Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK

Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
- REGÉNY - (1)
III.

A tiszteletes úr nem látta Ferencsiket, mégis elaludt. Alig bírtak bele életet önteni. Az álom jobban hatalmába kerítette, mint a vejét, azonfelül nem is csókkal ébresztgette a felesége, hanem a pipacsutorával kopogtatta a fejét.

- Szabad! Szabad! - kiáltotta a tiszteletes úr a feje kopogását hallva.

Nagy nehezen mégis feltápászkodott, fújt egy nagyot, két öklével nekiesett a szemében maradt álmosságnak, s megtette első lépéseit az ébrenlét felé.

- Mindjárt, mindjárt, Valikám - csitítgatta a tiszteletes asszony a nővérét, aki látható izgalommal ült és állt a várakozás ideje alatt.

- Megyünk, megyünk, Vali néni - bíztatta a tanítóné nagynénjét.

Vali néni lemondóan intett a kezével. S ez a mozdulat azt kívánta jelenteni: Dehogy megyünk!

Vali nénit ugyanis a sürgősség dolgában senki sem tudta kielégíteni. Őróla köztudomású volt, hogy folyton, reggeltől estig, estétől reggelig sietett. Hogy hova és mi okból, persze nem lehetett tudni. Ő maga sem tudta volna okát adni annak, hogy miért kelt már fel reggel hat órakor a kávét megfőzni. Reggel legkésőbb egynegyed hét órakor már fújta a bögréje szélét, melyről forró lávaként ömlött nyelvére a hajnali ital. Egynegyed nyolckor már ragyogott nála a lakás, mert a cselédnek sietni kellett, hogy legkésőbb félnyolcra az aprófa oda legyen készítve a tűzhely elé és semmi akadálya ne legyen a két óra múlva történendő tűzrakásnak. Ő maga sem tudta volna indokolni, hogy miért dobálta úgy magába az ennivalót, mintha a tatár kán állt volna a háta megett. Hogy miért kellett neki öt perc alatt megebédelni, csak három percig szundikálni, aztán újra sietni, hogy az uzsonna már négy órára emlék legyen, végig nyargalni valamelyik utcán, átszaladni egy-egy barátnő házán, gyors iramban letárgyalni egy pletykácskát, s szaladni haza az estébe, a magányosságba, az özvegységbe, s csak hosszú hánykódás után elaludni, mivel hogy az álom szintoly szeszélyes, mint Vali néni volt, s akkor vágtatott tovább, amikor a legjobb ízűen lehetett volna vele elbeszélgetni. De Vali néni idegrendszere már így volt beállítva, mint az óra, melynek kompaszát sietősre tolják. Az élet azért lassan, nyugodtan, zsibbadtan, szenderegve haladt körülötte, talán nem is haladt, csak forgott, mint a vásárok szenzációja, a ringlispíl.

S éppen, mert sietett, a mondanivalóit sem gondolta meg jól kiejtés előtt, sokszor fejük tetejére állította a mondatokat, de azért mindig haragudott, ha valaki kijavítani merészkedett.

- No, de jó volt a szőlő, amit küldtünk? - kérdezte a tiszteletes, hogy jobb kedvre hangolja sógorasszonyát.

- Finom. Olyan cukor, mint az édes.

- Talán olyan édes, mint a cukor?

- Az nem határoz! - felelt vissza mérgesen Vali néni.

- És melyik ízlett legjobban? - kérdezte a tiszteletes asszony. - Ugye a kövi denka?

- Nem, hanem a másik. Az, amelyik olyan kikerics mint a sárga.

- Talán olyan sárga, mint a kikerics - szólt a mindig résen levő tiszteletes.

- Az nem határoz! - felelt ismét Vali néni, s megvető mozdulatot tett.

De akkor már indultak is, kiléptek a forró utcára, melyen az alföldi homok aranya izzott. A templomról majd leégett a zsindely, s a torony csillaga olyan fényes volt, hogy egy másik mindenség tornyáról bizonyára messzelátóval figyelték.

