Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK

Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
- REGÉNY - (1)
IV.

Mária kisasszony épp a kezét nézte, mikor a tanítóné benyitott hozzá.

- Gyere ki velünk a szőlőbe, Mária.

Mária még egyszer ránézett a kezére, mintha annak simaságától és fehérségétől akart volna tanácsot kérni, egy nagyot sóhajtott.

- Beteg vagyok, Mariskám. Nem is hiszed, hogy milyen beteg vagyok.

És elpanaszolta a baját, ahogy egy öregebb lány tud panaszkodni, mikor megnyíltak lelkének zsilipjei. Tönkretette gyomrát a vendéglői koszt. Vörösné asszony zsíros káposztája, kemény szilvás gombóca. Ő maga persze nem főzhetett otthon, mert délelőtt tizenegy után ért haza, s akkor fáradt is volt ahhoz, hogy összeüsse, vagy megszerkessze azt, amit ebéd címén óhajt és követel a gyomor.

- Bemegyek Pestre, megvizsgáltatom magam - mondta elkeseredetten - és szabadságot kérek. Tanítok már húsz éve egyfolytában, jogom van egy kis pihenőre, egy kis gyógyulásra.

A pihenés és gyógyulás említése előbb könnyet csalt a szemébe, majd halvány mosolygást az arcára, de közben arra nézve is határozott, hogy kimegy a papék szőlőjébe. Felvette piros kendőjét, felhúzta kesztyűjét, mert féltette kezét a lesüléstől és kivette a szekrényből rózsaszín napernyőjét.

- Gyerünk, Marikám.

A homok olyan forró volt a szőlőtőkék alatt, hogy csaknem lángot kapott tőle a cipőjük. De volt egy kis fakunyhó a szőlő közepén, egy kis dombon, melyet ők hegynek neveztek, abba vonultak a nap erejének gyöngülését várni. S erre nem is kellett sokáig várniok, mert szeptember volt és nem július. A napláng már csak hősködés volt, szájhősködése a haldokló s magát megadni nem akaró nyárnak.

A kunyhóban elhatározták, hogy holnap felmennek Pestre. Mária elmegy a tanárhoz, a tiszteletesék elmennek a Lukács-fürdőbe, a tanítóék pedig vásárolnak egyet-mást azalatt, a gyerekek részére.

Nagy lett az izgalom közöttük erre a határozatra.

Féltek Pesttől, s bár nem volt messze, másfél óra járásnyira csak vonaton, évek múltak el, amíg felrándultak. A budai hegyeket, fátyolos kékjüket mindig látták, mikor a ház elé ültek, de sohasem vágyódtak a hegyek alá, a folyam partjára, a füstbe, a zajba, a némettel vegyes magyar zagyvaságba.

A gyerekek őrzését Vali néni vállalta magára.

- De aztán siessetek ám nekem vissza! - bíztatta az utazni készülőket.

- Sietsz te itthon helyettünk - tréfált a pap.

S valóban, Vali néni oly gyorsan kapkodta a szőlőszemeket, hogy egyik megakadt a torkán, s nagy köhögésre ingerelte.

- Hova sietsz, Vali! - feddte a tiszteletes asszony.

- Szeretném, ha már holnap este lenne - rikácsolta Vali néni köhögésén keresztül.

Kimentek szőlőt szedni. Állani valót. Télire.

Mária kisasszony még nem ment ki velük, az asztalra tette fehér kezét, s gyönyörködött bennük. Szép, hosszú, keskeny, rózsaszín körmű keze volt. A kezét sikerült fiatalon megőriznie. A keze volt rajta a húsz esztendő. S ha össze is kulcsolta őket, nem tettek ki összesen negyven esztendőt, mint ahogy a számtani törvények megkívánták volna. Összesen is megmaradtak húsz éveseknek.

Megvárta, amíg egészen veszélytelenné vált a nap, lehanyatlott az őszi barackfák mögé, s nem tűztek merően a sugarai.

