöttünk létezik, nem észszerű. Ami pedig létezik, az egyre fejlődik. A fejlődés a haladás útján történik. A haladást pedig a könyvek és hírlapok után lehet megmérni. Minket pedig fizetnek és tisztelnek azért, mert könyveket és hírlapokat írunk - következésképpen mi a leghasznosabb és legderekabb emberek vagyunk.»

Hiszen van ennek a furcsa makrancoskodásnak néminemű magyarázata az akkori viszonyokban, nevezetesen abban, hogy az írók értékelésében a közönség túlzásokba esett, az írókat kitüntették, első embereknek, a haladás és fölvilágosultság kizárólagos fáklya-vivőinek tartották, főképpen pedig a szépírókat nagyon becsülték, valóságos prófétáknak nézték. Hanem hát volt ám idő, mikor maga Tolsztoj sem volt kisebb véleménnyel az irodalomról. Legalább mikor 1859-ben az «Orosz Irodalom-barátok Társaságában», a társaságba történt felvétele alkalmából székfoglalóját tartotta, maga is ilyen véleményt hangoztatott azzal, hogy a művészet tisztaságát és magasztosságát hirdette. Meglehet ugyan, hogy szkepszise akkor sem hagyta el egészen s hogy csak elvontan a tiszta és magasztos művészetet védte, mert «Vallomásaiban» azt mondja, hogy két vagy három év múlva már kételkedni kezdett az irodalom értékében, nagyobb figyelemmel kezdte kísérni az írókat s rájött, hogy ezek nagyrészt erkölcstelen, rosszlelkű, jellemtelen emberek, sőt sokkal hitványabbak, mint azok, akikkel régebbi, kicsapongó életében a katonaságnál megismerkedett. És rájött, hogy az írók iránt táplált véleménye, a közönségnek az írókba vetett hite - hazug.

1857-ben külföldre utazott, de az európai kultúra szemlélése közben még jobban elkedvetlenedett, mert a tudományok, mesterségek, kápráztató külsőségek mellett rengeteg sok és nagy szegénységet, tudatlanságot, barbárságot és embertelenséget látott. Különösen felháborítja egy eset, melyet «Luzern» elbeszélésében le is ír: Luzernben a Schweitzerhof vendéglő előtt egy utcai énekes félóráig énekelt gitárja kísérete mellett. Vagy százan hallgatták. Az énekes háromszor is kérte a hallgatókat, hogy adjanak neki valamit. De nemcsak hogy senki nem adott neki, hanem sokan még ki is nevették. «Ezt az esetet a történetíróknak letörülhetetlen lángbetűkkel kellene feljegyezni. Ez az eset nagyjelentőségű, komoly és fontosabb mindennél, amit a hírlapokban és a történelemben meg szoktak írni. Hogy az angolok megöltek néhány ezer kínait azért, mert a kínaiak nem akarnak tőlük vásárolni, hogy a franciák is megöltek több ezer kabilt azért, mert Afrikában nagyszerűen terem a búza, hogy Nápolyban ne lehessen török követ zsidó, hogy Napóleon császár gyalog sétálgat Plombiérban és nyomtatásban biztosítja a népet, hogy ő csak az ő népe akaratából uralkodik - mindez üres terefere, mindenkitől régen ismert dolog, de a Luzernben július 7-én lejátszódott jelenet - azt hiszem - egészen új, különös és nem az emberi természet régi rosszaságának folyománya, hanem a társadalom fejlődésének bizonyos időszakát jellemzi, ez az eset nem az emberek cselekedeteinek, hanem a haladásnak és civilizációnak a számlájára írandó. - Honnan van az, hogy ez az embertelen eset, amely elképzelhetetlen bármely német, francia vagy olasz faluban, megtörténhetik itt, ahol a civilizáció, szabadság és egyenlőség a legmagasabb fokig fejlődött, ahol legcivilizáltabb nemzetek legcivilizáltabb emberei, utasai szoktak megfordulni? Honnan van az, hogy ezek a fejlett, humánus emberek, akik általában véve minden tisztességes cselekedetekre készek, nem bírnak emberséges, szívbeli fogékonysággal az iránt, hogy személyes jótettet gyakoroljanak? Honnan van az, hogy az emberek az ő törvényhozó testületeikben, mítingjeiken és egyéb társaságaikban nagy hévvel foglalkoznak az Indiában élő kínaiak házassági dolgaival, Afrikában a keresztyénség terjesztésével, egyesületeket szerveznek az emberiség tökéletesítésére, de nincs meg lelkükben az a legegyszerűbb érzés, melyet az embernek egyes embertársai iránt táplálnia kellene? ... Hát ez az egyenlőség, melyért annyi vért ontottak és annyi bűnt követtek el? Vagy megélhetnek és boldogak lehetnek az emberek az egyenlőség puszta szavától?»