A piactér a templomnál végződött. Nem kezdődött, hanem végződött. A templomnál minden csak végződik, amit az bizonyít legjobban, hogy a reggeli istentiszteletekre csaknem kizárólag az öregek jártak. Az öregek, akik már szintén végződtek. De ez nemcsak a piactérnek geometriai végpontja mellett bizonyít, hanem arról is tanúskodik, hogy Isten csak a fiatalságban van benne, az öregségnek pedig kívüle van. Az ifjúság magában hordja az Istent, mert a fiatalság az Istenségnek legcsengőbb, legragyogóbb alkotórésze. A fiatalság azért nem járt templomba. Az öreg lélek már olyan, mint a hodály. Kidőlt, bedőlt. Itt is egy lyuk, ott is egy lyuk. Kilengedez belőle minden. Templomba kell tehát járni, foltozgatni, tapasztgatni, hogy Isten megtalálja benne a helyét, s megtalálja benne az ajtót, melyen át vigasztaló látogatását megteheti.

A piactéren még meglátszott, hogy délelőtt hetivásár volt. A templom tájékán búzaszemek, árpaszemek bujkáltak a porban, mint az anyaföldnek adott áldomások a búzavásár után. Odébb vöröshagyma-héjak libegtek, s a közeli szőlőszemek közé vágyakoztak. A járda mellett egy kettétaposott tojás sárgállott, azután elszórt paprika piroslott, mint kisírt szem. Csirketollak és libapelyhek valcereztek a tér közepén, s papírdarabok emelkedtek fel közéjük, mint báli legyezők. A csizmadiák helyén a sátorfák rúdjai hagytak sebhelyeket, hogy begyógyítsa őket a következő hat nap nyugalma, esője, szele. Kocsinyomok keresztezték egymást, mintha egymás gégéjének mentek volna a rajtuk haladó emberek. És taliganyomok halványodtak közöttük, a nyikorgó szállító eszközök porba lehelt sóhajtásai. Még mintha érezni is lehetett volna a gyümölcsök édes illatát, a sárga- és görögdinnyék különös aromáját, a búza földszagát, a zöld paprikák erejét, a szöges talpú, patkós sarkú csizmák bőrparfümjét és az aprójószágok baromfiudvar-szagú párolgását.

A szőlőhegyre induló menet befordult a Viola utcába.

Elöl ment a három gyerek, Rőczey Borika, Birike és Béluska. Hopsz-polka lépésekkel szándékoztak megtenni az utat, s bár csudálatosképpen többet csúsztak hátra, mint előre, a távolság mégis nagyobbodott köztük és az öregek között. Valószínűleg azért, mert a gyerekláb, ha hátra akar is csúszni, önkéntelenül előre lép, s az öregek lába az előre akarásnál is hátra csusszan.

A gyerekek után következett a két cseléd, a tiszteletes úrék és a tanító úrék lánya. Kettőjük között egy nagy ruháskosár lengett, azonkívül szabadon maradt kezükben is vittek egy-egy úgynevezett tót garabót.

Legvégül maradt a tiszteletes úr a tiszteletes asszonnyal, jobbjukon Vali nénivel, s hátuk mögött a tanítóékkal.

Az emberek nagy alázatosan köszöntek feléjük.

A házastársak a nagy meleg dacára összekarolva mentek, úgy hogy az öreg Bokrosné meg sem állhatta, hogy ne mondja a menyének:

- Nézd csak. Egy pár fehér galamb és egy bár barna galamb.

A tanító meghallotta a megjegyzést.

- Hallod? - kérdezte feleségét.

Az asszony, a vékony, kis teremtés odaszorította magát az ura melléhez, s egy kicsit felemelkedett hozzá, mintha galamb lett volna.

- Drága nagy galambom - súgta félig magának.

