Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám · / · Szabó Endre: KÉPEK AZ OROSZ IRODALOMRÓL
A «Bűn és Bűnhődés»-t,
Dosztojevszkij az intelligens városi proletáriátushoz tartozott s élesen különbözik más írótársaitól abban, hogy míg ezek a falu, a nép, a földesurak élet-viszonyaival foglalkoznak, addig ő a városi lakosok, a hivatalnokok küzdelmeit rajzolja, ő maga is, mint a város ideges fia, hivatalnokoskodással kezdi élete pályáját. Más írók többnyire a falvakból, az úri rendből származnak, megélhetésük többnyire biztosítva van, ő hivatalnok családból ered, egy szegény kórházi orvos fia és iskolái bevégzése után mint mérnök-hivatalnok búvik meg kincstári hivatalos szobájában a rajztáblájával. De már most, kora ifjúságában megejti lelkét az íróság vágya. Drámákat tervez, történelmi könyveket, útleírásokat, regényeket olvasgat, így a többi közt Walter Scottot, Schillert, Hugo Victort, Balzacot s miután egy pár irodalmi kísérletével sikereket ért el, hamarosan otthagyta hivatalát és kizárólag az irodalomnak adta magát. Megírta «Szegény emberek» regényét, átadta azt Nyekraszovnak, a jeles költőnek, aki elolvasván a kéziratot, elragadtatással jelentette a kritikus Bjelinszkijnek, hogy «új Gogol tűnt fel!» Bjelinszkij pedig a mű elolvasása után izgatottan kiáltott fel: «Hozzátok ide rögtön a szerzőt!» És mindjárt ez első fellépésénél futótűzként terjedt el a híre a kezdő írónak. «No, testvér - írta a bátyjának 1845-ben Dosztojevszkij - azt hiszem: sohasem leszek híresebb, mint vagyok most. Mindenfelé érdeklődő kíváncsisággal, kitűntetéssel találkozom. Igen kiváló emberekkel ismerkedtem meg, Odojevszkij herceg megkért, hogy szerencséltessem őt látogatásommal, Szollogub gróf (az író) pedig a haját tépi kétségbeesésében, oda szaladt Krajevszkijhez és azt kérdezte: ki az a Dosztojevszkij? Hol kaphatom meg azt a Dosztojevszkijt? A szókimondó Krajevszkij azt felelte, hogy «Dosztojevszkij nem fogja önt látogatásával kitüntetni.» Úgy is van. Ez az arisztokrata kicsiség az ő koturnusára állva azt képzeli, hogy engem megsemmisít az ő fensőbbségével. Mindenütt úgy néznek rám, mint valami csodára. Mihelyt kinyitom a számat, mindjárt, minden sarokban azt suttogják: «D-kij azt mondta, D-kij azt akarja csinálni.» A napokban jött vissza Párizsból Turgenyev s már első találkozásunknál oly ragaszkodással volt irántam, hogy Bjelinszkij azt mondta: Turgenyev szerelmes önbe.»
Ebből a meglehetősen dicsekedő levélből is megítélhető, hogy mennyire megzavarhatta a fejét a kezdő írónak ez az első nagy sikere. Mint könnyen hevülő ember nem fékezhette fellángolt hiúságát, elhitte magát s ezért első felfedezői elhidegültek iránta végre pedig teljes szakításra is került köztük a dolog s Dosztojevszkij ezután írt elbeszéléseit más szerkesztők folyóirataiban közölgette. Eközben erősen foglalkozott a szocializmussal s nehány barátjával asszociáció alapján közös háztartásba lépett. «Azt ajánlottam barátaimnak: rendezzünk be közös háztartást. Nagy szállást béreltünk, az összes ellátásunk nem került többe fejenkint, mint 1210 rubelbe. Hát ilyen áldásos az asszociáció!» - írta bátyjának. Nem sokára belépett a fourieristák társaságába, mely társaságban forradalmi törekvések éppen nem voltak, csak a cenzúrát és a közigazgatási visszaéléseket támadták, de a kormányforma megváltoztatására talán nem is gondoltak, mert hiszen Fourier tanai sem vetettek súlyt a politikai forradalmakra. Hanem mikor egyszer a jobbágyság felszabadításáról tanakodtak, és valaki azt a kérdést vetette fel, hogy hátha a jobbágyság felszabadítása felkelés nélkül lehetséges nem volna? Dosztojevszkij azt felelte: akkor felkeléssel kell kivívni. Hanem a communt és a falanszter-rendszert rettenetesebbnek tartotta a gályarabságnál.