Tolsztojnak a civilizációba vetett hite tehát már ekkor megingott és az a kétkedése élete fogytáig el nem hagyta őt. Visszatérve Jásznája-Poljánába magába vonult, szemlélődött, kereste az élet ideálját s meglelni vélte ezt abban, amit «Családi boldogság» című regényében a regény hősével mondat:

«Sokon mentem át s azt hiszem: megleltem azt, ami a boldogsághoz szükséges, csendes, elvonult élet a falusi magányban, arra való igyekezet, hogy mentől több jót tegyünk az emberekkel, akikkel jót tenni oly könnyű - azután: hasznos munka, azután pihenés, azután a természet, könyvek, zene, felebaráti szeretet; ezt tartom én annak a boldogságnak, melynél nagyobbról nem is ábrándoztam».

És amit regény-hősével mondat, azt ő maga is megcsinálja. Jásznája-poljánai remeteségében falusi iskolát nyit, abban maga tanít, pedagógiai újságot szerkeszt, csizmadia-mesterséget folytat, szánt-vet, kaszál, kapál, parasztoknak boglyakemencéket tapaszt, csordásságot vállal, vegetáriánus kosztra adja magát, ha dolga akadt Moszkvában, tarisznyát vet a vállára, bocskort köt a lábára s gyalog megy oda, mert így hamarább megteszi az utat, mintha vasútra ülne, (megmagyarázza, hogy miért hamarább: gyalogosan három napig tart az út, de ha vasútra ül, öt napig kell fát vágnia vagy más munkát végeznie, hogy a menetjegy árát megkeresse, tiszta nyereség tehát két nap.)

A visszavonultság előadásában mégis csak említi a könyveket, holott azokat ismételten haszontalan dolgoknak mondja, kivált mihelyt a nép jóvoltára gondol, hiszen Puskint, Gogolt, Turgenyevet a nép mai napig sem ismeri, megismerni szükségesnek nem tartja, mert mit nyer a nép az irodalommal? Hiszen annyi sok időn át nem tanította a népet az irodalom sem szántani, sem kvászt készíteni, sem bocskort fonni, sem fát vágni, sem dalolni, de még imádkozni sem.

Megfejthetetlen, hogy ha az irodalmat olyan haszontalanságnak tartotta, hogyan adhatta magát arra, hogy ő maga mégis írjon? Erre a kérdésre csak egy felelet lehetséges, az, hogy kettős gondolkozás, kettős természet viaskodott benne egymással, amiről említést is tesz «Vallomásaiban»:

«A tökéletesedésre való törekvésemet, melyet időközben az általános tökéletesedésre, haladásra való igyekezet váltott fel, most (ti. házassága után) arra irányítottam, hogy családomnak és magamnak mentől jobb helyzetet biztosítsak. Így múlt el 15 év. Dacára annak, hogy az írói foglalkozást haszontalanságnak ítéltem, azért én a 15 év alatt mégis csak írogattam. Megízleltem már az írás csábját, annak a csábját, hogy jelentéktelen dolgokért sok pénzt, tapsot kaphatok, ráadtam hát magamat, hogy tovább űzzem az írást, mint amelynek révén anyagi helyzetemet javíthatom és elfojtottam magamban az élet eszméjére vonatkozó minden kérdést».

Ez a magyarázat azonban nem annyira kielégítő magyarázat, mint inkább csak töredelmes vezeklés, mindenesetre pedig következetlenség.

