Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám
Amál néni, vénkisasszony, szerényen, csöndesen élt egyedül a csöndes kis házban, mely szülőiről maradt reá. És úgy élt itt, mint a hívő az áhítattal teli templomban. A ház legszebb szobája egy ifjúkori élmény szentélye lett. Abban az időben sokat beszéltek erről az ártatlan, kedves és magjában jelentéktelen esetről. A kisvárosi sugdolózás e hálás témája ugyancsak alámerült a mindennapi élet mocsarába. Az történt valamikor, hogy a költő ott járt a városkában és egy csodaszép nyári estén megismerkedett a viruló, fiatalságában meghatóan bájos Amállal. A költő - izzó, mindig izgatott lélek - rászabadította forró szíve perzselő indulatát a csodálatában remegő, bűbájos leánykára. Szegényke szólani alig mert, alig tudott; szinte kábultan tűrte az izzó, perzselő szavakat, színekben dús mondatokat, melyekben a mindig szerelmes szív bódító szenvedélye lüktetett. A költő híres volt országszerte; pompázó, dagadó verseit szavalták, szerették mindenütt. Lobogó indulatának hamar lett élménye jóformán minden találkozás az ismeretlennel. Ennek a nyáresti találkozásnak himnuszát beleöntötte a Nyári éjszaka lihegő strófáiba.
Eleinte titokban, később nyíltan, szégyenkezés nélkül, majd büszkén gyűjtötte a leány mindazt, ami a költőre vonatkozott; dacos szeretettel az arcképeit, melyeken nagy prémes bundában gazdagon, ünnepélyes fekete kabátban súlyosan, egyszerű öltözetben, tenyerébe hajtott fejjel ábrándosan, fiatalon, majd meglett férfikorban, különféle fejtartással és arckifejezéssel látható. Szép, drága keretekbe rakta őket, s úgy helyezte el a képeket a költőnek szentelt szoba falain. Immár fonnyadt koszorúk övezték a fakuló fotográfiákat.
S e képek között fakult annak a leánykának a fényképe is, ki divatját régen múlt ruhácskában, ábrándos fiatalságának megható kedvességével valamikor réges-régen a «Nyári éjszaka» riadt kis hősnője volt. Már vagy húsz esztendeje; ha a vénkisasszony pillantása ráesik erre a fényképre, úgy nézi, mint valamely furcsa módon ismerős idegenét, talán harminc éve, hogy elhalt testvérke fotográfiáját, kinek letűnt életéhez mindjobban fakuló emlékek foszlányai tapadnak.
Egy állványon piros kötésű aranydíszes könyvek sorakoznak, ma már érthetetlen ízlés harsogó pompájában. Az ódon asztalon albumszerű és mai szemnek sehogyan se szép, nagy könyvek terülnek el, mint halottak. A vénkisasszony maga takarítja le róluk a folyton és könyörtelenül rájuk rakódó port. Valamikor díszes, elirigyelt könyvek, bennük pihennek már vagy húsz éve a költő versei. Míg élt, fölcsendültek országszerte mindenütt és nyomukban ittas lelkesedés fakadt. A feledés finom s kérleletlenül súlyos porrétegei rárakódnak az immár alámerülő művészi ívhajtásokra, melyekre a költő rátornyosította legjobb tudásával érzéseit, életének minden meleg rajongását, tarka álmait, lelke pompázó színeit, gyötrelmes gondolatait; megható iparkodásait. És mindez elhangzott már régen, mintha soha meg se szólalt volna; semmivé fakul, ellepi a feledés pora s értékét veszti talán, mint a hajdan hatalmas úr névaláírása, kinek keze porlad.
Itt él a vénkisasszony, a legszebb élmény e csöndes kápolnájában; sárguló ujjheggyel lapozgat a verseskönyvekben s a meghatottság áhítatával forgatja a sárguló lapokat. A régi strófa, a régi hang az ő lelkének friss meg érces, erővel teli és élettel duzzadó. Nagy lelki tisztelet él a vén leányban a tehetség megnyilvánulása iránt, akinek emberét látta szemtől-szemben.
És így történt, hogy a «Nyári éjszaka» hősnője anyáskodó lelkesedéssel vállalta a gondot, hogy ellátja a havonta szükséges szerény pénzösszeggel egy távoli rokonát, ki rávetné magát a tanulmányaira teljes erővel, fanatikusan. Ez a fiú muzsikus akart lenni és semmi más. Nem mestere valamely hangszernek, ki odalép a díszes közönség elé és tolmácsolja mindenféle nagy zeneköltők műveit. A fiú a maga muzsikáját akarta kifejezni; úgy érezte, hogy néki is van mondanivalója, ami néki a legfontosabb, s azért tanult, hogy megnyilatkozhassék. Amál néni boldog volt: de nagyszerű! Akadt a családban egy a köznapitól elütő ember s árván maradt szíve minden rajongásával segítette a fiút, amennyire tőle tellett.
Zeke Márton az új ösvényt kereső tehetség szilaj energiájával dolgozott és viaskodott; meg is jelent néhány kottája; a télen egy fiatal zongoraművész bemutatta néhány darabját egy Berlinben adott hangversenyén. A szakemberek - agyonhajszolt újságírók, kik megálltak talán feleúton a cél felé, melyet bennök valamikor a gyermek jelölt ki telhetetlen fantáziájával - türelmetlen füllel hallgatták e nekik érthetetlen szólamokat és szólásmódot, s megírták elégedetten, bennük még mindig remegő ingerültséggel, hogy a jóérzésű közönség kinevette a komponistát, ami nagyon érthető. Nemsokára ezután fiatal muzsikusok, ugyancsak künn, Berlinben eljátszották egy vonósnégyesét. A közönség ezúttal is nevetett; az újságírók néhány sorban elintézték ezt a furcsa muzsikust; de ezúttal már itt-ott megszólalt egy hang, mely megjegyezte, hogy jelentkezett valaki, talán még tapogatózó, kereső, kiforratlan, ki ha megtalálja magát ...
Ismertetéseikben a budapesti lapok megemlítették, hogy a berlini közönség egy része nevetett a magyar zeneköltő muzsikáján, de hangsúlyozták, hogy Zeke Márton mégis csak mint a dúsan tehetséges magyar faj egyik érdekes képviselője helyet követel magának a művelt Nyugaton.