Az lett a vége, hogy az úgynevezett Petrásevistákkal együtt Dosztojevszkijt is elfogták, bebörtönözték, halálra ítélték, a vesztő-helyre is kivitték s csak az utolsó pillanatban érkezett meg a cár megkegyelmezése, melynek értelmében Dosztojevszkijt négy évi katorgára, erre a speciálisan orosz találmányú, kényszermunkával járó számkivetésre ítélték, annak a hozzáadásával, hogy a négy év letelte után közkatonának sorozzák be. Ebből az időből való a «Kis hős» című elbeszélése, melyet már Szibériában írt, s amellyel írói munkássága hosszú időre megszakadt.
«Feljegyzések a holtak házából» c. nagyszabású munkájában részletesen leírja az omszki börtönben töltött életét, élményeit. A katorga-élet rendkívül nyomasztó és káros hatással volt Dosztojevszkij gondolkozására és világnézetére. A vele együtt szenvedő fegyencekkel közelről megismerkedett, közvetlenül tanulmányozta a népet, de egyszersmind erőt vett rajta az a miszticizmus, mely a tanulatlan és írástudatlan népnél tapasztalható. Világnézete eddig is gyermeteg hiten alapult s ezt a katorga még erősebbé tette és ebben vélte ő felfedezni a nép és általában az oroszság szellemének alapvető vonásait. Vegyük még ehhez, hogy egészen elidegenedett az irodalomtól, mert a börtönbe soha egy szál könyv sem juthatott be, három évig nem látott más nyomtatványt, mint a bibliát és saját szavai szerint: «egyre csak a bibliát olvashatván, világosabban és mélyebben megismerhette a keresztyénség eszméjét.» Csak a negyedik évben, egy új fegyházigazgató jóvoltából jutott hozzá, hogy hozzátartozóival levelezhetett, sőt könyvet is kaphatott. «Kimondhatatlan felindultsággal vettem kezembe az első könyvet, egy havi folyóirat vastag füzetét s mintha a másvilágból kaptam volna hírt - írja erről az esetről - különösen nagy érdeklődéssel olvastam egy barátom cikkét... De már új nevek is csengtek felém a füzetből.»
A katorga alatt egészsége is meghanyatlott. Különben is gyermekkorától fogva beteges volt s elfogatásakor idegei annyira megrendültek, hogy közel járt a megtébolyodáshoz. Már akkor misztikus rémlátások jöttek rá éjjelenkint, amit körülményesen leírt «Megalázottak és megszomorítottak» című regényében, havonkint pedig már epileptikus rohamai is mutatkoztak. Szibériában ez a betegsége végképpen és annyira kifejlődött, hogy azt már ő maga is világosan felismerte.
A katorga után következett közlegényi katonáskodásban mihamar tiszti rangot kapott s helyzete lényegesen megjavult. Szabad volt, nem viselt rabláncot, magába vonulhatott, míg a fegyházban leginkább az kínozta, hogy soha magában nem lehetett. Már tollhoz is nyúlt. Sőt meg is nősült. Sok utánjárással sikerült elérnie, hogy Szibériából európai Oroszországba visszatérhessen és Tverben telepedett le. Csakhamar megengedték azt is, hogy a fővárosokba költözhessék. Mihály bátyjával együtt megindította 1861-ben a «Vremja» hírlapot. E hírlap iránya is mutatja, hogy milyen volt az ő életnézete, mely benne kifejlődött s mely aztán egész életén át kísérője maradt. E világnézete félig szlávjánofil, félig nyugati szellemű. E világnézet hirdetői az úgynevezett
Nyugodt, gondtalan életet semmiképpen sem tudott magának teremteni, proletár volt, az maradt mindvégig; beteges is volt; felesége meghalt; hitelezői szorongatták; minden erejét meg kellett feszítenie, hogy szorult helyzetéből kievickéljen s nagyon valószínű, hogy ez erőfeszítései vitték rá olyan nagyobb fogású regények írására, amilyenekkel eladdig még nem próbálkozott. 1868-ban írta meg legkiválóbb regényét, a «Bűn és Bűnhődést», ugyanakkor eladta eddig írt műveit egy kiadónak háromezer rubelért, azzal a kikötéssel azonban, hogy még külön új regényt is ír hozzá. Az új regény megírásának határidejét szerződésszerűen is megállapították (akkor kezdte írni a «Játékos naplóját»). Látva, hogy ha maga rendes írással dolgozik, regényével határidőre el nem készülhet, felfogadott egy gyorsíró leánykát - (jegyezzük ide ennek a nevét: Szonyiskina Grigorjevna Annát) - s annak diktálta készülő művét. A proletár-sors úgy hozta magával, hogy a mű elkészülvén, ki kellett volna fizetni a gyorsírónőt - de nem volt miből. És proletárhoz illő ötlettel a nagy író úgy segített magán, hogy feleségül vette a kisasszonyt - még szerencse, hogy ez a házassága boldog volt. Megint külföldre ment, városról-városra járt, huzamosabban csak Drezdában tartózkodott s ebben az időben írta a «A félkegyelmű» és az «Ördöngösök» nagyszabású regényeit.
