Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
Szeptember harmadikán, délelőtt pontban tizenegy óra tizenkét perckor egy szál fehér ökörnyál úszott el az iskola előtt. A vándor póknak ez az uszályhajója, mely nem köti magát menetrendhez, nincsenek előre meghatározott megállóhelyei, hanem csak a szélhez, a szél sóhajtásaihoz alkalmazkodik, s tudomásul veszi, hogy faágak, oszlopok, kórók és egyéb akadályok is vannak a világon. Akadályok, amelyek módosítják a menetrendet, ami nincs.
Az ökörnyálat csak Rőczey Kálmán vette észre a faluban. Ő kint állt az iskola előtt, azaz minthogy oly merengve, s oly gyökeret vert lábakkal állt, mintha a földből nőtt volna ki, tulajdonképpen az iskola állt Rőczey Kálmán mögött.
A tanító kivette zsebéből óráját, s megállapította rajta a fenti pontos közép-európai időt. De megállapította azt is, hogy a csillagászok ez évben tévedtek, mert az ősz nem huszonegyedikén fog belebegni, hanem már meg is érkezett.
De hirtelen elhatározta, hogy megállapításáról nem fog szólni senkinek. Minek szomorítaná el az embereket.
A szeptember elseji iskolanyitás sem valami örvendetes időpont a nyár történetében. De ez még hagyján. Szeptember eleje úgy tud mosolyogni, oly forrón tud nézni, mint a szerelmes június. Szeptember eleje még fiatalnak, boldognak akar látszani, s oly nagyszerűen festi magát napfénnyel, s oly vonzóan illatosítja magát harmattal, hogy naptárt hordjon a fejében, aki meg nem akarja csalatni magát általa.
Rőczey Kálmánnak ez volt a harmincadik ősze. Tíz évvel ezelőtt már itt álldogált az iskola előtt, fogadva az alázatos gyermekek köszöntéseit. Húsz éves volt, mikor megnősült. Szerelemből. Elvette a református tiszteletes Mariska lányát. Ez kettőt biztosított neki. Tanítóvá való megválasztását az iskolához, s boldog házas életet.
Régi papi családból származott, amelyben hagyomány volt, hogy a generáció fiútagjai felváltva papok és tanítók legyenek. Az apja pap volt, neki tehát tanítóvá kellett lennie. Már első elemista korában azzal lépte át az iskola küszöbét, hogy ha megnő, a padokból katedrára fog kerülni. A gimnáziumban tanárai többre serkentették, magasabb célok elérésére bíztatták, mert egybehangzóan zsenialitást észleltek benne. Mindenhez értett, mindenben tudott valami eredetit meglátni, különös talentuma volt a nyelvekhez, fejből úgy számolt, mint más papírról sem, s mikor a hatodik osztályba került, s házikisasszonya iránti szerelme megillette a szívét, olyan verseket írt, hogy osztálytársai második Petőfinek nevezték.
De a hagyományok ereje győzött. Preparandiára ment. Megkapta az oklevelet, s családot alapított. Az apja úgy hunyta le szemét, hogy teljesülve látta álmait.
Az első esztendőben kislánya született. A másodikban szintén. A negyedik év fiút hozott. Ekkor megnyugodott. Már nincs baj. Megszületett a tiszteletes úr.
A szárnyai, ha nem is csüggedtek le, de nem repkedtek. Nem verdesték többé a levegőt, hogy a légrétegbe lépcsőket építsenek a felfelé haladáshoz. Elfelejtették szárnyai a röpködést, s ő elfelejtette, hogy szárnyakat érzett valamikor. Boldog, megelégedett ember lett, jó férj, szerető családapa. Este előre tudta mindig, hogy mire fog ébredni, s esti álmosságát sohasem zavarták nyugtalanító gondolatok, a lelkiismeret villámlásai. Célhoz ért ember volt. Már húsz éves korában elérte célját.
A cél elérése az embert az első pillanatban boldoggá, később melankolikussá teszi. A lélek visszatekint a megtett útra, megméri a kiállott fáradtságot, felbecsüli az átélt szenvedéseket, s megállapítja, hogy - az idő elmúlt. Elmúlt visszahozhatatlanul. Az elért cél tulajdonképpen nem más, mint egy szám az élet homályos óralapján. Csak negyedrésznyire jelenti, hogy valami sikerült. Háromnegyed résznyire az a jelentése, hogy elmúlt az életből egy darab.
Rőczey Kálmán húsz éves korában ért el a célhoz. A boldogsághoz. Amit addig élt, az nem is volt élet, csak iskola. Ezt az iskolát vitte tovább az életbe.