Amál néni büszkén és boldogan írt az öccsének és kérte, hogy jöjjön le hozzá látogatóba. A költő emlékének szentelt szoba falán most már ott volt a fiatal muzsikus fényképe is.
Zeke Márton szívesen akarta meghálálni nagy jótevőjének, Amál nénjének, mindazt, amit érte tett. Csodálta a vénkisasszonyt, ki nem értett a zenéhez semmit, nem tudhatta, hogy miféle tehetség az - és hogy egyáltalában tehetség-e? - melyet éveken át bíztató szeretettel istápolt, ki nem tudta, miről van szó, de hitt a fiatalemberben tántorítatlanul. Mindig meg volt hatva, ha erre a neki érthetetlen áldozatkész szeretetre gondolt. Arcán a hálás ragaszkodás mosolyával állított be a csöndes kis házba.
Az örömteli asszonyi lélekből fakadó furcsa s a fiatalembernek meglepő kérdések szinte végeláthatatlan sora szaladt végig a most jött vendégen. Amál néni büszke volt s orcája tüzelt a boldogságtól. Furcsa, lappangó nagyravágyás megvalósulásának mámorító öröme lobogott benne. Végre is fellobbant ebben a kérdésben:
- Ugye, Marcikám, te most nagyon híres vagy és egész Európában ismerik a nevedet?
Meglepve és elcsodálkozva nézett nénjére a fiatalember és csak most látta meg, hogy Amál kisasszony milyen izgatott; elmosolyodott s a fejét ringatta, majd így szólt lassú, vontatott módján:
- Nem gondoltam erre s azt hiszem, ez nem fontos ...
- Ó, te nagyon híres vagy, ezt én egész bizonyosan tudom. ... és tudod, miből tudom?! - mondta erre fürgén, izgatottan a vénkisasszony. - Mert tegnap, amikor este kimentem a Főútra, hogy sétáljak egy kicsit, találkoztam ... tudod, kivel találkoztam? Találkoztam Kürtessy Bertalannal! Az öregúr megemelte a kalapját, meg voltam lepve, Marcikám, mert eddig nem is tudtam, hogy ismer és most kiderült, hogy ismer, tudod, és odaállt elém, és azt mondta; «Bocsásson meg, igen tisztelt asszonyom,» azt mondta, «amiért bátorkodom megszólítani, de nagyon örülök, hogy találkozom kegyeddel. Mert méltóztatik tudni,» azt mondta «egy nagy kérésem van! Örömmel hallom, hogy az öccse, a fiatal maestro, eljön a városunkba, látogatóba. Ezért legyen szabad megkérnem, kegyeskedjék megmondani neki, hogy nagyon örülnék, ha Zeke Márton megtisztelne látogatásával. Nem veszi rossz néven, igen tisztelt asszonyom, hogy ezzel alkalmatlankodom, és lesz olyan kegyes ...» Természetesen megígértem Kürtessy Bertalannak, hogy föl fogod keresni, Marcikám, és remélem, be fogod váltani, amit megígértem!
A fiatal muzsikus bólintott és megnyugtatta a nénjét nyájas mosollyal:
- Jól van, drága Amál néni, holnap délután meglátogatom Kürtessy Bertalant!
És a szavai melegségével igyekezett kifejezni hálás szeretetét nénje iránt.
Este végre ott feküdt a kis szobában, a jó ágyban, a kedves csöndben, melynek apró titkait nagyon szerette hallgatni. Azután elgondolkodott ezen a meghíváson. Kürtessy Bertalan kéreti, hogy látogassa meg, a városi zeneiskola igazgatója ... Nagyon valószínű, hogy ő sohase lesz semmiféle zeneiskola igazgatója! ... Kedves finom öregúr, bizonyára mindenki tudja a városkában, hogy kicsoda, amikor az utcán megpillantják ... Ismeri látásból; karcsú, magas az alakja, rendesen bársony kabátot visel, lehajtott gallért és csokorra kötött sötétzöld selyem nyakkendőt. Igen, elüt az emberektől, amikor végigsétál estefelé a városka utcáján. Sokan köszöntik, talán minden második ember; ilyenkor az öregúr gavalléros mozdulattal megemeli széles karimájú puha fekete kalapját; sűrű haja finom fürtökben omlik hátrafelé, a hajtő még koromfekete, a hajszálak vége azonban már egészen fehér, s attól az öregúr feje olyan, mintha kacérkodón berizsporozta volna egy keveset. S amikor visszaköszön, nyájasan néz és kedvesen mosolyog; sűrű fekete szemöldöke vékony ívben keretezi a szemüreg felső szélét. Látni a mosolyát tisztán, mert bajusza gyér kissé s hosszú hegye kétoldalt lefelé áll el a szájtól; az alsó ajk alatt kis szőrpamacs mutat fehér és fekete szálakat vegyesen.
A fiatalember elmosolyodik, amint így maga elé idézte az öregúr arcát és alakját: úgy érzi, hogy Kürtessy Bertalan, ha maga van, ha másokkal együtt, talán egy percre sem szűnik meg művésznek, zeneszerzőnek, muzsikusnak lenni. Sohasem privatizál ... Nagy érdemei vannak, ez kétségtelen; a kisváros fogékony, de léha időtöltésre könnyen hajló köreiben nagy energiával teret hódított az értékes muzsikának, híveket, rajongó szolgákat nevelt a zenének, nemes törekvéseket fakasztott hálás, de nélküle talán parlagon maradt talajból. A köznap gondjai közé ékelte a művészi gondot önzetlen serkentőnek. Jó a műkedvelő, haszna van belőle az igaz művészetnek.
Kürtessy Bertalan ... Lehet, hogy sok mindent föláldozott a maga akaratából, mert mint szervező, oktató és mester akart híveket hódítani a zene nagyszerű művészetének. Pedig ő is alkotó ... Komponált dalokat s ezek népszerűek ma országszerte, daloskörök műsorain szerepelnek hálásan csengő ügyes kvartettjei és ... igen, csinált mást is? A fiatal muzsikus nem tudott róla ...furcsa, hogy nem érdeklődött az öregúr munkássága iránt, aki pedig finom, rokonszenves ember; valóban: illett volna ... Hiszen Kürtessy Bertalan azért óhajtja magánál látni, mert kíváncsi reá, úgy van: érdeklődik iránta. S ez szép, ez jóleső, ez melegít. Holott nem is csinált még sokat ... Sokat? Jóformán semmit ... Látni akarja, meg akar ismerkedni vele, beszélgetni ...