Élete utolsó tíz évét otthon töltötte. 1875-ben írta «Podrosztok» (A kamasz) című kisebb regényét. Nagy sokára valamivel javulni kezdett a nagy író küzdelmes élete, még házat is vett vidéken, hol családja rendesen nyaralgatott, ő maga pedig nyarankint Emsbe járt gyógyulást keresni. Utolsó éveiben zajos és lelkes tüntetések vették körül, kivált Puskin szobrának leleplezésénél tartott beszéde után. Ez a beszéd oly népszerűséget szerzett neki, aminőt egyéb munkáival soha sem ért el. 1880 második felében fejezte be a «Karamazov testvérek» nagy regényét. Már ekkor betegeskedett s 1881. jan. 28-án agyvérzésben meghalt. Amilyen keserves volt az élete, oly pompás volt a temetése: az ország minden részéből összejött 42 küldöttség kísérte ki koszorúkkal a temetőbe.
Dosztojevszkij erősen elüt a 40-es évek íróitól úgy világfelfogása, mint műveinek tárgyánál fogva. Világfelfogását illetőleg, miután a szocialisztikus mozgalmak közt nevelkedett, miután a katorga keserves iskoláját megjárta, a már említett Pocsvennyikok táborába került és azok vezérévé lett, azután lassankint a szlávjánofilizmus és a miszticizmus útjára tért. Ez a világnézete végigvonult a «Bűn és Bűnhődéstől» kezdve minden művén s mintha azonosította volna magát Tolsztoj tanaival. De ez csak látszólagos hasonlóság. Mind a két író - keserűen csalódván az európai kultúrában és látván az orosz intelligencia erkölcsi és szellemi fogyatékosságát - kétségbeesett, és menekvést csak abban látott, hogy a néptömegeket erős hitéletre buzdítsa, erre való nézvést pedig egyedüli módnak azt tartotta, hogy egyesülni kell a néppel. Mind a két író a keresztyén tanokat tartotta vezérlő fáklyának, s ellene volt annak, hogy a társadalmi életbe másfelől beavatkozzanak, még ha azzal a célzattal is, hogy erkölcsi és anyagi tekintetben javulást okozzanak. Ezt a passzivitást Tolsztoj abban a tételben fejezte ki, hogy «nem kell a rossz ellen erőszakosan védekezni», Dosztojevszkij pedig abban, hogy szenvedések árán kell az erkölcsi javulást és megtisztulást megszerezni. A két tétel lényegében azonos, mert a szenvedések panaszkodás nélkül való eltűrése nem egyéb, mint az, hogy a rossz ellen erőszakkal ne védekezzünk.
De Tolsztoj és Dosztojevszkij közt mégis nagy különbség van. Tolsztojnál nyoma sincs a konzervativizmusnak, a hagyományok tiszteletének, minden kérdéshez szabad gondolkozással, éles kritikával nyúl s csak azt fogadja el, amit jónak, ésszerűnek lát. Tehát ízig-vérig individualista. Ebben a felfogásában azonban szélsőségbe csap át: ha azt látná, hogy az individuum tökéletesedése érdekében fel kell áldozni akár az államot is, hát ő ez iránt egy percig sem habozna. Meglátszik az abból, hogy támadja a militarizmust, a bírósági ítélkezést, amik nélkül pedig államot elképzelni sem lehet; nép alatt ő nemcsak az orosz népet érti, hanem a földkerekségnek minden népét, hit alatt pedig nem a vallásos tételeket, dogmák követését, hanem az élet észszerűségébe és célszerűségébe vetett hitet, ezt pedig az egészséges, szakadatlan munkában leli fel.
Dosztojevszkij ezzel ellenkezőleg a helyes társadalmi életben keresi az ember üdvét. Szabadsággal és az egyesek tökéletesedésével ő nem sokat törődik. Tanítása szerint az egyénnek meg kell adnia, panasz nélkül fel kell áldoznia magát a közjóért, készségesen teljesíteni mindent aminek segítségével Oroszország, a választott nép országa az ő hivatását, küldetését teljesítheti. Ez a küldetés pedig abban áll, hogy megvalósíttassék a földön az igazi keresztyénség a pravoszláviában, melynek az orosz nép megingathatatlan híve. A néppel egyesülni pedig egy módon lehet: határtalan odaadással és hittel hirdetni a pravoszláviát, mert csak attól várhatja megváltását úgy az egész világ, mint az egyes ember.
