Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám
Új Dombi Márton szíve meleg vérével írt könyve az új, a megteljesedett Csokonai Vitéz Mihályról. A méreteket azonban a közbeeső százéves fejlődés csodálatos módon megnagyobbította. Ady Endre nem puszta álomkeresés többé, nem a «Nagymester utcán kötésig sárban cammogó» hiú vágy, hanem teljes magyar megvalósulás: nyugattal összeforrt s ebből az ölelésből diadalmasan, egyéni megtermékenyüléssel kibontakozó új lélekösszetétel. Révész Béla pedig Ady zsenijének méltó krónikása. Zsörtölődő őséből, Csokonai hűséges élettársából csak a szív közvetlen melegsége maradt benne, a többi: művészi megelevenítés, maradéktalan, mindent visszaadó emberrajz, mélyenjáró lélekelemzés s a költői alkotásnak gyökerekig ható, hű tükrözése, mindez Révész Bélának legsajátabb készsége, legegyénibb ajándéka. Műve kettős érték: Ady hű visszhangja s egyben önálló becsű mű.
Adyt sokan ismerték, sokan szerették. Szerették az okos emberek, a legkülönbözőbb tudományágak önálló mezsgyetörői és szerették az egyszerű emberek, az igazi léleknagyságnak alázatos szívű, bekötött szemű megsejtői. Ellensége a sennyedékes fondorkodókon kívül csak azok között volt, akiknek műveltségük éppen odáig rúg, hogy ostobaságukat merik hangoztatni. A Gondviselés féltékeny előrelátással e szép emberpéldány mellé Zilahtól - Nagyváradig, Nagyváradtól - Pestig és Párizsig, diákos gondjai közepette és fiatalos hevületei idején, örvény felé taszító betegségében és nagy lelki megrázkódtatások gyehennájában, rágalmak, letörések morotvájában és a dicsőség napfényes útján mindig rendelt valakit, aki melléállt, megsejtette vagy megértette és nagyszerű megnyilatkozásait öntudatosan vagy öntudatlanul magába szívta. Voltak bizalmas, vigasztaló barátai, akik rögtőn és nyilvánvalóan látták hivatottságát; voltak önkéntes szolgái, ügyes-bajos dolgainak buzgó elintézői; voltak, akik csak a fényében akartak röpködni; voltak szerelmi ügyeinek, családi dolgainak meghittjei; voltak körülötte minisztránsok, akik körülcsöngették és körültömjénezték az aranyruhás istenembert; voltak, akiket csak irodalmi kapcsok fűztek hozzá s voltak, akik csak poharukat koccintották az övével össze ... A zsenit benne mindnyájan érezték vagy érezni akarták, de Ady önként senkit sem hívott emberi mivoltának szentélyébe. Alig volt talán költő- ember, aki föllépése idején annyira magyarázatra szorult volna s aki önmagát mégis soha senki előtt sem magyarázta. Élete és költészete nem egybeforrott, hanem soha sem vált el egymástól. Minden élménye, életének minden pillanata művészetének anyaga volt. Nagy verssé-válás volt barátainak, ivótársainak szeme előtt éjszakai mámorban épp úgy, mint nappali fásultságban. Minden szeszélye, hangulatkeresése és féktelensége törvényszerű kényszerrel folyt vele bábként játszó művészetéből. A megszállottság, az ihlettel való elteltség soha sem hagyta el, hacsak nem a mámor vagy a betegség önkívületében. Soha még szegény, porladó emberi hüvely nyűgös, ily kínzó, ily szemkápráztató kincset nem hordott magában. Életének minden perce megnyilatkozás volt, de a művészetnek és emberségnek benne rejlő elválaszthatatlan egysége miatt ez a megnyilatkozás csak kevés éles megfigyelőnek szólhatott.