Miféle összefüggés van a létrehozott mű és az írójának, megteremtőjének személye között? Ez a személy, mely most itt fekszik Amál néni csöndes kis szobájában és hamarosan el fog aludni, egy huszonnyolc éves fiatalember, aki írt néhány zongoradarabot, egy vonósnégyest, van néhány dala és egy csomó megkezdett másféle munkája, tervek, foszlányok, följegyzések, fölvázolások ... olyan mindegy ... a következő percben el fog aludni ... a tehetséges komponista? ... érdekes? Nem, megvallhatja őszintén: egy csöppet sem érdekes ... Berlinben játszották, kinevették ... az újságok írtak róla ... a kottákon a neve ... maga a személy ... el fog aludni ... egészen mindegy ...
Másnap délután, öt óra tájban, benyitott Kürtessy Bertalanhoz.
A szobaleány bejelentette.
A következő pillanatban az öregúr már meg is jelent az ajtóban s feléje nyújtotta a kezét igazán szívesen:
- Isten hozta! Valóban nagyon örülök, hogy már ma eljött, volt olyan szíves és fölkeresett! Tessék! Itt erre a fogasra, megengedi, majd felakasztom a kabátját. Parancsoljon! És mindjárt meg is mondom, hogy miért voltam olyan ... olyan elszánt és kérettem kedves nénje őnagysága útján, hogy tiszteljen meg a látogatásával ... tessék csak, erre! Mert kérem, van itt egy nagyon jó zongorám és ugyebár, ha két muzsikus elbeszélget egymással, hamarosan szükség van a jó zongorára, hiszen az természetes!
Az öregúr izgatott volt az első percekben és magas baritonja, mely nagyon kellemesen csengett, bizony nyugtalanul röpdösött, amikor üdvözölte a vendéget, betessékelte a dolgozószobájába s ott leültette egy kényelmes karosszékbe.
Zeke Márton is zavarban volt és mély színezetű hangja csöndes vontatott menetben kísérte az öregúr gyorsan pergő szólamát:
- Ó, kérem szépen, alászolgája, Zeke Márton vagyok, tessék csak hagyni, majd én fölakasztom ... ne tessék vele fáradni ... Ó, köszönöm szépen, nagyon szépen köszönöm, tessék csak; hiszen az nagyon természetes, ha az igazgató úr olyan szíves és érdeklődik irántam és azt óhajtja, hogy fölkeressem, ez igazán jól esik és persze máris eljövök, köszönöm szépen, köszönöm ...
Az öregúr sok mindent hallott már erről a fiatalemberről; tudta, hogy szűkös viszonyok között él, hogy Amál kisasszony segélyezi havonta, hogy próbált már pénzkereső foglalkozást folytatni, de nem bírta sokáig; hogy szívós és könyörtelen és megmarad a maga gondolkodása és megállapításai mellett ha törik, ha szakad; ismerte a már megjelent munkáit, vagy helyesebben: igyekezett velök megismerkedni. És mindebből elgondolta magának ezt a Zeke Mártont és látott képzeletében egy magas, széles vállú, keményvonású, hátraszegzett fejű, éles nézésű férfit, dacosat, harcra készet, viaskodót ... a hódító fiatalságot. És íme, a nagy csalódás! A látogató alacsony termetű; fejét kissé előre hajtja, mintha mindig hallgatóznék, vagy figyelne valamire. Az arcán, így első pillantásra, nem sok az értelem, s folytonos széles mosolyra húzott szája előszörre megzavarja az embert. Az orrán nagy pápaszem ül kissé ferdén, az üveg mögül barna szempár néz a világba, semmitől se rettegő gyanútlansággal. Az új mester? A felforgató ... ?
Most szemben ülnek egymással és lecsöndesednek, megpihennek; most már nyugodt kíváncsisággal néznek egymásra. Mosolyognak.
- Nagyon örülök, hogy fölkeresett - indult neki a barátkozásnak az öregúr, ki buzgón győzte le magában a «Hát ez az?!» hangulatot. - Nem veszi rossznéven, ha megvallom őszintén, hogy kíváncsi voltam önre ... ?
A fiatalember hajlongott kissé s még jobban mosolygott, mint rendesen; a szeme pedig elkalandozott az öregúr feje fölött. Zeke Márton furcsállotta, hogy ebben a kisvárosban - melynek jórészt kezdetleges állapotban maradt utcáin és terein ritka már a három emeletes ház - most itt ül egy ily kitűnően berendezett dolgozószobában s elcsodálkozott azon, hogy ez a nagy könyvtár, e hatalmas kottakötetek, ez a szép, kitűnő zongora, a sarokban a kisbőgő, hangjegytartók, a falon persze Beethoven és Bach nagyméretű képei ... hogy mindez itt lehetséges. Ezüstkoszorú persze s a művész sikerekben talán dús múltjának egyéb kedves emlékei. Nagy íróasztal, kívánatos csönd, a magába mélyedés titokzatos munkájához illő kényelem ... s a bizony hajléktalan fiatal muzsikusban fölvetődött akaratlanul a kérdés: Tudnék vajon itt dolgozni? ... És máris kalandos tervek keringtek a fejében.
- Igazán nem tudom, hogy miért ... - mormogta, mert gépiesen megértette az öregúr szavait.
- Hogy miért? Hiszen ez nagyon egyszerű! - szólt erre jó kedvűen az igazgató úr. - Tudom, hogy ön Csécsay Amália őnagyságának az unokaöccse; s bár nem él itt a városban, amit igazán sajnálok, mégis úgy érzem, hogy ön azért csak idekapcsolódik mihozzánk ... ha nem veszi rossznéven ezt az erőszakoskodást - toldotta meg kedvesen.
- És kérem, ezért érdekel főképpen a sorsa, mint művész emberé ... ha nem veszi tolakodásnak - fűzte hozzá az idős ember nyugodt szelídségével.
- Ó kérem, nagyon megtisztel az igazgató úr - mosolyogta kissé zavartan a fiatalember.
- Érthető, nemde, hogy ilyen módon Zeke Márton személyesen érdekel? Ez nem puszta frázis, nehogy azt higgye, kedves öcsémuram, hanem ez így van s ezt be is tudom bizonyítani. Amint olvastam a hírét, hogy megjelentette valamelyik munkáját, már meg is hozattam a kottáit hamarosan. Ott vannak - mondta kedves humorral és rákacsintott a zongorára.