Sebaj! Éppen ennek a következetlenségnek köszönheti a világ azokat a mesterműveket, melyeket Tolsztoj e 15 év alatt alkotott. Ebből az időből való a hatalmas koncepciójú regény, vagy inkább nagy nemzeti eposz, a «Háború és Béke». Az orosz nagyvilági élet, a dúsgazdag nemesség, a családi és társaskörök színes leírása, a csataképek, Moszkva leégése stb., valamint eddig szokatlan lendülettel, nyugodt, biztos művészettel, mégis a lehető legtermészetesebb egyszerűséggel tárulnak elénk. Az egyes epizódok, mint a haldokló főúr, Bezuhov, utolsó percei, a borogyinói csata, Moszkva pusztulása, a Rosztov grófi család kedves intimitásai, a falusi kedvtelések, a gyereklánykák és fiatalemberek báva szerelmi jelenetei - mind ragyogó műalkotások s a nagy képírók műveire emlékeztetnek. A regény igen nagy terjedelmű, még sincs benne egy felesleges szó sem. A korfestés szinte szédületesen eleven, az egyes alakok mintha járnának, cselekednének előttünk és a keresetlen előadás mellett is oly gondos kifaragásúak, mintha aggodalmas vigyázattal készültek volna. Ilyenek: Kuragin herceg, a minden jóra, rosszra kész Dolotov, a szegény, becsületes, a maga életével nem törődő Tusin tüzérszázados, aki csak egy-két vonással van odavetve, de rokonszenvünket egyszer s mindenkorra, elfeledhetetlenül megnyeri. Hát a lelkes fiatal Rosztov, a fiatal huszár, aki oly türelmetlenül várja az első csatát s abban mindjárt megsebesül! Hát ennek öccse, a kis tizenöt esztendős Petya, szegény kis rajongó Petya! Ilyen az öreg Bolkonszkij herceg, a komor, zsörtölődő főúr az ő rideg falusi életében, kimért, csökönyös rendszerességében, akitől mindenki fél, aki leányát geometriára és matematikára oktatja, annak minden percét pontosan meghatározza, aki még hadba vonuló fiától is nagyúri ridegséggel búcsúzik el, aki mikor tiszttartója jelenti, hogy a vendégül várt Kuragin herceg tiszteletére az útról a havat lekapartatta, azt kérdezi a tiszttartójától: «Ki mondta neked, hogy a havat elkapartasd? Kapartasd rögtön vissza!» Ilyen Bezuhov Pierre, a törvénytelen ágyból származó, de apja által adoptált fiatal nábob, az ő félszeg alakjával, esetlen magatartásával, de határtalan jólelkűségével, aki különben is a regény egyik főalakja. A regény nagy terjedelméhez mérten persze a szereplők is roppant nagy számmal lépnek fel s a fentebbiekben megközelítőleg sem merítettük ki azok összességét.

Gondolható, hogy Tolsztoj e remek-műve megírásánál mélyre ható tanulmányokat végzett. Naplókat, memoárokat, orosz és európai írók műveit, életrajzokat kutatott át. E tanulmányozása hatással volt világnézetének, élet-felfogásának, históriai, filozófiai megállapításainak továbbfejlődésére is. Ezek miatt nem ritka a műben az ismétlés, több merész kijelentés. Megesik az is, hogy már ő előtte megállapított tételeket úgy állít fel, mintha azok újak volnának. Pl. arra a kérdésre, hogy mi az oka a históriai eseményeknek? - az a felelete, hogy a világ folyását felsőbb hatalom határozta meg s az eseményekben részt vevő emberek cselekedeteinek véletlen összetalálkozását irányítja s hogy a Napóleonok hatása az eseményekben csak külsőleges, látszólagos, fiktív.