Mi maradt ma Adyból? Művei és földi életének emléke. Ebben a kettősségben látjuk őt mi, akik szemlélői voltunk élete költészetté való válásának. Műveiből a jövő irodalmi lélekvizsgálat megállapíthatja majd költészetének genezisét. Szemünkben azonban fontosabbnak látszik azoknak az emlékeknek megrajzolása, amelyeket ez a tüneményes élet lelkünkben hagyott. Csábító, parancsoló kényszer nógat bennünket, hogy ezt az utolsó magyar istenjárást ne engedjük legendáknak felhőiben, hivatalos jellemfestéseknek színtelen ecsetvonásaiban elveszni. Ady költői és emberi természete a maga nagy, egyet jelentő ellentéteivel különösen alkalmas arra, hogy bármilyen irányú elfogultság képét meghamísítsa. Súlyt vethetek csupán magyarságára s háttérbe szoríthatom nagy, általános emberi eszméit; elfordíthatom istenes verseinek jelentését vagy lefoglalhatom életforradalmi kirobbanásait politikai célok szolgálatára; kiszínezhetem látszólagos és valóságos emberi gyöngéit vagy megtehetem iskolás, holt példányképpé: mindegyik esetben nagy emberi és költői egységén ütök rést s akarva-akaratlan megölöm azt, akit az örökéletnek szánok.
Révész Béla ismerte a nehézségeket, amelyek Ady képének megrajzolásával járnak. Könyvében nem egy helyen utal rájuk, s minden sorával elárulja, hogy művének a visszaemlékezés bűvölő gyönyörén kívül egyetlen nagy és sietős célja van: az Ady-mentés. Alig van Ady barátai közül valaki, aki nemcsak írói képességeinél, hanem életkörülményeinél fogva is hivatottabb lenne erre a feladatra. Éppen zsenije kibontakozásának pillanatában ismerte meg s egy szerkesztőségben dolgozva vele fejlődését úgyszólván naponként megfigyelhette. Ady megszerette hallgatag, szelíd mosolyú barátját s ritka, talán egyetlen bizalmassággal tárta föl előtte életét. Ez az ajándékos bizalom volt a híd, amelyen át Révész visszatérhetett Ady fiatalkorába, a zilahi diákévekbe, az érmindszenti otthonba. Viszont mindinkább összefonódó közös életük megismertette vele Ady jövőjének nagy állomásait: Párizst, a Léda-otthont. Ady külső és belső életébe nagytávlatú és mély bepillantást nyerhetett, de az így szerzett anyag holttá hűlt volna kezében, ha lelkében nincs meg az érzékeny, szomjas, kristálytiszta tükör, amely szerzett benyomásait nemcsak híven megőrizni, hanem művészi elevenséggel életre hívni is tudta.
Sokszor láttam őket együtt éjjeli órákban. Adynak szokásos, kedves kötődései mellett tiszteletet nyújtó és bizalmat ajánló volt vele az érintkezése. Révész, kinek arcán a merész ívelésű fekete szemöldök és a kis fekete bajusz halvány mefisztoteleszi árnyalatot kevert el, (mintha csak a természet e legjobb lelkű embert ezzel az álarccal a jóságot kihasználók támadásai ellen akarná vértezni) azzal a gyöngédséggel, azzal a termékeny szeretettel hallgatta őt, vitatkozott vele, vagy tárgyalt személyes és irodalmi dolgairól, amely már öntudatlanul megrögzíti, titkos méhébe öleli a látottakat, hogy egyszer majd az átélt csodáról számot adjon a világnak. Már akkor, együttélésük mindennapi részletekre való szakadozottságában is ez a figyelmes, szerető jó barát Adyban mindig az egész embert látta s minden mozdulata, szava, szemének legkisebb rebbenése «ecce deus» volt előtte. Ezt kell legeslegelőször is kiemelnem Révésznek Adyról írt nagyjelentőségű portréjában. A nagy, egyetlen Verset, az örökké zengő csodálatos Hangszert, ami Ady Endre élete legapróbb megnyilatkozásaiban is volt, a lelki és testi kettősségnek ezt az örökké mozgó, mert élő és szinte megfoghatatlan egységességét, amennyire írásművészettel csak lehetséges, Révész élettel teli elevenséggel, látomásszerű megérzékítéssel adja vissza. Ady Endre nem darabokra elemezve fekszik előttünk könyvében. Minden, amit tudnunk kell róla, állandóan körülötte él, s ha a költő életének valamely korszakát egy-egy pillanatra előtérbe is állítja, ezt mindig belső szükségek, a megelevenítéstől parancsolt eszmetársítások szerint teszi.