- Az igazgató úr nagyon kedves és zavarba akar hozni - dünnyögte csöndesen, kissé riadtan a magánosan élő fiatalember. - Hiszen ez mind csak kísérlet, keresés, amit én csinálok ...
- Nem tudom, hogyan értsem. Megvallom őszintén, próbáltam már lejátszani a dolgait a zongorán és bocsásson meg, nem akarom megbántani, különben is mindig azt hallottam önről, hogy feltétlenül komoly muzsikus ... de megmondom, hogy én bizony nem tudtam ezekből kiokosodni, vagyis, nem tudom megérteni ezeket a zongoradarabokat; mint ahogyan nem tudom megérteni, hogy miért nevezi ezt kísérletnek és keresésnek.
A fiatalember őszinte pillantással nézett az öregúrra és szíves mosollyal próbált magyarázatot adni; úgy beszélt minderről, mintha valaki másról lenne szó, kit azonban jól ismer; ezt mondta:
- A dolog előttem igen egyszerű, kérem. Azt hiszem, hogy nékem van mondanivalóm, éspedig olyan gondolatok vannak bennem, melyek igazán az enyémek. Úgy értem, hogy mindennek még a lényege is belőlem fakad. Talán nem mondom elég világosan? ... Nékem ugyanis az a meggyőződésem, hogy amikor magamba merülök: a magam muzsikáját hallom; amennyire természetesen zeneszerző meg tud lenni korábban felhangzott muzsikák hatása nélkül. Úgy érzem, hogy amit elmondok, az valóban az én mondanivalóm: a csoda megtörténik és én eredeti vagyok. Tessék csak megérteni: amit elmondok, az új s nékem ezt a magam nyelvén kell elmondanom; mert az én mondanivalómra a közlés már meglevő használatos formái nem alkalmasak. Kísérlet tehát az, amit én csinálok, először is megkísérlem, hogy megértsem önmagamat s azután megpróbálom kifejezni a magam mondanivalóját - vallotta be csöndesen, vontatott, lassú beszédmódján, megható hittel a fiatalember. - Persze, attól tartok, hogy ez nagyon kezdetleges módon sikerül most még nekem. Sokat kell gondolkodni ...
- Hm, értem, nagyon jól megértem s amit mond, az valóban igen érdekel - szólt erre, most már nekimelegedve, az öregúr. - Bocsásson meg, de annyira izgat sok minden, ami önnel összefügg, öcsémuram, hogy elfelejtettem megkínálni, tessék, cigarettát vagy inkább szivart? - Fölugrott: odatolta vendége elé a dohányzó-asztalkát.
- Köszönöm szépen - s a fiatalember széles mosollyal vett egy szivart. - Ha meg tetszik engedni, inkább szivarra gyújtok.
- Tessék csak, de vegye ezt a szép szőkét itt, ez jobb lesz, azt hiszem! - s az öregúr odatartotta vendégének az égő gyufát s ő maga rágyújtott egy cigarettára.
- Köszönöm szépen; - a fiatalember kissé sután fogta és szítta a szivart. - Nagyon szépen köszönöm ...
- Most már jobban esik a beszélgetés, szivarszó mellett - mondta kedvesen az öregúr. - Most már azt is merem megkérdezni, hogy mit nevez ön «keresés»-nek, amikor a muzsikájáról van szó; mert hiszen ön így mondta: «kísérlet és keresés» ... nagy figyelemmel hallgatom, mert ez engem roppantul érdekel.
- Ó, az igazgató úr nagyon kedves és attól tartok, hogy túloz, amikor ilyen fontosnak veszi azt, amit mondok - hárított el magától minden pózt a fiatal muzsikus. - Amit csinálok, az igazán nem más, mint kísérlet meg keresés; magamban így neveztem el a munkálkodásomat. Mert, amint megkísérlem kifejezni, amennyire csak lehet, a magam eszközeivel a mondanivalómat, akkor alapjában nem csinálok mást, mint formát keresek, az én melódiámnak keresem a formáját. Ez, kérem, a legmélyén ugyancsak az ösztön munkája; de itt már jóval több tudatosság jelentkezik, mint a mondanivaló megállapításánál. Új tartalom? Igen? Akkor új formát kíván.
- Persze, hogy már külső megjelenésében elüssön minden mástól - szólt örömteli megértéssel az öreg úr.
- Nem! Hanem mert az új gondolat nem tölti be a régi formát - hangzott a válasz, jóformán mint szigorú rendreutasítás. De a fiatal zeneköltő elcsodálkozva nézett ezután az igazgató úrra s elmondta őszintén: - Kérem, hogy az, amit én csinálok, az elüssön minden mástól, az nékem sose jutott az eszembe. Sose törekedtem arra, hogy mást csináljak, mint a többi. Még csak azt se akarom, hogy valójában csináljak valamit. Hiszen ez nem fontos. Azért írom a kottáimat, mert a muzsikám önmaga jelentkezik. Tessék elhinni, hogy mindig nagy kínban és bajban vagyok, amikor valahogyan ki próbálom fejezni azt, ami bennem végbemegy. Tudom a mondókámat, szinte apróra, tisztában vagyok majdnem mindennel és kérem, amikor leírnám, azt kell tapasztalnom, hogy ami után igyekszem, milyen borzasztóan nehéz megcsinálni a legegyszerűbbet úgy, hogy más is értsen belőle. Idegenkedve állanak szemben a talán szokatlan jelenséggel, mely azonban nékem közvetlen és természetes. Nem látok abban, amit csinálok, semmiféle elrugaszkodást. Szerintem az, amit közlök, a munkám: az így is van.
- De a szakemberek, akik ezzel a művészettel apróra foglalkoznak - kezdte az igazgató úr.
