Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám · / · FIGYELŐ
Első kötete 1875-ben, huszonkét esztendős korában jelent meg, «Dalok» címen. Ezt az aranyozott, piros kötésű könyvet gyermekkoromban, családi könyvtárunkban találtam meg. Mint az ajánlás elárulta, jegyajándéknak adta egy régi vőlegény egy régi mennyasszonynak, mert a kis, formás, többnyire két-szakos dalokban fuvolahangon szólalt meg a szűzi szerelem. Aztán elmúlt egy emberöltő, negyven év s Vargha Gyulának többé nem jelent meg semmiféle verseskönyve. Pályája mintha megszakadt volna. Tagjaik közé választották irodalmi társaságok, néha szerepelt is egy-egy verssel, de tartózkodva, a nyilvánosságtól idegenkedve, csak belül fejlődött s nem élte azt a regényes, drámai életet, melyet nálunk a költőtől szinte megkövetelnek. Neve mellé ezt jegyezte egyik lexikonunk: «költő, közgazdasági és statisztikai szakíró». Hatvankét éves korában, 1915-ben, negyven évvel első kötete után jelent meg a második, egy testes harminchárom íves könyv «Vargha Gyula költeményei» címen, melyre a világháború zajában is fölfigyeltek a hozzáértők. Most aztán hetvenedik éve küszöbén, alig hét év múlva új, épp oly vastag verseskönyvvel lép elő, mint az előbbi.
Ez a pályafutás a maga külsőségében is szokatlan, éppen csöndes voltával feltűnést keltő, az aggkori kivirágzásával, folytonos crescendo-jával pedig mindnyájunk meglepetése. Rendszerint az ellenkező történik. Az, hogy a költők az ifjúkori termékenység után hirtelen meddővé válnak. Nála a lírai fiatalság az öregséggel kezdődik, abban a korban, mely az ellenőrző logikát épp oly jótékonyan lazítja, mint az ifjúság s gát nélkül ömleszti ki az érzést. Vajon mi lehet oka enne a lélektani és irodalomtörténeti rendellenességnek? Kutatom magyarázatát s életrajzában rábukkanok egy adatra: «öreg szülők kései gyermeke». Ő maga is «későn született dalok»-nak nevezi költeményeit. Mélyre ható, nyilván gyermekkorra visszanyúló emlékek határozták meg így fejlődésének törvényét. Valóban alkonyi költészet ez, mely az esthajnal bágyadt varázsát és gazdag árnyalatait, a hosszú szeptemberek egyenletes napsütését, gyümölcsös báját, viaszsárga és lázas-piros lombjait juttatja eszünkbe, a mi őszünket, mely üdén-színes, anélkül, hogy tarka, vagy cifra lenne.
Akadémikus költő? Kötve hiszem. Az akadémizmus többnyire bizonyos formai merevségben nyilatkozik meg, mely a hagyományok bálványozása folytán lelketlenné vált s elvesztette egyéni veretét. Vargha Gyula új kötetében, a «Ködben» azonban éppen a tiszta hang - egy élet tiszta visszhangja -, a természetes folyékonyság és kedvesség, a hazugság és nagyképűség nélkül való őszinteség, az érzelgéstől mentes érzés a megindító. Arany Jánoson iskolázódott a nyelve. De az ifjú költő, aki sokáig hallgatott, egy hosszú életen át finomította szerszámait és az agg művész már a mester biztonságával mozog a formák között s anélkül, hogy résztvett volna bármelyik irodalmi forradalomban, alkalom szerint, amint érett ízlése és ösztöne sugallja, magáévá teszi eredményeit. Sok helyütt az «Öszikék» írója kísért, az ő nagy mestere. Egy öregúr méláz a romok között, följajduló keservvel, dohogó humorral, fájó önkicsinyléssel. Tárgyai többnyire régi szüretek, disznótorok, cséplések, a mezei és falusi élet, a malmok, melyekről e kötetében négy verset is lelünk. De milyen érdekes lírai idegesség lelkesíti ezeket a város-futó verseket, milyen gyengéd a színérzéke, milyen nemes-hangú az ő kijátszott «kopott hegedűje». A múlt század érzésvilága és életfelfogása a mai század hangszerelésével. A «Vízimalom» könnyűsége és dalszerűsége szinte megfoghatatlan, az «Éjjeli óraütés» mint dobbanás régi üvegharangon, mely tovább zeng bennünk s az «Epilóg» a maga keleti pompájával tökéletes. Theophile
Ízig-vérig magyar költő. Nem ott, hol politikai síkra téved, és erőt akar mutatni, hanem dalaiban. Gyökeresen élnek benne szavaink. Belőlük pedig oly zenét teremt, mely újnak tünteti fel azt is, ami régi, formájával ad jelentőséget mondanivalójának. Néhol annyira nyelvünkből lelkezett a lírája, hogy nem lehetne más nyelvre még csak megközelítően is áttenni. Egy gyönyörű kis versét idézem itt, mely zümmögő, szorgosan munkáló hármas rímeivel, sejtszerű, zárt építményével jellemzi eszközeit, s jelmondata lehetne bölcs és megbékült költészetének is:
«Költők s a méhecskék
Lelke rokon,
Hű társak réges rég,
Árad az édesség
Ajkaikon.»