A «Háború és Béke» megírása után visszatért a pedagógiára, a népnevelésre. Tizenöt évi elvonultsága után töprengések vették elő: mi az élet célja? Minek él ő? Hogyan él? S mi lesz majd azután? S érezte, hogy fél az élettől, sőt már arra is gondolt, hogy öngyilkossággal vet véget életének. Miután a tudományokban, a hitben megnyugtatást nem talált, az egyszerű, tudatlan, szegény emberekkel való érintkezésben kereste a megoldást. Érintkezett szerzetesekkel, zarándokokkal, vallásos szektánsokkal, parasztokkal. Ez azonban nem nevezhető új eszmélkedésnek, mert már a «Kozákokban» is körülbelül ilyesmire gondolt, sőt erre maga is céloz «Vallomásaiban». Mindezek a töprengések szépirodalmi művein kívül legbővebben vannak megírva az ő számtalan füzetes kiadványaiban; ezek otthon, Oroszországban, tiltott nyomtatványok s ezért egy barátja Londonban szervezett e füzetek számára külön kiadóhivatalt. Nevezetesebbek ezek közül: Az élet értelme; Hogy kell olvasni az evangéliumot és mi annak a lényege? Az Isten országa önmagunkban van; A vég kezdete; Az államhoz való viszonyunk; A keresztyén tanítás; Pálcás Miklós (ti. I. Miklós cár); Levél egy őrmesterhez; Az élet és Jézus tanításai; Hazafiság és kormányhatalom; Ne ölj; Korunk rabsága stb. stb. E röpirataiban (melyeknek már a címeik is sokat mondanak) elkeseredetten lázong, szertelenségekre ragadtatja magát, megtagadja a hazafiságot, de anarchiát kíván! Hirdeti a legridegebb individualizmust, megvet minden társadalmi kollektivizmust, haladást, mert szerinte kizárólag csak az egyesek tökéletesülésében található fel az emberiség életcélja. Ebből a felfogásból ered híres tétele is: «nye protyivityszjá zlu nászilijem» (nem kell a rossz ellen erőszakkal küzdeni); a «Kreutzer-szonátában» végre a házasságot is kárhoztatja s annak az eltörlését hirdeti, még ha ez az emberi nem kipusztulásával fenyegetne is!

1876-ban adta ki második nagyfogású regényét a «Karenina Annát». Ebben már gyakran találkozunk említett makrancos nézeteivel. Pedig mintha a 40-es évek belletristáinak szelleme vezetné. Tisztán művészi célokat tartva szem előtt, ebben is az orosz nagyvilági életet festi. De a mű vége felé világos nyomai látszanak annak a fordulatnak, mely a szerző gondolkozásában a regény megírása előtt végbe ment. Hősével, Levinnel már átélteti ezt a változást.

A 80-as években írta egyik legremekebb elbeszélését, «Iljics Iván halálát» - majd erősen realisztikus drámáját, a «Sötétség országát», végül pedig megint egy nagyobb regényt, a «Feltámadást». Mindezekben újabban megkomponált morál-filozófiája hirdetése mellett is a régi fényben ragyog az ő csodálatra méltó nagy művészi tehetsége.

Rendkívüli volt élete, rendkívüli volt halála is. Magával és családjával meghasonulva télvíz idején gyalogszerrel otthagyta házát, nekiment a világnak, rövid bolyongás után tüdőgyulladást kapott és egy kis vasúti állomáson halt meg. Tragédiaíró sem eszelhette volna ki különbül azt a véget, melyre az öreg apostol, Tolsztoj Leo jutott. Csak valami véletlen intézhette volna úgy, hogy a lángeszű ember csendesen, rendes halállal tűnjék el a világból.

Akadnak, akik azt mondják, hogy Tolsztoj illegő, reklámkereső volt. Mily bántó, cinikus lekicsinylése ez a tragikus hősnek! Az a 82 éves élet az ő szakadatlan tépelődésével, munkálkodásával, az igaznak kutatásával, megkezdett és abban hagyott útirányával, a keresztutakon álló töprengéseivel és végül annak a megdöbbentő megállapításával, hogy hirdetett igéi utoljára sem lettek tetté, minden komoly gondolkozású emberben eleve kizárja az illegésnek még csak távolról felvillanó gondolatát is.

Mert úgy esett, hogy amit ő akart, hirdetett, az nem valósult meg, még csak közelebb sem jutott a megvalósuláshoz. Nem valósult meg, mert meg nem valósulhatott. Vissza akarta téríteni az embereket az őskeresztyéni egyszerűségre és nem számolt azzal, hogy az őskeresztyénség óta milyen nagyot fordult a világ. Azt hirdette, amit a krisztusi evangélium, hogy legyen mindenki szegény, holott azóta új tanok keletkeztek, melyek azt hirdetik, hogy minek lenne mindenki szegény, mikor mindenki - ha nem is dúsgazdag, de elégedett jómódú lehet s kell is, hogy legyen, hogy mindenkinek joga van megkapnia az élettől azt, amit megérdemel. A szocializmus harcosa volt, de a modern szocializmustól már régen félre tett életlen fegyverekkel. A gazdagokat akarta megtéríteni és csak a szegények álltak melléje, más szóval maradt minden a régiben, vagyis haladt az őtőle mutatott úttal ellenkező irányban. És ami szinte groteszk számban tünteti fel az ő apostolkodását: hirdette a szegénységet, az egyszerűséget - grófi ranggal és vagyonnal! Igaz, hogy ő őszintén el akarta dobni magától a gazdagságát, de - ami sorsát éppen a családjától való megszökésében pecsételte meg - a családja, felesége ezt nem engedte.