- Ugyan kérem, a szakember! - vágott a szavába határozott kézlegyintéssel a fiatal muzsikus. - Mi az a szakember? A művészet országába tévedt szerencsétlen, aki olyképp igyekszik igazolni fölösleges jelenlétét, hogy nekilát és «rendet» akar csinálni az alkotó elme birodalmában. Rámutat és megállapít, szabályokat és törvényeket szövegez és kötelezi a művészt, hogy tartsa be ezeket. Egy ilyen mindentudó, ki maga nem hoz létre semmit, ráburjánzik az alkotó elme munkájára; abból él, hogy van művészet s azt hiteti el a világgal, sőt még önönmagával is, a szegény, hogy igazat tud tenni értékek között
- De öcsémuram - próbálkozott a városi zenede érdemes igazgatója - azt csak nem lehet vitatni, hogy a bíráló - -
- A világon van?! - szinte meglepő volt a csöndes, szelíd fiatalember kitörő indulata. - Kedves uram! Amit a művész produkál, azt voltaképpen a természet termeli az emberen keresztül. Éppen úgy, mint a virágot s a gyümölcsöt, az illatosat és a rossz szagút, az édeset meg a vackort, az egészségeset és a beteget. Belenyugszom, hogy van bíráló szakember, hiszen a természet munkáját, a világ rendjét is kifogásoljuk s azt hisszük, jobban tudnók berendezni az ember földi életét, ha mi igazgathatnók a gondviselést. Akkor csupa derék, jó, hibátlan, kifogástalan, szép és lángeszű ember szaladgálna itt a földön, s az élet minden legapróbb részletében nekünk, halandóknak tökéletes lenne!
Az öregúr a fejét ingatta csöndesen és fölhúzta a szemöldökét. - Ön persze haragszik a kritikusokra, ezekre a szerencsétlen szakemberekre, mert a berlini hangversenyen bemutatott műveit - -
- Nem is gondolok reájuk! - jelentette ki zord határozottsággal a fiatal muzsikus. - Őszintén megírták a helyzetüket az én munkámmal, akarásom eredményeivel szemben. Igazuk van, ha kinevetnek s igaza volt a közönségnek, mely akkor a teremben együtt ült és nevetett azon, amit hallott. Nem tudom, hogy mit hallott.
- Hogyan értsem azt, hogy ön nem tudja ... hiszen az ön műveit mutatta be a zongoraművész?! - figyelmeztette kissé szigorúan az öregúr.
- Úgy van. De nem hallottam, hogy az én jóakaróm hogyan adja elő azt, amit leírtam.
- Nono! - szólt rá kedvetlenül az élesen beszélő fiatalemberre az igazgató. - Kitűnő muzsikus és kitűnően zongorázik! - Az öregúr e kijelentése nem tűrt ellenmondást. - Ismerem!
A fiatal zeneköltő erre elmosolyodott szelíden.
- Attól tartok, hogy az igazgató úr nem ért meg engem, mert nem tudom magam jól kifejezni - mondotta bocsánatkérőn. - Legyen szabad elmondanom a következőt: Amikor hozzáfogok egy munkám megcsinálásához, bennem már készen él az, amit akarok; most ezt közölnöm kell. Nagy küzdelem ez, amikor azon igyekszem, hogy megvalósítsam, amit elgondoltam. Egy lázas, kegyetlen iparkodás az egész, amikor közelébe igyekszem jutni annak, ami bennem mint elgondolás él és munkára késztet, előre tudom, hogy hiábavaló minden gyötrődésem, szívós akarásom. Nem tudom az ideált megközelíteni annyira, ahogyan én azt szeretném, de azért küszködöm és viaskodom. És az eszközeim? Tinta, toll és papír; a hangokat jelző jegyek; a mindenféle jelzések, melyek a színezést mutatnák; szavak, amelyek az előadást jellemeznék. S ha oda is írok mindent, amit csak tudok, de sok mindennel maradok adósa mégis az elgondolt ideálnak! Úgy érzem, hogy még nem bontakozik benne a lélek, amire minden műnek szüksége van, hogy élete legyen. S most hol marad az előadó? Átérezte a művemet úgy, mint én, a kezébe adott fogyatékos följegyzés ellenére? S amikor megszólaltatja az én muzsikámat, úgy hat ez, meggyőzőn, mintha most már belőle fakadna, ott a dobogón, abban a pillanatban, a figyelő közönség füle hallatára s mégis lélekkel tele? Élmény lesz belőle valóban?
- Igen, igaz, most már kezdem érteni - mondta az öregúr s elgondolkodva nézett maga elé; majd rövid hallgatás után érdeklődve szólt: - mégiscsak nagyszerű érzés lehet az, amikor az ember munkáját messze idegenben, például Berlinben, játsszák!? ... - és most ránézett a fiatal muzsikusra. - Nagy dolog az, nemde?
A fiatalember vállat vont őszintén és megvallotta:
- Én nem éreztem semmit. Ma sem érzek ebből semmit. Eljátszották, Istenem! Hát aztán? Többet tudok én? Mélyebb lettem? Gazdagodtam belső értékben? Nem veszek észre magamon semmiféle változást.
- De már engedje meg, a berlini lapok írtak önről, s ezzel kapcsolatban német lapok is másutt, meg a magyar újságok hirdették az ön diadalát, mert hiszen diadal, ha most még nem is mutatkozott a teljes siker!
- Mit érek vele? Most olvassák, a következő percben elfelejtik s ez érthető. Ha akad talán, ki tudja hol, merre, miféle érdeklődő, mit változtat az a sorsomon? Tud egy harmadik ember annyira érdeklődni az alkotóművész iránt, hogy ez valami jutalomfélét érezzen ki belőle? - vetette föl a kérdést a fiatal zeneszerző szemrehányó hangon. - Ha belenéz a kottáimba, egy néki ma még idegen világ nyílik meg előtte, melytől bizonyára visszahőköl.
- Látja, ez az, amire kérni akartam, - mondotta most gyors elhatározással az öregúr - s amiért kell a zongora, ha két muzsikus elbeszélget egymással. Ugyan kérem, üljön a zongorához és játssza el a darabjait, melyek kottáit már oda is készítettem jó előre. Mert bizony én vagyok az az érdeklődő, aki nem tudok eligazodni.
A fiatal muzsikus mosolygott és csöndesen rázta a fejét.
- Nem mondom, hogy eljátszom azokat a dolgokat szívesen; de ha kívánja, leülök a zongorához. Azt hiszem, nem sok öröme lesz benne. Nem vagyok ura a hangszernek.
Fölállt, még egyet szítt s a szivar megmaradt harmadát gondosan elhelyezte a hamutálca szélére. Azután a zongorához ült s a kottatartóra tette a hangjegyeket. Három vékony füzet volt, melyben lapozgatott.
- Talán nincsen is szűksége a kottára - jegyezte meg, hogy kimutassa benső érdeklődését, az öregúr. - Tudja betéve a dolgait, bizonyára.