Egyebekben Dosztojevszkij munkáit az jellemzi, hogy ő város szülötte, intelligens proletár s ebben különbözik minden akkori írótársától. Ez a különbség megnyilvánul műveinek még külső formájában is: nem találunk nála választékosságot, klasszikus befejezettséget, művészi, aprólékos kidolgozást, mint pl. Turgenyevnél. Stílusa nehézkes, mondatai esetlenek, végtelen hosszúak, zsúfoltak, néhol egész lapokra terjedők, gondatlanok. Minden során látszik, hogy sietve, határidőre írta olyan ember, aki állandóan szűk körülmények közt él, nyakig adós, tehát sietnie kell a munkával. Másfelől tekintve azonban ezzel is kitűnik mások felett, mert ennek köszönhető, hogy oly temérdeket írt. Nem találunk nála elragadó természetfestéseket, megkapó szerelmi jeleneteket, légyottokat, enyelgéseket, bájos női alakokat, amelyekkel oly pazarul el vannak látva Turgenyev és Tolsztoj művei. Dosztojevszkij szándékosan kerülte az ilyen művészi képletet s ez észrevehető abból, hogy az «Ördöngösökben» Karmazinov személyében kifigurázza Turgenyevet, mint aki nem úgy írja le a csókot, ahogy az minden embernél megtörténni szokott, hanem úgy, hogy arra köröskörül rakottya-bokrok, vagy olyan növények nőnek ki, melyeknek a nevét a botanikában kell kikeresni, eközben valami olyan viola színű borongás látható az égen, amilyent soha semmiféle halandó nem látott, a fa pedig, mely alatt a szerelmes pár ül, okvetlenül valami narancs színű stb.
Nem szerette Dosztojevszkij a részletezést, a tárgyak körülményes leírását és a leíró művészetet csaknem teljesen elhanyagolja. Szereplő személyeit bemutatja ugyan, de csak főbb vonásaikban, ám soha sincs tájékozva az olvasó azok külsejét illetőleg. Emberei roppant bőbeszédűek, közbeszólásaik néha két, három nyomtatott oldalra terjednek, emellett csaknem valamennyien egyformán beszélnek, ti. a szerző nyelvén. - Egy-egy művében rengeteg sok személyt szerepeltet, de viszont az igen jellemző, mert ezek beszédében, jövés-menésében mintha folytonosan a városi élet zsibongását hallanók, tehát ebben is a város íróját láthatjuk. Regénytárgyai szövevényesek, gubancoltak. Nem elégszik meg a nagyvilágiak környezetével, hanem szeret a városi kocsmákba, lebujokba, a nyomor és feslettség tanyáira benézni. Ezeket megkapóan erős színekkel rajzolja, mintegy kárpótlásul azért, hogy mellőzi a vidék, a falusi élet, az ottani természet szépségeit. Különösen mesteriek a pétervári képek: az éjjeli városi utcák, az őszi és téli évszakok nyirkos levegője, fagyos vihara, a hajléktalanok kóborlása, a rongyosak caplatása a hidegben, latyakos sárban - rettenetes dolgok!
Legjellemzőbb sajátsága azonban Dosztojevszkijnek az a lélektani analízis, mely majdnem minden regényében feltalálható. Egy orosz pszichiáter, egyetemi tanár tanulmányozta Dosztojevszkij műveit és csodálkozva állapította meg, hogy milyen híven, találóan írja le az a lelki betegeket, (minők a «Bűn és bűnhődésben» Raszkolnyikov és Szvidrigajlov, a «Karamazov testvérekben» Szmerdjakov, Karamazov Iván és Demeter, Hohlahova Liza stb.), egyiknél az epilepsziát, másiknál a hallucinációt, hisztériát, szerelmi perverzitást, iszákosságot stb. Ez analízis helyességének a megértéséhez tudni kell, hogy maga Dosztojevszkij is nagy hajlammal volt a lelki betegségek iránt s hogy neki is voltak epileptikus rohamai.