A férji állapot, a katedra köteles komolysága s a családapaság öreggé tették lelkét, amelyből hiányzott egy évszak. A tavasz. De nem neki hiányzott, csak úgy általában. Ő úgy érezte, hogy nyárban a tavasz is benne zsongott, benne rügyezett, benne énekelt.
De ez nem is lehetett másként ebben a környezetben.
Ebben a kis pestmegyei faluban, mely álmatagon hevert a homokban, s nappal is csak félig nyitotta ki a szemét. A girbe-gurba utcák, toldott-foldott házak közt, melyeknél csak a gazdáik voltak öregebbek, akik megfogadták, hogy túlélik a házukat. S minthogy a házak is olyanforma fogadalmat tehettek, hogy túl fogják élni gazdáikat, nemes életverseny fejlődött ki ház és tulajdonos között, valami szép, nyugalmat adó, lélekzsongító verseny, mely tulajdonképpen nem is verseny volt, hanem hűségi fogadalom. Hűségi fogadalom, mely borús őszi időkben sokszor úgy festett, mintha a gazdák odaadták volna ősz szakállukat háztetőnek, s a házak porló szalmájukat szakállnak.
Az iskola maga is nyugalmat terjesztett maga körül esőverte falaival, kis ablakaival, keményfa ajtajával, a falai mellett húzódó korlátokkal, melyek paripákként simultak a lovagolgató gyerekek alá, hogy csak néha-néha bokrosodjanak meg alattuk, képzelt ugrásokkal vetegetve le őket.
Az iskolában összesen három tanító volt és három tanítókisasszony.
Mindegyik két osztályt tanított. Amíg az egyik osztály olvasott, vagy felelt, a másik szundikált vagy írt, s lesegetett ki az ablakon.
Az igazgató sem volt több negyven évesnél, s hat gyerekkel büszkélkedett. A másik tanító csak két gyereknek volt apja.
A kisasszonyok mintha korban túltettek volna a férfiakon. Fonnyadtak, szárazak voltak. Nem éltek házaséletet, nem született gyerekük, aki levont volna éveik számából tíz - tizenöt esztendőt. Jól megfértek egymás mellett, bár mindegyiknek meg volt a maga bogara. Az egyiknek a szőke haja volt a vesszőparipája, a másik örökké a kezét ápolta, a harmadik folyton öltözködött. Hogy kinek, maga sem tudta volna megmondani. Valószínűleg magának, meg a sok apró csitri lánynak, akik, ha új blúzt láttak rajta, karban suttogták:
- Jaj, de gyönyörű!
A beíratások harmadik napja volt. A tanításnak csak holnapután kellett kezdődni, de azért egypár gyerek kötelességének tartotta, hogy ellátogasson már most az iskolába, a tavalyi könyveivel, a repedt mellű palatáblával, ha nem is tanulni, de legalább játszani a tágas, árnyas udvaron.
Mikor Rőczey Kálmán visszatette a zsebébe óráját s merengése lecsukódott az órafödéllel, a gyerekek kedvesen ingerkedő versikéjét hallotta a háta mögött:
Első osztály csicsicsi,
Második osztály pipipi,
Harmadik osztály pipaszár,
Negyedig osztály nagyszamár.
A gyerekek az ujjukat hegyezték egymás felé, az első osztályos a második osztályos felé, a harmadik osztályos a negyedik osztályos orra alatt s viszont. Ez még az a harc volt, amikor mindenki a másikét gyalázta. A magáénak örült, boldog volt vele. Még messze voltak attól, hogy a sajátjuk iránt érezzék a kiábrándulás kesernyés undorát.
Voltak közöttük tanyaiak is, kik a közeli s távolabbi tanyákról indultak el s voltak bejárandók naponta az iskolába. Apró kis férgei a kötelező iskoláztatásnak, akik télen még sötéttel jöttek el hazulról s délután az estébe értek haza. Tarisznyát cipeltek az oldalukon, vászonból és subadarabokból, foltosat, zsírosat az örökké hideg ebéd nyomait hordozót. Jártak hol lomhán fáradtan, hol nagyokat ugrándozva s fogócskát játszva a széllel.
A tanító megfogta gyengéden az egyik fiú fülét.
- Hát téged, hogy hívnak, Jancsi?
- Józsinak - felelt szepegve a gyerek.
- Akkor te olyan Jancsi vagy, akit Józsinak hívnak, ugye?
- Igen - hangzott a határozatlan válasz.
A tanító mosolygott, átköszönt a szomszéd oldalra az öreg doktornak, akit most hozott haza egy parasztkocsi s bement a házba.