A fiatal muzsikus elfordult, a forgószéken ülve, a zongorától. Kissé összevonta a szemöldökét s hidegen mondta erre:
- Téved! Nem tudom a dolgaimat fejből eljátszani. Csak addig foglalkozom velük, míg valahogyan el nem készülök a munkámmal. De sohasem érzem, hogy befejeztem őket, legföljebb, hogy már nem tudok mit csinálni rajtuk. S amint megszűnt köztünk ez a kapocs, a kompozícióim már nem érdekelnek. Nem gyakorlom az előadásukat a zongorán. Ha kívánja, hogy eljátsszam őket, egy kis türelemmel kell lennie, mert közepes zongorás vagyok.
Újra a zongorához fordult, maga elé igazította a hangjegyeket, végignézett a lapon ellenséges szemmel, aztán határozott mozdulattal megszólaltatta a hangszert.
Már az első ütemek más dalt, más hangzásokat hoztak a megszokottnál; de a melódia erős volt és megkapó, a vele fölcsendülő akkordok éles, vad ritmust raktak alája. A fiatal muzsikus acélos ujjakkal verte le a zenei frázis pilléreit, mintha jókora kőtömböket helyezne egymásra. Néha egy bonyolultabb futam vagy akkord akadály volt a játékosnak, ki csak a velejét vette ki ilyenkor fölvázolón a zenei figurának; azon igyekezett, hogy a mű értelmét tolmácsolja hallgatójának. Így játszotta végig a három füzetet. Csak a címét mondta meg mindegyik darabjának, de mást nem beszélt és úgy látszott, hogy nem is óhajtja most a más beszédét hallani.
Amint befejezte a játékot, már föl is állt a zongora mellől és végigment a szobán.
- Ilyen értelemben kellene eljátszania ezt egy jó játékosnak, művésznek. És még finomabb ellentétben kell kihoznia az árnyalatokat. Az ellágyulást sem tudom úgy kifejezni, ahogyan a Sonatine menete kívánja. Érti már, igazgató úr, a berlini közönséget, mely nevetett, és az újságírókat, akik ezt élvezettel följegyezték?
- Nem mondhatom, hogy teljesen tisztában vagyok azzal, amit most hallottam - vallotta be az öregúr - de azt hiszem, mégis megértettem sokat belőle. Igen, elhiszem Önnek, hogy ez is zene, ámbár jókora eltávolodás a nagy mesterektől.
És Kürtessy Bertalan riadt pillantást vetett a falon függő két nagyméretű arcképre.
- Eltávolodás, igen, de ez érthető. Ma másképpen beszélnek és sok mindenben másképpen gondolkodnak az emberek, mint ezelőtt pár esztendővel - szólt erre a fiatal muzsikus. - Sok törvényt alkottak és sok törvény vesztette el az erejét. Ilyen az élet, csupa elevenség, megújhodás, fejlődés, kibontakozás. S ezzel együtt nő, fejlődik, diadalmaskodik és vész el megint a tartalom s vele a forma! - oktatta a fiatal az öreget. - Ez bizonyára így van mindenben, amihez azonban nem értek. Igyekszem úgy muzsikálni, ahogyan tőlem telik. Egyszer talán majd csak megértenek.
- Hm ... hiszen ami furcsán hat, az ebben az esetben nem is a tartalom, mely most, hogy ön volt olyan szíves és eljátszotta nékem a darabjait, már nem idegen előttem; utána cseng bennem s kezdem mindjobban érteni. Mert én is el tudok gondolkodni a melódián - s az öregúr kissé szemrehányón mosolygott.
- Elhiheti, igazgató úr, hogy jól esik nékem ez az igaz érdeklődés - mondta melegen, kissé lassan és vontatottan a fiatalember. - Persze, amint erről beszélgetek - s rövid kézmozdulattal a zongorára mutatott - csakhamar izgatott leszek és talán nyers, ilyenkor nekivadulok, ami nem való. Ennek azonban az a magyarázata, hogy nékem ez komoly dolog, nem tehetek róla.
- Értem; jól megértem, és kell is, hogy művészemberben indulat legyen - mondotta jóságosan az öregúr - de tudja, még azt szeretném csak megjegyezni, hogy amitől meghökkenek, ami szinte visszariaszt, az a külső megjelenés, a forma. Ezzel nem igen tudok megbékülni.
- Ó igen, ezt eredményezik a szent törvények, miket nagytekintélyű tanárok tanítanak. Bocsásson meg, igazgató úr, van rá példa bőven, hogy tudják a törvényeket, szabályokat, recipékét, titkokat, fogásokat nagyszerűen, s hiába, nem tudnak megírni egy valamire való zenedarabot. Ez az egyik jelenség, melyet nyugodtan meg lehet állapítani. A másik pedig: jönnek úgynevezett «modernek», kiknek szintén nincsen semmi mondanivalójuk s ezt a legfurcsább külső megjelenési formákban közlik a most méltón meghökkenő érdeklődővel. Ezek a gyanúsak. Ezeket is ösmerem.
- Ugyebár, ön is elismeri, hogy csupán azért, mert másképp szólalnak meg, mint ahogyan mi beszélünk, azért még nem szükséges őket komolyan venni? - hangsúlyozta az igazát az öregúr.
- A gyanúsak! - ismételte haragosan a fiatal muzsikus. - Azon igyekeznek, hogy másmilyenek, furcsák, bizarrak legyenek, olyanok, akiket majd csak egy késői nemzedék tud megérteni. Gőgösen lenéznek minden eddig nyújtott értéket. A régi tudás elavult, a régi tartalom unalmas, szürke, mondják. Mindezen túlvannak. Gyanúsak! ... Mert fődolog a tartalom. S ha van az embernek mondanivalója, nem azon igyekszik-e, hogy minél értelmesebben elmondja? Még mindig marad akkor is mélység, belső gazdagság és misztikum elég a munkájában. Azért, mert valaki kusza, zavaros, dadog, lármás, rakoncátlan, tudatlan és így tovább: azért még nem modern óriás, ki szétrepeszt régi formákat s görönggyé változtat régi értéket, hanem: gyanús! Ezt mondom én is, igazgató úr.
- Nagy örömmel hallom ezt, öcsémuram! - s az öregúr arcán ez meg is látszott. - Tessék, üljön le, kérem. El se képzeli, milyen jól esik nékem elbeszélgetni erről. Hiszen nincsen itt a városban senki, akivel így el lehetne beszélgetni ezekről a témákról, melyek minket annyira érdekelnek. Ez igazán keserves és az idő múlik.