Írói működésében két időszakot állapíthatni meg: első volt a haladó a 60-as évek közepéig, második pedig ettől kezdve élete végéig az agresszív reakcionárius irány. Az első időszakban nyoma sincs nála szlávjánofilizmusnak, miszticizmusnak, olyan naturalista, az orosz közéletnek olyan boncolója, mint a Gogol iskolájához tartozó többi írók; támadja a jobbágysági rendszert, humanizmust hirdet a szegény nép, a «Megalázottak és megszomorítottak», a keserű sorsú alantas hivatalnokok érdekében, mintegy megalapozva ezzel későbbi agresszív fellépését. E korszakbeli munkássága a «Holtak házából való feljegyzések» c. művében érte el írói emelkedésének tetőpontját. Ez a műve nemcsak általában, hanem még az ő munkái közt is külön helyet foglal el s ez az egy darabja is biztosíthatta volna neki a halhatatlanságot. Csupa mesterkéletlen, keresetlen igazság, egyszerűség s emellett a néplélek legmélységesebb megértése árad abból felénk; minden részlete helyén való, a legkisebb epizód meglepő adalék a népéletből s az egész olyan, mintha a katorga nagyszerkezetű epopeája volna, mely csak olyan művésztől eredhetett, aki maga is bilincsekbe verve élte át a fegyház nyomorúságait. Megállapítja, hogy ő többévi megfigyelés után sem vette észre, hogy a katorgában bűnhődő nép legkisebb magába szállást, bűnbánatot érzett volna, ellenkezőleg: mind ártatlannak tartotta magát. «Természetes, hogy a fegyházak és a kényszermunkák nem javítják meg, csak büntetik a bűnösöket és megvédik a társadalmat a gonosztevők további támadásaitól, - mondja a többi közt - ellenben a bűnhődőkben a fegyház és a fokozott kényszermunka csak gyűlöletet, bosszúvágyat ébreszt és gyarapítja bennök a tiltott élvezetek és könnyelmű élet után való vágyakat. Persze a bűnös, aki a társadalom ellen támadt, meggyűlöli azt a társadalmat és csaknem minden esetben jogosnak érzi azt a támadást, a társadalom rendjét meg jogtalannak. Ezen kívül - miután megkapta a büntetést - ezáltal csaknem tisztára mosottnak tartja magát, mint aki tartozását lerótta.»
A «Holtak házát» akkor írta, mikor még nem térhetett vissza Pétervárra, s ezzel a művével záródik le íróskodásának első időszaka. 1861-ben megindított «Vremja» hírlapjában már új irányt vett. Dobrolyubov poétával polemizálva a tiszta művészet elméletének védelmére kelt, holott addig minden írásában oldalt felejtette ezt a doktrínát. Ezúttal már szóvá tette a szlávjánofilizmust is, közeledett ennek hirdetőihez. «Hisszük - mondja egy cikkében -, hogy az orosz nép nem közönséges jelenség az emberiség történetében. Az orosz nép jelleme annyira nem hasonlít a többi európai népek jelleméhez, hogy az európaiak mai napig sem értik meg vagy félreértik őt. Az orosz nép különös sajtsága: magasabb szintetikai, megbékélő, általános emberség. Az orosz rokonszenvezik az egész emberiséggel, nemzetségre és fajra való tekintet nélkül.»
Teljesen reakcionárius irányt Dosztojevszkij csak a 60-as évek közepén túl vett, az akkor beállott általános reakció hatása alatt. Első műve, melyben ez az irány megnyilatkozott, legjobb regénye a «Bűn és bűnhődés». Ebben csillogott fel az ő nagy tehetsége teljes valójában. Ez a regény lélektani mélységével és analízisével a XIX. századbeli európai irodalom legkiválóbb terméke. Csak az az elszomorító, hogy hőse, Raszkolnyikov büntetését azon új eszmék felvetődésére vezeti vissza, melyek szerint a cél érdekében bármely bűn elkövetése is igazolható s hogy Raszkolnyikov újjászületését a katorga panasztalan átszenvedésétől várja.
«Ördöngösök» c. regényében még erősebb a reakcionárius irány. De azért nem állítható, hogy a reakciós gondolkozás őt egészen hatalmába kerítette volna. A régebben táplált, meggyökeresedett humanisztikus eszmék váratlanul is fellobogtak benne, így pl. haláláig lelkes pártolója volt a női mozgalomnak, valamennyi írótársa közt legőszintébben vonzódott a demokratikus eszmékhez, mint korunk legjelentősebb mozgató erejéhez és elismeréssel, buzdítással hangoztatja, hogy a demokratikus gondolkozás az intelligencia körében rohamosan tért hódít, hogy ez a gondolkozás becsületes, önzetlen, őszinte, holott Európában ez a demokratikus eszmélkedés még csak az alsóbb néprétegekben jelentkezik.