Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám · / · Kaufmann Pál dr.: A HALADÁS ÚTJA
A haladás útjának irányát pedig egy adott pillanatban egyrészt az embertársadalom múltja: (szerves fejlődése a gazdasági, politikai és kulturális előzményekből), másrészt az összetevő egyének valamennyijének materiális és szellemi állapota determinálja. A társadalom egyes részei ugyanis egymással a legszorosabb anyagi és szellemi korrelációban vannak, mely annál jobban érezhető, minél fejlettebb a társadalom. Ennek a korrelációs jelenségnek analógiáját nem régiben fedezte fel a biológia az ember és a magasabb rendű állat szervezetében. Ez új ismeretek szerint az egyes sejtek és sejtcsoportok saját autonóm funkciójukon kívül altruista, az egész szervezet érdekeit szolgáló funkciót is végeznek: vegyi anyagokat ürítenek a vérbe s ezzel más sejtek és sejtcsoportok életfolyamatait gyorsítják vagy lassítják. Minden sejt választ el ilyen belső nedveket, de van egy mirigyrendszer - az endokrin systema - melynek ez a különös rendeltetése. Ezek ellenőrzik az egyéniség testi és szellemi kifejlődését, vigyáznak a kifejlett egyéniség integritásának megóvására (s ezen belül megőrzik az egyén nemi jellegét). Befolyásolják a temperamentumot, érzékiséget, a szellemi funkciók, a vegyi folyamatok, az anyagcsere gyors vagy lassú voltát. Az évezredek folyamán ellenőrizték és szabályozták az ember fejlődését négylábú, szőrös testű, szőrös pofájú növényevő, hosszú bélű állatból, kétlábú, sima arcú, szőrtelen testű, rövid bélű, mindenevő milói Venus-szá. Ha ebben a mirigyrendszerben gyermeknél daganat keletkezik, törpe marad egész életére vagy óriássá nő, esetleg torzarcúvá lesz, néha emlékeztet valamely állatősünkre, máskor a férfinél női s a nőnél férfi testi és lelki tulajdonságok fejlődnek. S a különböző szervek működését az idegrendszeren kívül ez az endokrin systema hangolja össze.
Egy ilyen összehangoló és egyensúlyozó apparátusra van szüksége az emberek összességéből álló szervezetnek is. Soha ennek hiánya annyira érezhető nem volt, mint ma. Az egyes részek - törzsek, népek, nemzeti államok - már a föníciaiak kora óta hatással voltak egymásra, ez a kölcsönös hatás azonban csak a XIX. században lendül gyorsabb tempóba a gőzgép, vasút, gőzhajó, villamosság, telefon, Marconi távíró, repülőgép segítségével meggyorsult összeköttetés eredményeként. Így egyrészt élénkebbé lett az anyagi összefüggés, mert a hiányzó vagy fölös táplálék, ruha, hadiszer napok alatt volt áttolható a föld egyik sarkából a másikba, másrészt gyorsabbá és intenzívebbé lettek a kulturális és lelki természetű hatások. (Lloyd George vagy Wilson egy-egy beszéde a háború vége felé a lövészárkok dacára még másnap nagyobb hatással volt az egész újságolvasó emberiség cselekedeteire, mint Napóleon kiáltványai évek múlva. A bolsevizmus - addig, míg vonzó erőt gyakorolt - hónapok alatt ismertebbé és félelmesebbé vált az egész világon, mint a francia forradalom eszméi évtizedek alatt.) Egyidejűleg és ezen a módon a világgazdaság egyes részei függésbe kerültek egymástól, mert kölcsönös kiegészítésre: kivitelre és behozatalra rendezkedtek be az egyes országok iparban, mezőgazdaságban, kereskedelemben egyaránt. Amíg nagyobb vihar nem zavarta a lassan szövődött szálakat, funkcionált is úgy, ahogy ez a bonyolult mechanizmus, csak minden pár évben futott végig remegés a finom művű szerkezeten s világspekulációk nyomán a bőség miatt lábán rohadt a termés egyik helyen, míg éhség, munkanélküliség volt a másikon. Mióta azonban a háború teljesen széttépte az összekötő szálakat, nem tud a világ gazdasága kigyógyulni sebeiből és milliók nyomorognak évek óta a győzőknél éppúgy, mint a legyőzötteknél.