- Bocsásson meg, igazgató úr, de most már mégis mennem kell. Amál néni vár otthon s nem akarom várakoztatni - mondta csendesen, lassan a fiatalember.
- Igen, igen, engedelmet kérek, hogy nem gondoltam erre. Adja át kérem kézcsókomat őnagyságának! Valóban nagyon örülök, hogy volt olyan kegyes és fölkeresett. Nem is tudom megmagyarázni, szavakba foglalni, ez milyen jót tett nekem, ez az ön látogatása, igazán. Még itt marad? Nem utazik vissza a fővárosba!
- Maradok még talán tíz napig - s a fiatalember csöndesen bólogatott is szinte látta maga előtt ezt a tíz napot. - Amál néni kívánsága ez, és én nagy hálával tartozom neki.
- Még tíz napig? - hiszen ez nagyszerű! - örült neki az igazgató úr. - Akkor lesz olyan szíves és meglátogat még egyszer-kétszer, nemde? Hiszen arról beszélünk, ami mindkettőnket nagyon érdekel. Eljön még ugyebár? - kérlelte az öregúr nagyon kedvesen a fiatalembert.
- Jó kérem, valamelyik délután eljövök - ígérte meg a fiatal muzsikus.
Kürtessy Bertalan betette vendége után az ajtót és visszament a dolgozószobába. Fölcsavarta a villanyt és körülnézett. Pillantása ráesett a hamutartóra, melynek szélén ott feküdt a szivarvég hidegen, melyet a vendég tett le, mielőtt a zongorához ült. Kürtessy Bertalan az íróasztalához lépett, egy fehér papírlapra ráírta: «Ezt a szivart szítta nálam Zeke Márton». S a dátumot pontosan és a névaláírását is ráírta, a szivarvéget begöngyölte a papírlapba s a kis csomagot összekötötte vékony madzaggal. Eltette emlékei közé.
Azután leült a zongorához és kezdte a fiatal muzsikus darabjait tanulmányozni azon melegiben.
A rákövetkező hét egy délutánján a városka díszes utcájában találkozott újra Zeke Mártonnal. Nagy örömmel üdvözölte és egyúttal szemére vetette, hogy eddig nem jött el újra, pedig megígérte. A fiatalembert meglepte az őszinte vonzódás, mely az öregúr szavaiból kicsengett, és megígérte, hogy másnap meglátogatja; jólesett neki ez a meleg hang. S amikor elgondolkodott a rövid találkozáson, úgy érezte, mintha az öregúr valamit tartogatna számára.
Becsöngetett másnap délután pontosan. Az öregúr nagyon szívesen fogadta. Kissé izgatott volt; leültek egymással szemben, mint az első látogatáskor; próbálták megindítani a beszélgetést, mely ezúttal nem tudott megeredni. Ez a furcsa hangulat, némi feszültség, nem tartott sokáig. Kürtessy Bertalan egyszerre csak fölugrott s a zongorához ment.
- Egy kis meglepetésem van az ön számára, öcsémuram. Remélem, nem veszi majd rossznéven!
Már le is ült a zongorához és pompás készséggel, megértéssel, szeretettel játszotta el a fiatal komponista egyik darabját.
A fiatalember zavartan hallgatta.
Amikor befejezte, az öreg muzsikus elégedetten nézett rá a komponistára.
- Jól van így? - kérdezte, inkább kacérkodva.
- Az igazgató úr játéka pompás és igazán nem tudom ... megszégyenít figyelmével, hogy foglalkozott ezzel a darabommal ...
- Ugye, hogy megértettem a munkáját és ki tudom fejezni a lelki részét, ámbár eddig idegenül álltam vele szemben?! - kérkedett jogosan az öregúr.
- Nagyszerűen játszotta az igazgató úr - ismerte el a fiatal muzsikus és megint lassan, vontatottan beszélt. - De megmondom őszintén kár volt erre ennyi tanulmányt, fáradságot, munkát pazarolni.
- Kár volt? ... - s az öregúr elcsodálkozott. - Nem ezt szereti legjobban a három ittlevő darabja közül? Melyiket hallotta volna szívesebben?
- Egyiket se - mondotta nyíltan, kissé szomorúan a zeneszerző.
- Nem értem! - s az öregúr összeráncolta a homlokát s arca némiképpen visszautasító kifejezést öltött.
- Bocsánatot kérek - kezdte élénkebben a félreértett - ez most csakis az én munkámra vonatkozik. Évek előtt írtam ezeket a darabokat és nem szeretem őket. Megvallom, nem szeretem egyik művemet sem, amint abbahagytam a fejlesztő munkát rajta. Tudom, hogy mit kellett volna csinálni és látom, hogy mi lett belőle. Ez bizony elkeserít. Látom és érzem a tehetetlenségemet. Ezért nem esik jól nekem, ha találkozom a munkáimmal.
- De hiszen a múltkor önmaga játszotta el nékem a dolgokat őszinte meggyőződéssel és lelkesedéssel?! - figyelmeztette az öregúr szigorúan a fiatal muzsikust.
- Úgy van! Még pedig azért, mert akkor harcoltam az igazamért s ezek voltak a bizonyítékaim. Sokkal értékesebbek, semhogy lebecsülhessük őket - jelentette ki ércesen a fiatal muzsikus - de amit eddig kihoztam magamból, nékem nem elég gazdag, amikor elém jönni látom!
- Most már értem! - mondotta jóságosan az öregúr. - Ez a nagyra törő fiatalság. Az eget akarja. Egész egyszerűen az eget. Nagy álmok, nagy akarások, világrengető tervek, hatalmas vágyak, fantasztikus elképzelések ... csodálatos, hogy milyen erősnek hiszi magát az ember pályája kezdetén! S hová jutunk el? Mi lesz velünk? Mit tudunk megvalósítani mindabból, amit megálmodtunk lázas lélekkel? Gazdagok leszünk-e, szegények maradunk?
A fiatal muzsikus fölegyenesedett ültében és hátraszegzett fejjel nézett az öregemberre s úgy hallgatta, összeszorított fogakkal.
