Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám · / · Kaufmann Pál dr.: A HALADÁS ÚTJA

Kaufmann Pál dr.: A HALADÁS ÚTJA
II. [+]

Két rétege van a mai társadalomnak, melyet legjobban izgat a fejlődés útjának problémája, mert e kettő sóvárogja legjobban a dolgok jelen rendjének megjavulását: az egyik az intellectuelek, a másik a munkások osztálya. Az utóbbi a több száz milliónyi alulról feltörekvő massa, az előbbinek nincs önálló rétegződése, keresztben fekszik a társadalom gyűrőződésén. Hellyel-közzel szerencsés példányaival benne fekszik a legfelsőbb gyűrűben, milliós tömegében mostoha gyermeke a középosztálynak és lényegében osztályostársa a proletariátusnak. És emígyen útjában feküdve a természetes rétegződésnek és nem tartozván végeredményben sem ide, sem oda, ő az a football, melyet az egyes osztályok ide-oda rúgnak egymás között. Pedig csakugyan úgy van: «az intellektuálisoknak... oly rettenetes kezd lenni helyzetük, hogy meg kell találniok a maguk politikáját.» (Ignotus cikke 250. l.) Semlegesek nem maradhatnak, mert abban a polgárháborúban, mely itt-ott véresen és vértelenül az egész világon folyik már évek óta és előreláthatólag folyni fog még hosszú évekig, ebben a háborúban jaj a legyőzöttnek, de százszor inkább jaj a semlegesnek. Polgárháborúkban a semlegesek sorsa mindig az volt, amiről már a görög városok törvényt hoztak: a halál. Hol van hát a helyük? A polgárságnál? Hát nem ott voltak és vannak-e eddig, s mi végre jutottak? A polgárság balszárnyán, a liberálisoknál, a radikálisoknál? Hovatovább, minél inkább kimélyül a szakadék dolgoztatók és dolgozók közt, annál igazabbá kezd lenni Marx jóslata a középosztály elproletarizálódásáról s annál jobban veszítik el jelentőségüket a polgári idealisták eme pártjai, mert csődöt mondanak éppen a harcok döntő pillanataiban (lásd a francia caillauxisták, az angol radikális-liberálisok: az asquithisták, az olasz s újabban a magyar liberálisok kudarcait). Tisztul a helyzet s két küzdőfél marad a porondon: az előjogaikat védelmező bármily jelszavú - nacionalista, nemzeti egységi, helyenkint militarista vagy klerikális, de mindenképp - reakciósok pártja és a világ mai képét átformálni akaró munkásoké. Mindazok, akik e két párt közé akarnak ékelődni - akár mint közvetítők vagy kiegyenlítők, pozdorjává zúzódnak a harcok során.