De lehetett-e ez másképpen?

Lehetett volna, ha Tolsztoj annak idején hallgat az ő mentorára, Turgenyevre, aki mihelyt látta, hogy a nagytehetségű költő-művész nem elégszik meg a költői babérokkal, hanem filozofáló útra tér, mégpedig egészen naiv nekikészüléssel, ijedten írt neki: «Nikolajevics Leo, te nagy költő lehetsz, megvan hozzá a talentumod, de rossz filozófus, felületes moralista leszel; nem értesz te ahhoz, hát hagyd ott a nem neked való kenyeret». De nem hallgatott Turgenyevre, amint nem hallgatott később a hírneves szociológus Mihájlovszkijra sem, aki «Tolsztoj jobb és balkeze» c. könyvében mutatta ki az ő bölcselkedésének tarthatatlanságát, dilettantizmusát. Tolsztoj jobb keze alatt annak költői, balkeze alatt pedig morál-filozófiai működését értette.

Az is a sors tragédiája, hogy Tolsztojt, aki kápráztató hirtelenséggel világra szóló költői hírességre tett szert, bizonyára éppen e hirtelen felkapása oly elbizakodottá tette, hogy magát szinte csalhatatlannak tartotta, a jó tanácsra nem hallgatott. Öregbítette ez elbizakodottságát - természetesen - a helyzete is, mert bizonyos, hogy a legerősebb fejű emberek sem menekülhetnek a születés, rang és nevelés benyomásaitól. Hogy is ne képzelte volna magát Tolsztoj valami különleges, kiváltságos magaslaton, ahonnan lenézhetett mindenre? Elért mindent, amit megkívánt, elérte játszva, könnyen. Ez pedig csak arra való, hogy nevelje a szeszélyességet, makrancot. Mert ha végiggondoljuk Tolsztoj életét, szinte azt kell képzelnünk, hogy ő mintha csak arra lett volna teremtve, hogy a szerencsének megtestesült példájaképpen álljon az emberek előtt: fiatal korában is, de később is elkényeztetik, mint katonatiszt fényes udvari körökben, udvari bálokon forog, mikor írni kezd, Turgenyev, a maga is világhírű író barátságába fogadja, felolvasásokat tart róla Párizsban, lefordítja műveit franciára, lefordíttatja angolra, Flaubert a bámulat hangján ír róla, festők, szobrászok sietnek hozzá, hogy ecseteikkel, vésőikkel mását vegyék, a világ minden részéből mennek hozzá, hogy láthassák, vele beszélhessenek, biográfusok, bibliográfusok hódolnak neki, interjúkkal járulnak eléje, minden apróságot feljegyeznek róla, amelyek bejárják a világ összes hírlapjait, jönnek a képek, kisebb-nagyobb szobrok: hogyan lovagol, hogyan szánt, hogyan áll parasztos kaftánában, kezét az övébe dugva, mezítláb, hogyan ül íróasztala mellett, a karosszékében, a csizmadiatőke mellett, a családja körében, egyedül? Később hitfelekezet alakul az ő tanai alapján: a Tolsztojisták. Azután Mózesi szerep jut neki: kitelepíti a duhoborcok szektájához tartozó híveket a szolgálat földjéről az ígéret földjére, Amerikába, (bár ő nem megy velük, itt marad a Nebo hegyénél), sőt megtörténik, hogy amerikaiak küldöttséget menesztenek hozzá: jöjjön velök Amerikába prófétának és alapítson vallásfelekezetet! Hát hogy ne tartotta volna magát valami Istentől külön küldöttnek?