Az öregember pedig lassan ingatta szép fehér művészfejét és csöndesen mondta tovább:
- És mi lesz mindabból, amit el akartunk éri? Mi valósul meg? Mit áldozunk föl a terveinkért, mit áldozunk föl a boldogulásért? Nagy dolgok ezek, kedves jó barátom. Fontos az, hogy ismerjenek mindenfelé az országban? Hogy fölcsendüljön a mi testet öltött álmunk idegen városokban? Hogy tudják, hogy mi a világon vagyunk? És ki a hivatott megállapítani, hogy mi az érték s mi a haszontalan, ki a nagy és kicsoda a törpe? De hiszen talán ez se fontos! Tessék, öcsémuram, gyújtson rá erre a szivarra!
És most szítták a szivarukat és elhallgattak.
Zeke Márton körüljártatta szemét a szobán: a finom jó hangszerek, a gazdag könyvtár, a hatalmas, vonzó íróasztal, a szép szőnyeg, drága függönyök, szép bútor ...
Az öregúr készült még valamire s néhány belső nekirugaszkodás után így szólt végre csinált könnyedséggel:
- Öcsémuram, ha nem fárasztom vele, rnegmutatnék önnek valamit.
A fiatalember most odafigyelt és szokott mosolyával, előrehajtott fejjel várta a folytatást:
- Tessék, igazgató úr ...
- ... Van egy dalciklusom, hat dalt írtam énekhangra, zongora kísérettel. A szövegét is én írtam. Most a télen fejeztem be. Itt van készen s nem mutattam meg eddig senkinek. De most, hogy kissé összebarátkoztunk - mondta az öregúr nagyon kedves mosollyal - talán meghallgatja szívesen ... ?
- A legnagyobb örömmel! - jelentette ki őszintén a fiatal muzsikus és valahol a lelke mélyén meg volt elégedve ezzel az eredménnyel.
Az öregúr a zongorához ült s maga elé rakta a hangjegytartóra a már előre kikészített kéziratot.
- A ciklus címe: «Búcsú» - mondotta az öregúr. Azután fölhangzottak az első akkordok. Majd kellemes lágy hangon kezdte énekelni a dallamot az öreg muzsikus: - «A hátamon hatvan év ... mi marad meg belőlem ...»?
Szomorú ének volt, búcsú mindentől, bajtól, örömtől, a letűnő élettől. És megható volt, ahogyan az öreg muzsikus ezt most bemutatta a fiatalnak.
A dal elhangzott s az utolsó hangok elültek a szobában, amikor kopogtak az ajtón s benyitott a szobaleány:
- A főjegyző úr van itt!
Az igazgató fölállt; látszott az arcán, hogy haragszik, nem szerette, hogy most háborgatják.
- Bocsásson meg! - mondta vendégének és kiment. Betette maga után az ajtót. A fiatal muzsikus egy darabig csöndesen ült a kényelmes zsöllyében. Nem bánta, hogy megzavarták. Már az első ütemek után kényelmetlenül érezte magát, mert nem tudta, mit mondjon erről a muzsikáról. A szokásos, száz meg száz változatban elnyűtt melódia; a zongora-rész is lapos, üres, ötlettelen. Összeillik ez a muzsika a szövegével. Mit mondjon majd a kedves öregúrnak?
Maga se tudta, miért teszi, fölállt s odament a zongorához. Nézte a kéziratot; nézte a melódiát s egyszerre csak másképpen látta maga előtt a megoldást, a kifejezési lehetőségeket. Más, színes alakban, megrázó erővel zokogó hangok tódultak föl a fiatal muzsikus lelkében és észre se vette Zeke Márton s a mellénye zsebébe nyúlt, kikotorászott onnan egy darabka ceruzát, leült s a kéziratba kezdte belejegyezni a most támadt gondolatait. Fordított a melódián, változtatott a kíséret hangszínezésén, ritmusán. Gyors kézzel jelzett be mindent, ami csak az eszébe jtott. Aztán letette a kis darab ceruzát s most kezdte énekelni és játszani az átgyúrt muzsikát. Lalázott, a szöveg nem érdekelte. Belemelegedett ebbe a hirtelen támadt munkába. Azon volt, hogy belegyömöszölje az érzést a muzsikába minél nagyobb erővel.
Nem vette észre, hogy az öregúr már ott áll a szomszédos szoba ajtajában, melyet függöny takart félig. Ott állt az öreg és megdöbbenve, nagy lelki fölindulással hallgatta, mint támad újra s jelenik meg teljes erejében, amit ő próbált kifejezni. Az ajka megremeg s a szeme könnyel lesz tele.
S amikor elülnek az utolsó akkordok, a fájdalom hördülései, az öregúr odalép csöndesen a fiatal muzsikushoz és így szól bágyadtan:
- Értem. Ezt így kell megcsinálni, de én ezt nem tudom. Én ezt nem tudom így megcsinálni. Talán mert már öreg vagyok hozzá ...
A fiatalember föláll a zongora mellől és nagy zavarban van.
- Bocsánatot kérek - mondja és szeretné, ha már nem lenne itt - bocsánatot kérek, hogy ilyen otrombán ... magam se tudom, hogyan történt ... ne tessék haragudni ezért ...
- Ó, miért haragudnám? Hiszen most látom, hogyan kell kifejeznem azt, ami bennem él - mondja csöndesen az öregúr. - Csak attól tartok, hogy nem tudom megcsinálni. Így igen, ahogyan ezt most ön eljátszotta, így van értelme ennek a dalnak, ereje van és élete. Ez már élni fog és eljut messzire, ezzel tisztában vagyok.
Nagyon élénk volt és buzgó s hirtelen jött kívánságát is kifejezte rögtön:
- Ha nem venné rossznéven, arra kérem, nézze át a többi öt dalt is és segítsen rajtuk, mint ezen az elsőn ...
A fiatal muzsikus kínos zavarban volt:
- Mit tehetek? Az igazgató úr valóban túlbecsüli a tudásomat, de ha kívánja, majd legközelebb eljövök megint ... most már nem tudok idefigyelni ... ideges természet vagyok, bocsánatot kérek ...
- Igazán örülnék, ha lenne olyan szíves és foglalkoznék egy kissé ezekkel a dalokkal, s a segítségemre lenne, nagy megtiszteltetésnek venném, - mondotta alázatosan az öregúr és szinte könyörgött. - Akkor mégis csak eljutnak messzebbre ...
- Igen kérem, ha az igazgató úr azt hiszi, nagyon szívesen ... Zeke Márton rövidesen búcsúzott, s amikor körülnézett a szobában s megígérte, hogy másnap újra eljön, érezte már, hogy ma utoljára járt itt.