Tehát egyrészt az, hogy ma a gyomrunk - és a járványok gyorsabb elhurcolhatósága folytán egészségünk is - inkább függ az egész kultúrtársadalomban élő emberek gyomrától és egészségétől, másrészt az, hogy úgy ezt, mint minden más eseményt többen, pontosabban és gyorsabban megtudunk, továbbá ami ezzel együtt jár a szellemi és szuggesztív emberi társadalmat szükségképpen abba az irányba terelték, amikor ezeknek a következtetéseit is le kell vonni. Ugyanazon fejlődési folyamatnak kell lejátszódni nagyban, ami a viszonyok kényszerű és logikus eredményeként lejátszódott kicsiben a nemzeti államok centrális kormányzatának kialakulásakor. Minden ország saját bőrén érezte elegész a XVIII. század végéig annak a szerkezeti lazaságnak következményeit, hogy egyik megye vagy kormányzóság saját zsírjába fulladhatott akkor, mikor a másikban elemi csapás - rossz termés folytán éhen vesztek az emberek. Ezt a francia forradalmat közvetlenül megelőző korszak és a forradalom első időszakának dezorganizációja fokozta tömegtragédiává s tette az akkori kultúrvilág szemében szemléltető példájává annak, hogy a nemzeti társadalmaknak, ha életképesek akarnak maradni, gazdasági és politikai institúciókban is alkalmazkodniuk kell a rajtuk túlnőtt gazdasági viszonyokhoz és politikai eszmékhez. (Napóleon zsenije vitte véghez a centralizálásnak ezt a művét - amely azonban épségben hagyta, sőt sok helyen kiépítette a helyi önkormányzatokat. - És ő utána ebben az irányban fejlődött ki minden kultúrállam struktúrája.) Ugyanide jutott korunk társadalma is. Mert nem szabad elfelejtenünk egy igen fontos tényt: a tudomány, technika és gazdasági termelés szédületes, mérföldes lépésű haladásával nem tartott lépést a társadalmak mechanikájának (politikai és gazdasági struktúrájának) fejlődése. A termelési viszonyok, az állambölcseleti, politikai és erkölcsi eszmék túlnőttek az intézményes berendezéseken, s tekintve hogy ma az emberi társadalom minden része annyira szoros gazdasági és szellemi korrelációban van egymással, mint soha ezelőtt, ennek a fejlődési diszharmóniának következményeit sínyli ma a kultúrvilág minden része. Szükséges tehát, hogy a nemzeti államok autonómiájának épségben tartásával egy újabb lépést tegyen az emberiség a centralizálódás irányába előre. S hogy ez nemcsak elméleti megállapítás, de gyakorlati szükséglet bizonyítja, hogy tétova, habozó kísérleteket tettek is ezen az úton az európai kormányok, mert ők is megérezték - holott mindig utoljára szokták megérezni - hogy új formák után szomjúhozik a világ, s hogy a dolgok rendjének magasabb egységre: új reguláló és equilibráló szervekre van szüksége. Az első - csak részfunkciót végezni akaró - ilyen kísérlet volt a boldogtalan emlékű, szegény és tehetetlen hágai békekonferencia. A második a nem sokkal kevésbé szegény és tehetetlen népszövetség a mellé rendelt nemzetközi munkaügyi hivatal. A harmadik a sűrűn összeülni kényszerülő nemzetközi konferenciák. Az eljövendő nemzetközi korrelációs szervnek nem ilyen árnyékintézménynek kell lennie, bár lehet, hogy ebből valamelyikből alakul majd ki, ha erőt és tartalmat tudnak önteni a feltörekvő osztályok képviselői a ma üres és erőtlen formákba. Az emberiségnek ahhoz, hogy egy lépést tegyen előre a fejlődés útján - éppúgy, mint az egyes egyénnek - brutális eseményekre, lelki és testi kataklismákra van szüksége: és ezt meg is kapta az utolsó évek háborúi és forradalmaiban, Európa elnyomorodásában és az oroszföldi neokannibalizmusban.