Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám · / · Szabó Lőrinc: TESTVÉRSIRATÓK
Első gályarab:
Emlékszel még, testvér, Provence
napfényes völgyeire,
kunyhónkra, falunkra s a határ
árnyékos tölgyeire?
Negyedik gályarab:
Emlékszem, igen, falunkra, és
szelíd hársfáira is;
de emlékszem Cambrai s Toulouse
vörös máglyáira is.
Emlékszem a jókra, a szegény
nép szenvedéseire,
az urak, katonák és püspökök
kardjára, késeire,
Valdóra, apostolunkra, aki
élt Isten szíve szerint
s meghalt a máglyán; - trčs-chrétien
királyainkra: mind
szolgálták Urbánt és Kelement,
Sixtust s a többieket,
kik Krisztusért, a Krisztusukért
ölték az eretneket:
vért sir miattuk századok
óta e beteg világ,
de zsiros fülüknek milliók
hörgése némaság! -
Tudom, hazánk gyümölcse, bora
s levegője méz-üde, friss,
de emlékszem az urakra és
Isten Kutyáira is,
Isten Kutyáira, akik
- sírból kiásva - anyám
megégették halottan is
Montemsegurum piacán.
Első gályarab:
Szegények voltunk, de szabadok,
lánc s korbács nem gyötört;
sátrunk az ég volt és nyoszolyánk
a széles mellű föld.
Követtük ökreink mögött
a vasnyelvű ekét,
míg a fölhasadó barázda belénk
lehelte ízes melegét
s midőn a munkás nappal után
leszállt az éjszaka,
megrészegitett az erjedő,
friss trágya nehéz szaga.
Vidám nappalt hozott az éj
s a nap nyugalmas éjt.
Második gályarab:
Ajkunk Istent s Isten fiát
dícsérte mindenért.
Negyedik gályarab:
De Istent és Isten fiát
dícsérni nem elég;
Róma üzent: Csak a pap szavát
hallgatja meg az ég!
Róma üzente: Kard s kereszt
egy úton járjanak! -
S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt
súlyát ezer árva rab.
Harmadik gályarab:
És van, aki nem nyögi, mert a föld
rothasztja csontjait;
és van, aki nem nyögi, mert a víz
feloldta gondjait
s korállok és szivacsok között
fekszik, mint Textor; iszap
tapad ősz hajához s karjait
tépik nagy sanda halak.
Első gályarab:
A mi karunkat az evező
töri-tépi szüntelen
s nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
Negyedi gályarab:
Istent dícsérni és fiát,
valóban nem elég:
egy este Vallouise körött
kigyúlt a föld s az ég.
Első gályarab:
Ősz volt, november ... Gyönyörűbb
őszt nem láttam soha.
Negyedik gályarab:
S reggelre dél s nyugat felől
ránk zúdúlt Róma hada.
Széttárta véres szárnyait
a Háború: lihegő
tüdejéből tüzet és halált
ordított a levegő.
«Kiválogatja övéit az Úr!» -
szólott a Cremonai;
s kétezret gyilkoltak le ott
a kereszt vitézei.
Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át;
nők, férfiak, gyerekek;
gyalog, kocsin, de este már
elakadtak a szekerek.
Elakadtak: az út erdőbe vitt;
megjött a holdas éj;
úttalan utak, zürzavar:
«Föl a Pelvoux-ra, aki él!»
Sok ott maradt, sok elveszetett;
tapogattuk a fákat; a hold
imbolygó, tétova seregünk
szomorú lámpása volt.
Előttünk fölvert állatok
nyargaltak előre, tovább;
s mögöttünk egyre közelébb
csörögtek a katonák.
A vén Pelvoux erdős derekán
nagy barlang torka várt:
- «Álljunk meg itt, várjuk meg itt
a holnapot s a halált!»
Nyirkos homály, kongó üregek;
fáklyánk táncolt betegen
és fénye bagolyt riogatva furán
ingott a mohos köveken.
Textor meg én, s ti, többiek,
őrt álltunk odakint;
csönd volt, éj volt; és szótlanul
hullottak könnyeink.
Első gályarab:
Elbújt a hold, nem törte át
fényével a fák sűrüjét.
Negyedik gályarab:
De mi láttuk a keresztesek
közeledő gyürüjét.
Második gályarab:
Nem bújtak ki az éj felhői mögül
a csillagok se ki ...
Negyedik gályarab:
De csillagok égtek a földön: a
gyilkosok őrtüzei.
Harmadik gályarab:
Vártunk, vártunk; komor, sötét
kísértetes éjszaka;
s testünk-lelkünk átjárta az
alvó erdő szaga.
Megjött az álom, a pillacsukó,
a bajban bánatűző:
tizenötször száz lelket ölelt
magához e hű szerető.
Negyedik gályarab:
Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.