Akkorra már tele voltak a kosarak csaknem megszólaló szőlőkkel, fehérrel, sárgával, aranyossal, rózsaszínűvel és vörössel.

A gyerekek futkostak és süppedeztek a homokban; az öregek, a komolyak, a diófa alatt ültek; s ki ujjal, ki zsebkésével gyenge diót hámozott.

- Gyere már, Mária! - sürgették az asszonyok a tanítókisasszonyt.

- Finom ízű a dió - mondta Rőczey - azon kívül tanulni is lehet tőle.

- Diótól tanulni? - nevetett Mária kisasszony és letelepedett a többiek közé.

- Bizony. A gyenge dió olyan, mint az élet. Ha a héjával esszük, keserű.

- Mit kell tehát lehántani az életről, hogy keserű ne legyen? - kérdezte Mária, aki szeretett filozofálni.

- Az álmokat.

- Óh, akkor rajtam már nem lehet segíteni - nevetett Mária. - Öreg dió vagyok. Rám száradtak az álmok.

- Nem egészen úgy van a dolog - szólalt meg az öreg pap, egy szőlőlevélbe törölve kését. - Nem egészen úgy van a dolog. A dió a héjával, ezzel a vékony, fehér bőrrel: maga az emberi élet. De az emberi élet két részből áll. Földi és túlvilági életből. A vékony, lehámozható, kesernyés anyag a földi élet. Az alatta levő, élvezetes mag a mennyország.

- Az én diómon nincs keserű héj - jelentette ki boldogan a tanítóné. - Az én dióm lehámozva született.

- Áldassék érte az Úr neve - mormogta magában a tiszteletes asszony.

Egy kis csönd támadt. Vali néni megmozdult a pad szélén, úgy tett, mint aki gyorsan akar ülni. Bántotta már a nagy mozdulatlanság.

- Látjátok - mondta a pap - egy dió is mennyi gondolatot ad az embernek. Becsüljetek és szeressetek mindent, ami a világon van. Mert minden tárgy gondolat is.

A gyerekek nagy sivalkodással jöttek elő. Fogócskát játszottak.

- Béluska, gyere csak ide hamar - kiáltott fiára a tanítóné. - Holnap Pestre megyünk, hozok neked kalapot. Majd megmérem a fejed.

Ezzel az egyik kosár széléről letépett egy darab újságpapírt, szalag formájúra hajtotta s körülhurkolta fele a fia fejét.

- Jól van, most már szaladhatsz.

A gyerekek közel jöttek a nagyokhoz, s kezdték a kivetősdi verset, hogy ki legyen a fogó.

An-tan-ti-nusz,
Száraka-tinusz
Száraka-tike-taka
Ále-vale-vantusz.

Borika lett a fogó.

- Érdekes - mondta a tiszteletes asszony. - Mi is ilyenféle verssel sorsoltuk ki a fogót. Hogy is volt csak?

És egyszerre egy régi udvaron érezte magát, régen összedűlt fal árnyékában, régen elkorhadt fák alatt, régen elhamvadt szívek melegében, s kezdte a verset:

An-ton-tition,
Cim-bőr-kafion,
Aka-raka-via-vaja,
Vón.

A tiszteletes úr is megszólalt.

- Én erre játszottam. Finom játékok voltak. Engem nem is igen fogtak meg akkoriban. Így szól a vers:

An-tan-titani,
Fir-fár-gombani,
Áris-táris-koponáris,
Bim-bam-lakat-rossz.

A tanítóné arca kigyulladt a régi örömök tüzén, s ő sem hagyta magát:

An-tan-ténusz
Szólnak a vénusz,
Szólnak a tititi
Ale-vale-vanti.

Négy nemzedék verse kergette egymást a levegőben. Négy nemzedék lelke ugrott fel, hogy fogócskát játsszék, s hogy el ne érhesse egyik a másikat, mint ahogy a kocsikerekek is hiába futnak egymás után.

(Folyt. köv.)