Az intellectuelleknek tehát - s a saját munkájukból élő polgároknak általában - e két táborra szakadás során akarva nem akarva a munkások oldalán a helyük. De odakényszeríti őket érdekük is. A munkásság megszervezetten törekszik céljai elérésére, a polgárság akkor sem tette, amikor elnyomott rend volt, ma még kevésbé. Már pedig csak megszervezett erő lehet ható erő úgy a pozíció harcban, mint a döntő küzdelemben. Mert abban a zavaros oldatban, amit ma a társadalom alkot, ott kristályosodnak ki a szétfolyó atomok, ahol már van magja a kristályosodásnak. Láttuk ezt a német, osztrák s az első magyar forradalom idején. A kispolgárság helyzetének megjavítását csak akkor remélheti, ha hinterlandját a munkások milliói alkotják. S az a már igazán unalmas ellenvetés, hogy a proletárok uralomra jutása egyet jelentett az intellektuálisok elnyomásával. A proletáriátus sehol sem jutott még uralomra - talán még leginkább a forradalom utáni Németországban s ott nem is nyomták el, de felemelték az intellektuálisokat. Legkevésbé jutott azonban uralomra a bolseviki Oroszországban vagy a kommunista Magyarországon. Mindkét helyen szűk körű katonai diktatúra bitorolta a proletáruralom nevét. De nem is jó, nem is kell, hogy egyeduralomra jusson. Annál inkább kell is, jó is nemcsak neki, de osztályostársának a fejmunkásnak, hogy felszabaduljon, s hogy őt is felszabadíthassa s hogy a becsületes munka megbecsülését s az abból való élet lehetőségét mindkettejüknek kivívhassa. Ezt pedig - mit szépítgessük - valóban csak osztályharc útján érheti el. Való, hogy az osztályok régi határai ma elmosódtak - különösen nálunk - s a «Lumpenproletariat» nyergelt át a leggyorsabban a reakció martalóc csapatává, míg az intellektuálisak, sőt az új típusú kisiparos és kiskereskedő megmaradt öntudatos és lelkes progresszívnek, sőt szocialistára szavazónak. De felmerül a munkásság részére is a kérdés: nem kell-e inkább emezek kvalitásban értékesebb ezreit magához csatolnia szoros érdekszálakkal, mint futni hiába s megszervezni akarni a mindig megbízhatatlan szervezetlenek tízezreit? S hozzájön még valami: éppen mert elmosódnak az újonnan alakuló világban az osztályok határai, más lesz ez az osztályharc is mint az eddigiek. Új csoportosulásban küzdenek mindenütt a társadalom erői a létért, a hatalomért s a jövőért: egyik oldalon állnak a gazdasági, politikai és kultúrreakció bajnokai, másik oldalon a fizikai és fejmunkások s a velük szövetkezett progresszív polgárság milliói. S bár olyan objektív és éles szemű megfigyelő mondta a genovai konferencián, mint Keynes, hogy a legközelebbi döntő küzdelem nem a polgárság és bolsevizmus harca lesz, hanem a liberalizmus-radikalizmusé a militarizmus ellen - nem hiszem, csak ha ő is így érti: ha bolsevizmus alatt valóban a bolsevizmust gondolja és nem a munkásságot és ha a liberálisok-radikálisok maroknyi pártja csak költői kép «pars pro toto» a valóban liberális és valóban radikális, de mindenekfelett antimilitarista és antireakciós százmilliónyi munkástömegek helyett. Mert hogy ezt a harcot is csak ők vívhatják meg eredménnyel - az előttem kétségen felül álló. S hogy ebben a harcban csak úgy győzhet a munkásság, ha egyrészt revideálja programja dogmás részét, másfelől, ha protoplasmája új erőre kap a beléje szervülő új anyagtól: a fejmunkásoktól, az is bizonyos. Mert nem azért csinálhattak a munkássághoz csatlakozott intellektuelek [«e polgári snobok», mondja Ignotus] bajt, mert ott voltak s mert túl sok volt ott belőlük, hanem azért, mert valójában majdnem mindig csak a «polgári társadalom alkalmatlanjai» mentek oda és csak túl kevesen mentek, akik mind vezérkedni akarván, nékik kellett, hogy túllicitálják radikalizmusban magukat a munkásokat. S ezért voltak ott a munkásság testében mint nem szívesen látott, gyakran gyulladást okozó idegen test. Ha egész tömegükben mennek és nem egyéni, de osztályérdeküket keresik a munkásságnál: missiót teljesíthetnek. Megtaníthatják azokra a dolgokra, amiknek hiánya volt elsősorban érezhető ott, ahol a munkásság hatalomra jutott, vagy ahol juthatott volna akarata szerint, ha ezen - és más hiányok - miatt el nem tolja magától a hatalom jogarát. Megtaníthatják a munkásságot a termelés vezetésére, igazgatására, közigazgatásra és az élet megszépítésének, értékének megbecsülésére. Taníthatnak, nevelhetnek és nemesíthetnek, közben maguk is tanulva, nevelődve és megnemesedve a munkásságtól s a véle való foglalkozástól.

S a munkássággal való érintkezésből megtanulhatja az intellektuel a saját osztálya érdekében való dolgozásnak: a szervezkedésnek azt a művészetét, amit évtizedek alatt sajátított el a munkás. És mindkettő megtanulhatja és kell, hogy megtanulja a kollektív erkölcsöt, azt a hajtóerőt, mely az egyéni haszon mellett a közösség érdekeit is szem előtt tartja, amint testünk sejtjei végeznek autonóm funkciójuk mellett az egész szervezet érdekeit szolgáló működést is. S hogy az intellektuálisoknak ez az együttműködése a munkássággal komoly lehetőség, bizonyítják német és angol példák, ahol sok százezerre rúg a fejmunkások (tanítók, tanárok, köztisztviselők, orvosok, színészek, újságírók) szakszervezeteinek taglétszáma. Való, hogy ezek nemcsak akkor mentek a munkások táborába, mikor ez már konjunktúra volt (óh ez a szó!) és nem csapnak át a szelek első fordulására a legszélső reakcióhoz, mint ahogy az egy tőlünk nem nagyon távol fekvő országban és korban történt, de együtt dolgozva kalapálják át a kapitalizmus megrokkant mozdonyát egy olyan gépezetté, mely kevesebb energiaveszteséggel, helyesebb ökonómiával és helyesebb elosztással több embernek, több jót produkáljon. Együtt, egymás mellett dolgozva a «bewegung»-ban jelenért és jövőért: az «endziel»-ért. Mert az az «endziel» is valami ám, ha nem is lesz meg úgy, ahogy azt a dogmás szocialisták elképzelték. A kereszténység sem tudta volna hivatását betölteni az egyház hierarchiájának minden zseniálisan megszervezett munkája - «bewegung»-ja - mellett sem, ha nem csillogtatta volna az emberek szeme előtt a krisztusi eszmék káprázatát. A tömegeknek délibábokra van szükségük, s a délibábok a soha el nem érhető emberi boldogságot, testvériséget és békét tükrözik. És ha sohasem is érhetjük el, ami után évezrek óta fut az Ember, de haladunk előre s a haladás útja ez. Mert csak így jutnak el, mind számosabban és számosabban az emberi öntudat magasabb fokára, a több tudás, több emberség és nagyobb darab kenyér segítségével.

 

[+] Ez a rész egyúttal reflexió kíván lenni Ignotusnak a «Nyugat» ez év februári számában «Napóleon óta» címen közölt cikk egy-egy gondolatára.