Ady él Révész könyvében, úgy ahogy a valóságban élt, csakhogy most ebben a művészi visszatükröződésben életének, költészetének sok rejtélye föltárul előttünk. Elég volt Révésznek csak egyet elérnie, (az igaz, hogy a legnehezebbet) azt tudniillik, hogy Adyt az életből emlékein át úgy hozza elénk, hogy belőle az életillúzióból semmi el ne vesszen s ezzel jórészt már azokat a nehézségeket is megoldotta, amelyek Ady arcképének megrajzolásánál természetszerűleg fölmerülnek. Azért írom, hogy jórészt, mert mindenféle s többnyire Révész illetékességén kívül álló körülmények megakadályozták abban, hogy különösen a korhangulati rajznál, Ady szerelmi élményeinél, költészete belső sajátosságainak elemzésénél többet mondóbb vagy mélyebben járóbb lehessen. De magának a könyvnek kompozíciója, öntudatosan keresztülvitt célja szintén közrejátszott, hogy Révész emlékezéseinek egyes nekünk oly fontos elágazódásaiban hosszasabban ne időzzék.
Révész nemcsak módszerében, hanem művének fölépítésében is csupán íróművészi szempontokat akart szem előtt tartani. Könyvének egyetlen és legfőbb szenzációja: a zseni. Szinte végzetszerű elrendeltséggel már előre hall róla, már előre várja. Aztán megérkezik s ő tágranyitott szemmel, minden megnyilatkozást szerelmesen magába kulcsoló lélekkel figyeli. Jellemző s a maga nemében páratlan például az a rész, amelyben Ady külsejét: alakját, arcát, haját és főleg szemét leírja. A nagy, lélekkel teli dióbarna szemeknek legkisebb rebbenése sem kerüli ki figyelmét. Leírja mélázva, elgondolkozva, kötődve, gúnyolódva, dühösen és mámorosan s a végén felsorolását e finom megfigyeléssel összegezi: «a lélek lélegzése volt ez.» Különösen megható egy helyen Ady utazósapkájának életrekeltése. Ezek az apró részletek mutatják, hogy Ady alakja élesen kirajzolódott látomásként él lelkében s hogy a vele töltött évek életünknek azóta megnyílt szakadékán túl emlékezetében álomképeknek titkos, hívó és sajátságosan eleven körülhatároltságában élnek. De nemcsak Ady alakját, környezetét s a mi még meglepőbb, a körülötte élő légkört is szuggesztív erővel tudja föltámasztani. Zilah, «az álommal meglehelt éjféli városka»; a velencei kikötés; a Goldoni szobor elé érkező Halálvirág: a csók; a párizsi bár; a rue de Constantinople-i hotelszoba; az érmindszenti otthon s minden hely, ahol csak Ady megfordult, a maga külön jellegzetességében épp úgy, mint Ady életébe való beléjátszódásában szemünk előtt felejthetetlenül megelevenedik. Adynak emberi vonatkozásaira, szüleire, testvéröccsére és barátaira is kitér; mindenkit, aki vele vagy körülötte élt, gyöngéd és figyelmes vonásokkal rajzol meg s nem felejti el, hogy velük is csak Adyt szabad jellemeznie. Milyen sok finomság és halk szavú megértés van például ebben a pár sorban, amit többek között Adynak anyjával való kapcsolatáról ír:
«Én kergettem a vénségbe - ezt megrendült, leboruló lélekkel hitte».