Lássunk már egy csipetnyit az ő filozófiájából. A tudomány, a haladás vívmányai neki nem kellenek, tehát azt hirdeti, hogy azok másoknak sem kellenek. A művészet? Hát ugyan mi az a művészet? Kinek van arra szüksége? Neki nincs rá szüksége, tehát - másnak sincs! Többször azt mondja, hogy hiábavalóság minden költői munkája, de azért mégis csak rá-rátér a költészet mesterségére, mégis ír, sőt újra meg újra kiadja azokat a hiábavalóságokat, amikre azt mondta, hogy szükségtelenek, de amikről ő rajta kívül mindenki azt állította, hogy az elbeszélő művészet remekei. Nem becsüli a művészetet azért, mert - művészet, vagyis mesterséges készítmény, emberi munka eredménye, a képzelet és gondolkodás munkája a reális világról, a reális valóság személyeiről és helyzeteiről, holott a dolgoknak, tárgyaknak olyanoknak kell lenniök, amilyenek s az embereknek úgy kell azokat látniok, amilyenek - minden hozzáadás, szépítés nélkül. Ott van pl. a kő; az ember látja, hogy az kő «s ez elég» - mondja Tolsztoj. De jön az építőmester, aki a kőből szép házat épít. «Minek? - kérdezi Tolsztoj - az nincs meg a természetben, tehát hazug». Építsen az ember kőből magának egyszerű megbúvó pajtát az eső és hideg ellen való védekezésre, de minek azt szépíteni is? A szépítés érthetetlen és ostoba dolog. Nem akarja belátni, hogy a művészet is természet, mert a művészetre való törekvés az ember természetében van. Hát nem makrancos szeszély ez?

Nem csodálható, hogy Shakespearet is megtépázza, azt vetvén annak a szemére, hogy királyait nagyon virágos nyelven beszélteti, «Lear királyt» elmondja összefoglaló szavakban, rezümében, mint valami tanúkihallgatási jegyzőkönyvet és leszólja. Persze, hogy ilyen formában leszólhatja, mert mi maradt meg ebben a «saját szavaival» való elmondásban a művészetből, a tragédiából? Nem akarja belátni, vagy nagyon szeszélyesen elkerüli annak a belátását, hogy a művészetben nem az a fő, amiről szó van, hogy ez csak az épülethez való kő, hanem az, ahogyan az a kő a szép vonalakkal, oszlopokkal, párkányzatokkal épületté lesz, tehát azzal, ami művészet s mire ő szerinte semmi szükség. Ezt mondja az egyik órában s a másikban fogja magát és mesterművekkel bizonyítja be, hogy mennyire nincs igaza.

Azt mondja: ami nincs meg a természetben, arra semmi szükség sincs. Aztán megírja «Mi élteti az embereket?» a «Két öreg», a «Félkegyelmű Iván» stb. történeteit, melyekben angyalok, ördögök, csodák szerepelnek, látományok kerülnek elő. Mindezek fantasztikus képek, tehát a természetben nem létező képzeleti dolgok, miket ő az építményei szépítésére használ fel.

Magától ötlik fel a kérdés, hogy ilyen szembeszökő ellenmondásokkal lehet-e végfogytig nyugodt életet élni? Hiszen ilyesmi még a leghatalmasabb elmékben is - vagy éppen azokban - végzetes meghasonlást teremthet.