Tudták, hogy példabeszéd a házaséletük a községben. Soha egy szó nem akadt köztük, egy hangosabb elszólás, egy ráförmedés nem zavarta a családi béke pianissimóját. Sokszor csodálkoztak is rajta, gyakran megesett, hogy egyszerre mondtak ki szavakat, egyszerre gondoltak távol eső dolgokra, s ha valamelyikük elhallgatott, a másik ugyanazt mondta, amit az elhallgató akart kifejezni. A gyerekek felnevelése mellet az lett a céljuk, hogy egymásnak éljenek, boldoggá tegyék egymást, s hogy ne lássanak meg a világból semmi mást, csak ami a házaséletükre, a házuk belsejére, napjaik sorára, boldognak álmodott öregségükre vonatkozik. Nem mintha siettek volna, de sokszor irigyelték az öreg papékat, akiknek sikerült egymás mellett elérni a fehérség korát. Szerettek volna már ők is öregek lenni, nem azért, hogy túl legyenek a fiatalságon, hanem hogy biztosítva lássák magukat egymásra nézve, hogy biztosítva lássák a fiatalság, a tavasz és nyár emlékeit, a közös emlékeket, mint két kezet, mely egymásba kulcsol, hogy mindörökre egymásba forrjon.

A gyerekek nagyot köszöntek valakinek messze harsogón.

- Jó napot kívánok!

- Alászolgája!

Kövy Dezső fordult ki az útra, a járásbíróság öreg jegyzője. Egy agglegény, akiben csonttá keményedett minden szokás, akiről a nap minden percében pontosan ki lehetett számítani, hogy mit csinál, mert tegnap is azt csinálta, tegnapelőtt is, a múlt esztendőben is, s a jövő évben is ugyanazt volt szándékozandó végezni, Isten kegyelméből. Már régen járásbíró lehetett volna, de akkor ott kellett volna hagynia régi asztalát, a régi pókhálónyomos falakat, évtizedes lakását, mert elhelyezték volna, s ezt nem bírta volna ki. Ezért azt tette, amit a legokosabbnak tartott. Nem tette le a bírói vizsgát. Főnökei számtalanszor felhívták erre, de mindannyiszor azt felelte, hogy még nem tudott jól elkészülni. Majd jövőre. Végül már nem is szóltak neki, hagyták a kis fizetésű, jövőtlen jegyzői székben diktálásra írni, mint egy írnokot. S ő csak ekkor nyugodott meg egészen. Vége volt a szekatúrának. Boldog nyugalom ömlött el lényén. Nem kívántak többé tőle lehetetlent, hogy tovább haladjon, hogy bíró legyen, hogy végig fussa pályáját. Megengedték neki, hogy megálljon, ott, ahol akart, s fújhasson egyet, nyújtózhasson egyet, a végső lehelet, az utolsó elnyújtózkodás napjáig.

- Szervusz Dezsőke - köszönt neki messziről a tiszteletes.

Dezsőke köszönt, mélyen megemelte kalapját, egy kicsit jobbra hajolt, egy cseppet sem nagyobb szög alatt, mint tegnap, tegnapelőtt, a múlt esztendőben, vagy isten kegyelméből jövőre.

Nagyban őszülő haját eligazította balkezével, azután ujjait gyorsan végighúzta szemöldökén.

Ez már mind szokása volt.

- Gyere ki velünk a szőlőbe, Dezsőke - hívta a tiszteletes.

- Köszönöm, öregem, ilyenkor nem szoktam.

- Hát mit szoktál ilyenkor?

- Ilyenkor bemegyek a hivatalba, elvégzem a dolgomat, fél négyre kész vagyok, akkor haza megyek, felhúzom az ingaórát - az állóórát este egynegyed kilenckor szoktam felhúzni - ülök egy kicsit, járok egy kicsit, várok egy kicsit, s azután elmegyek a kaszinóba.

- Szokás rabja, te! - dorgálta a tiszteletes, mosolygós fejcsóválással.

- Jól teszi - adott igazat a tiszteletes asszony, Dezsőkének. - Az ember gép, s az az okos, aki gépként kezeli magát.

Az ősz, ötvenhat esztendős Dezsőke kezet csókolt a papnénak, meghajolt az ismert szög alatt a tanítóné előtt, kezet fogott a férfiakkal, s az órájára nézve meggyorsította lépteit.

- Pontos ember. Olyan óra, mint egy pontos - mondta a tiszteletes Vali néni felé.

- Épp ezt akartam én is mondani - szólt rá Vali néni.