Révész Béla elsősorban Adyt, az embert akarta megrajzolni, de nem kerülhette ki, sőt szándékosan kereste az alkalmat, hogy az embertől elválaszthatatlan költőt is jellemezze. Ady költészetének egyik legfontosabb alaptulajdonsága a világgal, az élettel való közösségének örökké éber érzése. A Természet és Én, a Halál és Élet, az Egyén és Emberiség, a Polgár és Haza s a többi tisztán emberi és gyakorlati kettőség ösztönös életérzésében nagy, zavartalan és jelentőséges egységben él. Az ind «tat tvam», amely önmagát mindenben fölismeri, Adynál nem eltanult életbölcsesség, hanem benne gyökerező, parancsoló életszemlélet. Földessy Gyula róla írt tanulmányában kimutatta, hogy jutott el természetszerűleg halálérzése az élet-halálegységnek vigasztaló meglátásáig. E tekintetben csodálatos egyezések vannak Ady és a buddhista szellem legújabb, művészi kifejezője, Rabindranath Tagore között. Ez egészen érthető, ha számba vesszük, hogy Ady művészi szemlélete az indiai bölcselet alapeszméivel azonos, a különbség csupán az, hogy nála az életközösség fölismerése tisztán ösztönös és érzelmi alapokon nyugszik s így nem egy elméletnek, hanem egész művészetének gyökerévé vált. Ezért nincs Adynak egyetlenegy személyes élménye sem, amely mindjárt a megélés pillanatában ne venné föl a szimbolikus jelentőséget. Megélési vágyának perzselő, áhító tüze minden egyéni formát elolvaszt s visszaállítja az őserők, az őseszmék világát, amelyben önmaga, az ő egyéni élete is eszmeivé, jelentőségessé, a nagy Mindenné tágul. Ady Endre idegrendszere mindig ebben a szent tűzben ég: nem verset ír, hanem verssé íródik; nem történik vele valami, nem él, hanem maga lesz a Történés, az Élet. Fizikumának erről a költészetté való válásáról jegyezte föl mélyen látó krónikása, Révész Béla: «Csodálatos tulajdonsága volt ez Adynak. Ha csönd, ha zaj volt körülötte, hibátlanul írta le sorait. A gondolat, a hangulat oly összealakultan állott az értelme elé, a képeit oly vizionáriusan, pregnánsan látta, hogy lejegyzésük már csaknem technikai munkája volt.» Ady egy költeményének, az Ős Kajánnak, ezt a belső kialakulását Révész be is mutatja. Könyvének ez a helye a legművészibb irodalmi elemzések közé tartozik. Tulajdonképpen csak Ady külső életének mozzanatait írja le, de ennek belső értelmét minduntalan megcsillogtatja.
Révész megfigyelése azonban a maga horizontját valójában akkor kapja meg, ha nem Ady egyes verseire alkalmazzuk, hanem egész költői működésére. Ugyanaz a belső, ösztönös kialakultság, ami egyes költeményeinek sajátsága, még inkább jellemzi költeményeinek egészét. Most, hogy ez a látomásvilág teljes kibontakozásban áll előttünk, az egyes versek között oly titkos összefüggéseket veszünk észre, mint a verseknek egyes szavai között. A lelki élet «virágai»-nak szokták nevezni a költeményeket. Ady kötetekre darabolt s megjelenésének esetlegességei szerint tagolt verses műve a maga egészében terebélyes, virágzó fához hasonlít, amelyben a gyökerektől kezdve föl a lombtető legkisebb leveléig vagy szirmáig ugyanaz a nedv szivárog, ugyanaz a lendület válik életformává. Nem emberi logikát kell keresnünk ennek a növényorkeszternek együttes hangversenyében, hanem azt a felsőbbrendű természeti okszerűséget, amelynek titokzatos összefüggéseit nyilvánvalóan látjuk, de értelmét fölfogni alig tudjuk. Egy együttes növésről, egy már előre elrendelt fejlődésről van itt szó, amelynél az egyes részek sokszor az észszerű előfeltételeket megelőzve jelentkeznek s értelmet szemünkben csak akkor nyernek, ha már az egész előttünk áll. Ezért függnek Ady egyes versei oly szorosan össze, mint egy szónak betűi s ezért kell költészetét mindig a maga organikus egyetemességében vizsgálnunk.