A leggyilkosabb ellentmondás, erőszakolt okoskodás van azonban a következőkben: azt írja Tolsztoj: «Tisztán áll előttem, hogy a hírlapok, könyvek terjedése, a nyomtatóműhelyek szakadatlan nagy fejlődése csak az íróknak, szerkesztőknek, kiadóknak, korrektoroknak, betűszedőknek volt nagy hasznukra. A nép, a közönség roppant nagy pénzösszegei mentek át ezeknek a kezére. Ezeknek a könyvnyomtatás oly nyereséges üzlet, hogy olvasóik szaporítása céljából kitaláltak mindenféle eszközöket: verseket, elbeszéléseket, botrányokat, leleplezéseket, pletykákat, polémiákat, ajándékokat, prémiumokat, aztán irodalompártoló köröket, hogy mindezeket a könyveket terjesszék és iskolákat, hogy az olvasni tudók száma szaporodjék. Azt mondták erre az együgyű emberek: ha a könyvek és hírlapok száma szaporodik, ha a könyveket oly szépen vásárolják, akkor azokra szükség is van. Én pedig erre azt mondom, hogy az irodalom és annak vásári kelendősége csak azok előállítóira nézve hasznos, de a népre, közönségre nézve nem. Van nálunk sok hírlap és folyóirat, vannak művei Puskinnak, Gogolnak, Turgenyevnek. És mind e folyóiratokat, hírlapokat és költői műveket, dacára annak, hogy már oly régen vannak, a nép, a nagyközönség nem ismeri, mert nem kellenek neki, mert semmi hasznára nincsenek. Megpróbáltam megismertetni a népet ezzel a mi irodalmunkkal és meggyőződtem arról, amiről bárki is meggyőződhetik, hogy ha a nép fiával meg akarjuk kedveltetni Puskin «Godunov Borisz»-át, vagy Szolovjev «Históriáját», annak a népfiának előbb meg kell változnia; nem maradhat az a független ember, aki függetlenül elégítheti ki valamennyi emberi szükségleteit. A mi irodalmunk nem nő, nem nőhet össze a néppel, mert a haladásnak őszinte bírája kénytelen beismerni, hogy a népnek a könyvnyomtatásból semmi haszna sem volt. De elismerve az én állításom igazságát azt mondhatják, hogy a könyvnyomtatás fejlődése, ha nem volt is a népnek egyenes hasznára, hasznára van közvetve azzal, hogy szelídíti a társadalom erkölcseit hogy pl. a jobbágyság felszabadítása a könyvnyomtatás fejlődésének, a sajtónak köszönhető. Erre én azt felelem, hogy az erkölcsök szelídülését előbb még bizonyítani kellene, mert én azt nem látom, s puszta szóra én azt elhinni köteles nem vagyok. Nem látom például, hogy a gyáros szelídebben bánnék a munkásaival, mint bánt a földesúr a jobbágyaival. De ami fő: nem látom, hogy a sajtó segítette volna elő a jobbágyság felszabadítását. A könyvnyomtatás éppen úgy, mint az elektromos telegráf csak bizonyos osztályok monopóliuma, mely csak azoknak lévén hasznukra, következésképpen kárára van a népnek. Kellemes nekem, ha más dolgom nincs, olvasni a hírlapokat, a görög királyok iránt is érdeklődhetem, kellemes lehet egy-egy cikkecskét megírni, kinyomtatni, telegráf útján értesülni a lányom egészségi állapota felől és biztosan megtudni, hogy milyen kelendőségét várhatom a búza-termésemnek. Sem egyik, sem másik esetben el nem ítélhető az a kellemes érzés, mely erőt vesz rajtam, de azért helytelen volna azt gondolni, hogy az én kellemes érzésem megegyezik az egész emberiség boldogulásával».

Tessék beleképzelni magát annak az írónak a lelkiállapotába, aki ilyen ítéletet formált magának a sajtóról és irodalomról s akit gigászi tehetségének ösztöne még ilyen okoskodásai után is rávitt, ráparancsolt az írásra, könyvei kinyomtatására, többszörös kiadására! Anti-kultúr szabályokat felállítani s mégis első helyen dolgozni a kultúra szolgálatában! Olyan ember, aki soha életében egy sort sem írt, egy betűt sem nyomtatott ki, talán-talán mondhat ilyet, de Tolsztoj! A «Háború és Béke» szerzője!!

Erre a tragikus helyzetre mutatva méltán mondotta Mihajlovszkij: «Azt hiszem, hogyha valami tucat-ember kerülne ilyen helyzetbe, az vagy öngyilkossá lenne, vagy agyon inná magát.»

Hiszen Tolsztoj is közel állt egyszer ahhoz, hogy öngyilkosság útján meneküljön az ő ferdére dűlt lelkiállapotától. Vallomásaiban elmondja, hogy volt idő, mikor minden zsineget eltávolított a házából, nem mert fegyverrel vadászatra menni, mert félt, hogy véget vet életének. Azt is mondja vallomásaiban: «Megértettem, hogy nem abban tévedtem, mintha nem helyesen gondolkoztam volna, hanem abban, hogy nem helyesen éltem.»

Mintha ez éppen megfordítva volna igaz.