Érint még Révész Béla egyéb kérdéseket is, amelyek mind összefüggnek Ady költői zsenijének sajátos természetével.
Ezek között elsősorban áll magyarsága. Révész Adynak különösen Rákosi Jenővel és Tóth Bélával folytatott polémiájára tér ki s bemutatja milyen öntudatosan élt Adyban magyar prófétasorsra való rendeltetésének érzése. Ez a vonás költészetét első pillantásra elhatárolja minden más külföldi költőétől, akikkel a henye irodalmi szólamok párosítani szokták. (Gondoljunk csak megnyitó soraira: Góg és Magóg fia vagyok én és a Verlainére: De la musique avant toute chose!) Ady világosan érezte magában a magyar sorssá való teljesülést. Versei tragikus feszültségű megnyilvánulásai a lázadó embernek, aki hasztalan küzd a nagyszerű, de töviskoszorús hivatás ellen, hogy egyéni életét új fajlélekké érezze. Mennyivel könnyebb lett volna egyszerűen új költői iskola fejének lennie. Keverhette volna a szavak színét, különös melódiákra hangolhatta volna s az élettel való ölelkezésben választhatott volna a legritkább, a legárnyalatosabb szenzációk közül. Mit törődött Edgar Poe, Baudelaire, Verlaine országuk politikai helyzetének fordulataival? Nekik nem kellett a fajtalajba mély, harapós és kígyósiklású gyökereket ereszteniök, hanem élhették nyugodtan az enyhe levegőágyban a maguk öntudatlan virágéletét. Ha éppen állásfoglalásra volt szükségük, legjobb esetben lelketlen passzivitást vállaltak. Még azok a modern költők is, akik mint Whitman vagy Verhaeren, akiknek ihlete nem egyszer a mai élet társadalmi vagy gazdasági mozgalmaiból táplálkozott, Adyhoz képest mennyire kívülről és témaszerűleg nyúltak ezekhez a kérdésekhez. Meg kell már nyugodniok egyszer az Adyt nem értők, de Adyt értékelni akarók ellenséges táborának, hogy Ady sem nem «dekadens», sem nem «nemzetietlen», sem nem «magyar Verlaine». Ady Endre, mint magyarság, mint új magyar élet- szemlélet éppen olyan eredeti s minden ízében önmaga teremtménye, mint amilyen, mint költő. Révész Béla Ady magyarságának és eredetiségének közös forrására, költői zsenijére, mélyenlátó szavakkal utal: «zsenijét méri, hogy egy java cikktől annyira meg tudott termékenyülni, hogy a fogalmak, nézetek velejét pontosan megérezte és az elszerzett kis magból nagyszerű, látó ítéletéinek egész lombozata terebélyesedett föl». Olyan volt - írja más helyen - «mint a kerti üvegharang, mely melódiáival csak akkor rezdül, ha a mindenfelől érkező szellők csak éppen érintgetik».
Ennyi volt csupán Adynak a nyugati kultúra: szellő, amelynek érintésétől a kiválasztott költőben soha nem hallott dalok ébredtek meg, soha nem látott álmok váltak valóra. A zsenialitásnak ilyen méreteire kis irodalmi szatócsok hiába illesztgetik mérővesszőjüket. Ne nyúljon senki a költőhöz, aki nem hisz az emberi zseniben, s aki az élet legszerelmesebb ajándékának nem a művészek nagyszerű látomásait tekinti. Révész Béla nemcsak szuverén író és életalakító, hanem a zseniben hívő, művészetszerető emberek közül való. Életét keresztezte a szép emberi csoda, a zseni, s ő a róla megőrzött foszló, tűnő emlékekből élőelevenen megfestette képmását.